BÚTORMŰVESSÉG
482BÚTORMŰVESSÉG
Azok, akiknek még alkalmuk volt népi bútorokat eredeti környezetükben látni, jól tudják, hogy az egykori parasztságnak, nemkülönben a vele nagyjából azonos gazdasági, illetve társadalmi szinten élőknek a bútorzata rendszerint igen eltérő képzettségű készítők kezéből került ki. Ez az összetettség azonban korántsem csupán a legutóbbi, néprajzi gyűjtésekkel vizsgálható időszakra jellemző. Összefüggéseikben szemlélve az előzményeket, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy ennek eleve így kellett lennie, attól az időponttól kezdődően tehát, hogy a falusi lakosság körében szokásossá vált a bútorhasználat.
Nyilvánvalónak látszik, hogy amikor először jutottak olyan helyzetbe a jobbágysorban élők, még az Árpád-kor folyamán, hogy egyes bútorok megszerzésére gondolhattak – követve ezzel, már amennyiben módjukban állt, a nemesség meg a polgárság példáját –, a merőben újszerű berendezési tárgyakért szükségképpen hozzáértőhöz kellett fordulniok. Ezek után pedig valószínűleg lényegében ugyanabban az egymásutánban vált általánossá előbb az, hogy az alávetett népesség egyáltalán bútorokkal éljen, majd miután az elsőt befogadta, az egyre újabb és újabb bútorféle. Előbb bizonyára megjelent a legelső, más helységbeli megfelelő szakembertől hozott példány a közösség valamely tekintélyes tagjánál, a bírónál vagy egy tehetős gazdánál. Csak amikor már az új berendezési darabot általánosan elfogadták, megáhították, sőt aki csak tehette, meg is vásárolta magának, akkor szánhatta rá magát egy-egy rátermett, másféle fatárgyaknak az előállításában kellően gyakorlott, vállalkozó kedvű faragó az újdonság készítésmódjának az elsajátítására, hogy idővel akár specialistájává is előléphessen.
Csupán az elterjedésnek ebben az előrehaladott szakaszában, amikor bizonyos bútorféléknek a birtoklása faluhelyen is már-már kötelezőnek számított, jelenhettek meg a pótlásukra a bárki által összeüthető szükségbútorok a szegényebb családok otthonában, no meg az időszaki hajlékokban. Meglehet, hogy eközben, szorult helyzetben egyes kezdetleges kinézetű bútorokat – mint amilyen a cöveklábú asztal és ágy – egymástól függetlenül, mintegy rögtönözve, többször is „feltaláltak”. Mégis az Európa jelentős részén, nagyjából összefüggő területen, közel azonos formában meglévő tárgytípusoknál – mint például az áglábú faderék-székecske – arra kell gondolni, hogy még ezeknek a legegyszerűbb bútoroknak a készítési megoldásai is valamiféle közvetlen tudásátadásnak az útján terjedtek (K. Csilléry 1982a: 232–236).
Minthogy a paraszti bútorhasználat általánossá válása ily módon ment végbe, mindenki számára magától értetődőnek tűnhetett az eltérő mesterségbeli szinteken előállított bútorok sajátos együttese. Egy-egy bútordarab megszerzésénél azt, hogy az 483a példány milyen képzettségű készítőtől származzon, leginkább az határozhatta meg, hogy milyen szerepet szántak a nevezett tárgynak. Az emlékanyag ismeretében úgy látszik, a családok mindig is törekedtek olyan bútorok megszerzésére, amelyek szakember kezéből kerültek ki – ilyenek voltak kiváltképp azok, amelyek szerepet kaptak a reprezentációs alkalmakon, köztük is az első helyen áll a menyasszonyi láda. Másokért viszont nem is illett volna pénzt kiadni – mint általában a gyalogszékért. A századok során a különféle mesterek, háziiparosok készítette és az odahaza fabrikált bútorok közötti arányok természetesen szüntelenül változtak, és ezek – ha voltak is vidékenként jelentős eltérések – mindinkább a céhes mesteremberek műhelyéből kikerülő, majd pedig a gyáripar által kínált áru felé tolódtak el. Ám a magyar történelmi körülményekből, a fejlődés egyenlőtlenségeiből, megtorpanásaiból következően végül is szinte a legutóbbi időkig megmaradt a mezővárosi és a falusi szobákban – jóval a gyári bútorok előretörését követően is – a vizsgázott asztalosmestertől és a meghatározott tárgykörre szakosodott háziiparostól előállított bútorfélének, nemkülönben az ügyes kezű ezermester által faragott, valamint a házilag barkácsolt példányoknak a szoros egymásmellettisége. Mindez egyben azt is jelentette, hogy egyazon lakótérbe került össze a máshonnan beszerzett bútor a helybeli származásúval, a városi eredetű a falun készülttel – még ha természetesen ennek megfelelően rangsorolva is.
