SZÉKKÉSZÍTŐK
SZÉKKÉSZÍTŐK
A székek készítése eleinte nyilván az univerzális faműves, az ács munkakörébe tartozott, amint erről korábban már volt szó. Az ugyanakkor említett gyalogszék típusnak – mely a középkorban az alárendelt népesség ülőbútoraként terjedt – az egyszerű elkészítésmódját azonban minden bizonnyal könnyen elsajátították a faragással foglalkozók.
A vázas szerkesztésű, bekötött ülésű széktípus ugyan nagyobb hozzáértést kívánt, ám elterjedésével szükségképpen velejárt a hozzáértők kinevelődése is. A lécvázas székek szélesebb körű hazai terjedését dokumentálja az a korai adalék, amely Szent Margit 13. századi legendájából való, és egy 1274-ben felvett tanúvallomáson alapszik. Eszerint egy nemtelen, bár módos családapa, egy Székesfehérvárhoz közeli faluban, székében az ablaknál ülve nyerte vissza elvesztett látását. Minthogy a magyar legenda széknek fordítja a nevezett családfői ülőbútort, nagyon valószínű, hogy ez az antik eredetű lécvázas támlásszék volt. Az 1220 körül épített vértesszentkereszti templom két oszlopfőjén ilyen széken ülő szerzetest faragtak ki. Hazánktól nyugatabbra pedig ez idő tájt az efféle ülőbútor már annyira nem számított újdonságnak, hogy a Graz melletti reini kolostorban a 13. század első felében összeállított festőmintakönyvnek az akotója a cipészmesternek is ilyen széket rajzolt (K. Csilléry 1972: 21; vö. K. Csilléry 1982a: 238–239).
A 14–16. századból több magyarországi ábrázolás tanúsítja a lécvázas székféle polgári használatát, a támlátlan és a támlás változatét egyaránt. Már a legkorábbi, 4951390 körüli megjelenítés is igen figyelemre méltó, ez a lőcsei Szent Jakab-templomnak az irgalmasság cselekedeteit bemutató freskóciklusa egyik képén látható. Itt ugyanis vázas széken ül a polgároktól éppen felruházott mezítelen – míg a sorozat egy másik jelenetén gyalogszéken az éhező. Ez tehát azt sejteti, hogy ekkorra a városi polgárság körében már köznapi szerepűvé válhatott az ülőbútoroknak ez a formája. A jelzett későbbi ábrázolások ugyancsak erre látszanak vallani.
Rendkívül szerencsésnek mondható, hogy a középkorban használatos bekötött ülésű vázas székeknek egy eredeti példánya is megőrződött: Marchiai Jakab karosszéke. Ez az egyetlen olyan hazai ülőbútor, mely még a hódoltságot megelőző időkből való (Fejér G. 1985; K. Csilléry 1989: 1–2. kép, 89). A 15. század derekán készült karosszék a fennmaradását szentté avatott tulajdonosának köszönheti, aki az 1444-ben alapított szeged-alsóvárosi ferences kolostornak a legelső gvárdiánja volt; egyébként az ilyen egyszerűbb, rendszeres igénybevételnek kitett bútordarabok nemigen menekültek meg az elhasználódástól. A Marchiai Jakab-féle karosszék kivitelezése helyi barkácsolóra látszik vallani. Erősíti ezt a feltevést az a tény, hogy fahasítvánnyal bekötött ülésének újkori megfelelői is éppen innen, a Dél-Tisza-vidékről ismertek (K. Csilléry 1989: 11. kép, 89; lásd még Vajkai A. 1974: 168–169).
A 15. századból akad magyarországi adat városi székkészítőre is (Szűcs J. 1955: 59), habár ez korántsem jelenti azt, hogy a mesterség valaha is komolyabb jelentőségre tett szert. Céhes iparrá a székkészítés sohasem vált, sőt a források nagyfokú hallgatásából az is valószínűnek látszik, hogy nem csupán a későbbi korra lehetett jellemző az, hogy a székkészítők többsége csupán a szűkebb környezetének dolgozott. Márpedig, amíg a használata szokásban volt, a szintén lécvázas szerkesztésű és bekötött lapú – és ugyancsak antik eredetű – dikó (nyoszolya, lésza, csiga, hárságy, szalmaágy stb.) előállítása is általában a bekötött ülésű székek készítőire hárult. Feltehető, hogy már abban az időben is meglehetett ez a gyakorlat, amikor ez a fekvőhelytípus a középkor folyamán – a 14. századtól kimutathatóan – meggyökeresedett Magyarországon.
A közelmúltbeli népi anyag alapján következtetve, azt kell megállapítani, hogy bármilyen korán is indulhatott meg a hazai elterjedés, a szóban forgó lécvázas székek soha nem váltak teljesen általánossá; használatuk csak némileg terjedt túl az egykori ország középső területein, a Dunántúlon és az Alföldön. Hasonlóképp volt ez a dikók esetében is. A 17. században megvoltak ezek például Erdélyben is, legalábbis a nyugati részeken fekvő udvarházakban (B. Nagy 1970: 135), úri hálószobákban éppúgy (1657: kötött hársfa nyoszolya, Szurduk, volt Szilágy m., Lázár Péter udvarháza – B. Nagy 1973: 123––124), mint az úri háztartásban szolgálatot teljesítő „csizmadiák házában” (1679: sövényes paraszt ágyfa, Uzdiszentpéter, volt Kolozs m., Teleki Mihály udvarháza – B. Nagy 1973: 165). Viszont ugyanitt a közelmúltbeli népi gyakorlatban csak kevés emléküket találni, így mindenfelé a Szilágyságban (Kós 1974c: 48–49), míg a Kis-Küküllő vidéki magyaroknál már csak a deszkából összeütött heverőknek a neve – dikó – jelzi az egykori meglétüket (Kós 1978a: 27a, 43e kép).
A gazdaságilag kedvezőtlen helyzetű vidékeken a korai időkben ezeknek a nem elsődleges szükségleteket kielégítő bútoroknak a befogadásához nem tudott létrejönni sem az igény, sem a lehetőség. Mire pedig a későbbiekben mód adódott volna rá, akkorra már falun is másféle bútoroknak a divatja hódított. Ennek tulajdonítható, hogy sok helyütt a támlásszékek közül legelsőkként a 16-17. századtól terjedő ún. hegedűhátú, tisztán deszkából kifaragott székek (K. Csilléry 1985a: 187) jutottak el a parasztházakba – így például a Palócföldön (K. Csilléry 1985a: 192) és jórészt Erdélyben (vö. Kós 1972d: 150; 1978a: 42. kép).
496Ám a régies, vázas szerkesztésű székeket még ott is, ahol régebben meggyökeresedtek, gyakran szinte teljesen kiszorították a deszkaszékek, miként nem egy helyen a Dunántúlon történt. Annyira így volt ez, hogy a hazai néprajzkutatói vélemény, bizonyos újabb változatok alapján ítélve meg a kérdést, egészében kései jövevénynek, sőt a magyar kultúrától idegennek vélte őket (Cs. Sebestyén 1937: 146; Mándoki 1962: 358). Úgy tűnik, ennek az elterjedt vélekedésnek a következménye az, hogy a magyar néprajzkutatók szeme szinte teljesen elsiklott e nagy múltú tárgyak fölött (vö. K. Csilléry 1965: 218–219), holott néhol az újabb tárgytípusok térnyerése ellenére is mintegy napjainkig szokásban maradt a készítésük (lásd pl. K. Csilléry 1985a: 200–201).
Sajnos, nem készült az ilyen székféle előállításának munkamódszeréről egyetlen tüzetes leírás sem és ugyancsak nem a dikók esetében. Pedig a sok egyedi alkotónak, másrészt a lap bekötéséhez felhasznált anyagok (a ma már csak a hárságy elnevezésben élő hárson kívül: gyékény, szalma, vessző, csuhé) eltérő természetének köszönhetően sokféle eljárás lehetett szokásban. Tótkomlóson például a vesszőből mintásan beszőtt ülésekhez a nyersanyag felét frissiben lehántották, hogy fehér legyen, míg a többit egy napra a trágyadombba tették, amitől fekete színt kapott (Vajkai A. 1974: 168).
A mintázatok többnyire nagyon egyszerűek. Feltehető, hogy az összetettebb minták kialakulásának az adott lendületet, hogy a kukorica termelésének meghonosodása nyomán elterjedt a finomabb mintázásra igen alkalmas csuhénak a székekhez, dikókhoz való felhasználása. Az 1873-as bécsi világkiállításon Ménfőcsanakról (Győr-Sopron m.) egész sorozat, csuhéval, aprólékos mintával, különféleképp beszőtt székülést mutattak be. A községben a legutóbbi időkig nagyra értékelték, ha valaki különösen szépen szőtte be az erre a célra gondosan válogatott, egyenletesen fehér csuhéból a székeket és a dikókat. A munkát fatűvel és szálbehúzó kampóval végezték (K. Csilléry 1970: 116–117). Tótkomlóson textilmintákat volt szokásos áttenni – megfelelő hosszú vastűvel – a székülésekre; „az abroszból egy rózsa le van véve” – mondták, megjegyezve, hogy „babra munka ez a szövés” (Vajkai A. 1974: 168).
Nem ismerjük, milyen volt korábban az ilyen készítmények értékesítési módja, sem az esetleges piackörzeteket. Az 1950-es években Debrecenben a Csapó utcai piacon az egyik kosárkereskedő árulta – felnőtteknek és gyermekeknek való változatban – a Vámospércsen lakó készítőtől származó, gyékénnyel beszőtt hárságyat (K. Csilléry 1972: 28. rajz, 53). Máshonnan ilyen árusításról nincsenek adataink.
Ma egyetlen olyan, vázas széket készítő központról van tudomásunk Magyarországon, mely a legutóbbi időkig nagyobb területet látott el: ez a 18. század közepén idetelepült, német lakosságú Ófalu (Baranya m.). Itt hat család foglalkozott intenzíven e munkával. Ófalun a székeket a közeli erdőségek fáiból, juharból, bükkből, akácból, gyertyánból és – elvétve – tölgyből esztergálták. A fejszével felhasogatott, majd baltával kinagyolt fát rövid szárítás után vették munkába. Egészen az 1870-es évekig lábbal hajtott és rugalmas gyertyánrúd segítségével működtetett orsós esztergát használtak. Az alkalmazott másik eszterga már ennél fejlettebb típusú, lendkerekes, lábbal hajtva. A székváz kialakításához horonyvágót, simítókést és csigafúrót vettek igénybe. Az üléshez való gyékényt a közeli lovászhetényi és a jelentősebb távolságra elterülő palkonyai tavakból szerezték be. Július vége és augusztus eleje közt volt a kitermelés ideje. A sarlóval levágott gyékényt megszárítva tárolták. Az ősszel meginduló feldolgozás folyamán fakéssel hasították szét a szálakat, és erősen benedvesítve sodorták belőlük a bekötéshez alkalmas fonadékot. Ezzel az üléskeretet előbb oldalirányban, majd pedig efölött, a hátsó és az elülső hevederléc között, sűrűn 497egymás mellé fektetve áttekerték. A két réteg közét a befejezés előtt keményen kitömték gyékényhulladékkal.
A kész árut az ófalusiak az 1940-es évekig háton vitték a szomszédos falvakba, de árusították a baranyai, tolnai és bácskai vásárokon is. Ófaluban jelenleg is működnek székkészítők. A második világháború idejéig voltak olyan székesek is, akik az árusítási körzetben házalva, a székek megrongálódott ülését javították (Imre M. 1980; Manherz 1982: 257–260; Mándoki 1962: 358).
Egyébként már 1845-ben említette Haas Mihály Baranyának szentelt Emlékiratában, hogy „szalmaszékek, gyékények és kosarak készítésével foglalkoznak parasztgazdáink, el is hordván azokat… messzi földre”, ám azt, hogy a székek gyártói németek lennének, nem mondja (Mándoki 1962: 342, 358).
Az ófalusi székek sajátos arányaikkal, esztergályozott voltukkal teljesen idegenek a magyarországi vázas székek között, így természetesen a vázas székeket faragó, gyékénnyel, szalmával, csuhéval bekötő baranyai barkácsolóknak a munkái között is (vö. Mándoki 1962: 356–357). Valószínűnek látszik, hogy az esztergályozott székek készítésére vonatkozó tudást Magyarországra átszármazott német kézművesek hozták. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy Ófalu lakosai is már a 19. században sajátították el ezt a munkát a Tolna megyei Bátaapáti és a baranyai Zsibrik ugyancsak 18. századi telepítésű német lakosaitól, akik a későbbiekben felhagytak a mesterséggel (Imre M. 1980; Manherz 1982: 257). Mindamellett ez a jellegzetesen szikár, felirattól, dísztől mentes, esztergált széktípus a németek lakta területen nem kevésbé idegen; ott a 18. században, az ország északnyugati városaiban dolgozó holland székkészítőknek a munkássága nyomán honosodott meg a környező vidékeken (Deneke 1969: 64-65). A holland székek viszont a francia, angol, spanyol, olasz esztergályozott provinciális székekkel vannak közvetlen rokonságban. Igy, habár a belőle levont következtetést, miként erről az előbbiekben volt már szó, nem is fogadhatjuk el, végső soron helyesnek kell tartanunk Cs. Sebestyén Károlynak azt a megállapítását, miszerint az ilyen bekötött ülésű, könnyű, vázas székeknek – mármint az ófalusiaknak, minthogy Cs. Sebestyén nyilván elsősorban ezekre az elterjedt ülőbútorokra célzott – Itália és Franciaország a hazájuk, ahonnan kézművesek közvetítésével érkeztek Magyarországra (Cs. Sebestyén 1937: 146). De milyen kerülő úton!
Sajnos, ami a deszkatámlájú székeket illeti, a tudásunk ezeknek a készítőire nézve is igen fogyatékos. Hiába övezte az ilyen székeket a kutatók, de főként a tárgygyűjtők nagyobb megbecsülése, mint a vázas, bekötött ülésű példányokat, a megalkotóik iránt alig érdeklődtek. Holott már pusztán a dunántúli széktámláknak az áttekintése alapján is számos kisebb-nagyobb sugarú vásárkörzetre és azt ellátó műhelyre lehet következtetni, nemkülönben arra, hogy ezek némelyike nem kevés ideig állt fenn.
Malonyay Dezső munkatársai még mindennemű Balaton-vidéki faragott széktámláról – akárcsak a vázas székekről – úgy vélték, hogy az pásztorfaragás (Malonyay 1907–1922: 111. 175). Mindazonáltal már ezen vélekedésüknek a megjelenésével egy időben felmerült egy ezzel ellentétes elgondolás is. A Rábaköz és Győr vidékének népművészetét kutató Pálos Ede ugyanis, látva, hogy a faragott deszkatámláknak egyike-másika mennyire megfelel a történeti stílusok követelményeinek, megjegyzi, hogy az ilyen „inkább városi, mint falusi munka”. Egy 1835-ben klasszicista ízlésben faragott, kónyi széktámláról pedig – mivel azt az adatközlők egy helyi faragó munkájának mondták – kijelenti, hogy a mestere vagy városi ipari rajzoktatásban részesült, vagy egy onnan kikerült rajznak a birtokában alkotott (Pálos 1911: 170).
Pálos tépelődéseinek indokolt voltát igazolja az a tény, hogy 1718-ban Győrben az asztaloslegényeknek mestermunkaként a szokásos ruhaszekrény mellett egy deszkaszéknek 498az elkészítését is előírták, sőt a mesterek fiának, amennyiben céhbeli családba nősült, egyedül ez utóbbit kellett elkészítenie (Gürtler 1983: 48–49). A győri asztaloscéhnek ez a követelménye azért figyelemre méltó, mivel úgy látszik, a deszkaszékeknek egy igen jellegzetes 18. századi változatát – melynek számos, datált példánya maradt fenn az 1740-es évektől a század végéig terjedő időszakból (lásd pl. K. Csilléry 1972: 29. kép) – győri műhelyek bocsátották ki. Az ilyen jellegű emlékanyag többsége ugyanis Győr környékéről származik.
Valószínűnek látszik, hogy csupán a 19. században, amikor a deszkaszékek a városi lakosság körében már végképp nem találtak vevőkre, tevődött át az ilyeneknek eladásra való készítése a falusi faragókhoz, köztük pásztorokhoz. Ők azután a városi mintákat tehetségüknek, nemkülönben a népi faragásokon iskolázott ízlésüknek megfelelően, az öröklött régies, az ékrováshoz közelálló, erősebb árnyékhatásokra törekvő faragómodorban fogalmazták át (K. Csilléry 1972: 36, 56, 60). Az egyik ilyen utódműhely a hagyomány szerint Kónyban működött, a 19. század második feléig (K. Csilléry 1972: 30. kép). Ám Kapuváron még a századfordulón, sőt az 1940-es években is készült ezt a stílust továbbvivő darab, bizonyítva, hogy követők másutt is akadtak (K. Csilléry 1972: 38–39).
Bizonyára más dunántúli városokban is kialakult a deszkatámlás székek helyi stílusa. Ennek megállapítása érdekében folytatni kellene Viski Károlynak a dunántúli székek közreadására tett kezdeményezését (Viski 1925). A teljes anyag számbavétele alapján lehetne megkísérelni a városi munkák nyomán létrejött, ámde számos önálló stílusváltozatot kibontakoztató falusi műhelyeknek a lokalizálását is, nemkülönben a köztük létrejött kapcsolatoknak a felmérését.
Meg kell azonban jegyezni, hogy úgy látszik, országos viszonylatban a deszkatámlájú székek meglehetősen vontatottan terjedtek. Míg az ország nyugati részéből számos, 18. századi évszámot viselő példányuk maradt fenn, különösen az 1770-es évektől kezdődően, másutt még a 18. század végiek is rendkívül ritkák (K. Csilléry 1985a: 191-192). Mindenütt fennáll azonban a kettősség, az asztalosműhelyek és a barkácsolók készítményeinek a szoros egymásmellettisége (lásd pl. Cs. Tábori 1977).
Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a deszkatámlájú szék a parasztságnál elsősorban reprezentációs tárgy volt, és így – már a Dunántúlon is (K. Csilléry 1985a: 191) – sok helyütt csak a rangos portákra jutott el, míg a kevésbé tehetőseknek, amint erről az előzőekben olvasható, a házilag vagy háziiparosoktól gyártott vázas székek mellett kellett kitartaniuk. Nem egy községbe – mint például Dunapentele (Sergő 1963: 187) – el sem jutott a deszkatámlájú szék. A Palócságnak is széles sávjába – így a Karancs és Mátra vidékére – egyáltalán nem tudott behatolni (vö. K. Csilléry 1985a: 192).
Nem volt szó az eddigiekben egyes régies székformákról, így azokról, amelyeknek a támláját és ülését egyetlen darabból, teknőszerűen volt szokás kimélyíteni vagy alkalmasan görbült faderékből kifaragni (íl>lásd pl. Mándoki 1962: 353-354; K. Csilléry 1972: 24. kép, 51; Kós 1972d: 21c kép), és azokról a karosszékekről sem, melyeknek félkörös ülése és hasonlóan ívelt támlája van (lásd pl. Mándoki 1962: 346–347; K. Csilléry 1972: 33. kép, 51; Kós 1978a: 18. kép). A megőrződött emlékek helyi faragóemberekre vallanak, vásári áru az ilyenekből bizonyára nem vált.
Még leginkább az ülőbútorok egyik legegyszerűbbike, a közkeletű gyalogszék volt olyan, ami eladásra is készülhetett. Dunapatajon (Bács-Kiskun m.) az 1960-as években még volt olyan idős faragó, aki kiült vele a piacra. Mátraalmás (Szuhahuta) faszerszámkészítői is csináltak az 1950-es évekig kisebb mennyiségben kisszéket, fejőszéket, mosószéket a közeli – mintegy 30 kilométeres körzetben fekvő – falvakban 499való értékesítésre (K. Csilléry 1969: 71), nemkülönben az 1880-as évektől kezdődően az újabb típusú, kávás szerkesztésű, deszkaüléses támlásszékeket (K. Csilléry 1987d: 8. kép, 30). Az 1920-as években, amikor ez utóbbiak még nagyon kelendőek voltak, némelyik háziiparos 10-15 darabot is elkészített belőlük telente. Az áruval leginkább az asszonyok házaltak, akik a távolságtól függően két-négy támlásszéket kötöttek fel a hátukra, kisszékből pedig akár hatot is. Leginkább cserébe adták el őket, különösen a támlásszékeket. Terményért, vászonért cserélték, de főként borért, az ünnepi alkalmakra. Borért Markaz–Feldebrő irányába mentek, és a bortermelő községekben egy szövőszék elé való támlátlan, bevert lábú székért például – a nagyságuk és a faanyaguk szerint eltérően – két-négy liter bort kaptak. Más községben egy támlásszéknek három szakajtó árpa, fél véka kukorica vagy két-három méternyi vászon volt a szokott ellenértéke.
