A VESSZŐ, GYÉKÉNY, SZALMA ÉS MÁS NÖVÉNYI NYERSANYAGOK FELDOLGOZÁSA
464A VESSZŐ, GYÉKÉNY, SZALMA ÉS MÁS NÖVÉNYI NYERSANYAGOK FELDOLGOZÁSA
Négyen vagynak testvér atyafiak:
Nád, Sas, gyékén, és amit kákának hínak,
Sok szép eszközöket ők fel-állíthatnak,
Mellyeken inkább, mint a fa míven, kapnak …
… Egy igen jó eszközt neveznek Gyékénnek,
Mert mellyéke, s béli, mind tsak gyékén ennek,
Hatvan pénzen egyet, mikor szűk, meg vésznek
Sok hasznával néki az emberek élnek.
Gyékén buritikjok a sós szekereknek
Szekeres Kudosok Gyékén alatt ülnek;
Kalmár szekerekre Gyéként terítenek,
Ernyőn felül Gyéként Vajdák is viselnek.
Más eszköz is vagyon, kit Szatyornak hínak,
Kit merődön merő tsak gyékénből fonnak,
Asszony népek azzal sok holmit hordanak,
Itt a Gyékén Szatyor, hát sorban álhatnak.
(Ismeretlen szerző: Nád-Síp azaz a nádnak ditsiretére írott versek, 1675)
Nád, Sas, gyékén, és amit kákának hínak,
Sok szép eszközöket ők fel-állíthatnak,
Mellyeken inkább, mint a fa míven, kapnak …
… Egy igen jó eszközt neveznek Gyékénnek,
Mert mellyéke, s béli, mind tsak gyékén ennek,
Hatvan pénzen egyet, mikor szűk, meg vésznek
Sok hasznával néki az emberek élnek.
Gyékén buritikjok a sós szekereknek
Szekeres Kudosok Gyékén alatt ülnek;
Kalmár szekerekre Gyéként terítenek,
Ernyőn felül Gyéként Vajdák is viselnek.
Más eszköz is vagyon, kit Szatyornak hínak,
Kit merődön merő tsak gyékénből fonnak,
Asszony népek azzal sok holmit hordanak,
Itt a Gyékén Szatyor, hát sorban álhatnak.
(Ismeretlen szerző: Nád-Síp azaz a nádnak ditsiretére írott versek, 1675)
A természetben föllelhető növényekből a neolitikum óta készít különféle építményeket és használati tárgyakat az ember. E készítmények régebbi technikája a fonás, amely az etnológusok szerint egyik legősibb kézművességünk. A szövés – a kender- és lenrost feldolgozásától itt eltekintve – kizárólag a gyékényfeldolgozásban honosodott meg.
A Kárpát-medencében letelepült magyarságnak a füz-, nyír- és mogyorófa vesszői, a gyékény- és sásfélék kínáltak fonható nyersanyagot. Újabban terjedt el a termesztett növények – a rozsszalma, a kukoricafosztalék és a 19. század második felében honosított seprűcirok – megmunkálása. A természetes vegetációhoz tartozó és termesztett növények házi feldolgozását elsősorban a természetföldrajzi körülmények határozták meg. Folyók partján, ahol hatalmas füzesek terültek el, vesszőfonással foglalkoztak; alföldi folyóink mentén, ahol az áradással elöntött rétségeken, mocsarakban bőven termett gyékény, korán kifejlődött e vízinövény házi feldolgozása. Folyó- és állóvizektől távoli területeken a szalma, erdős dombvidéken emellett a megmunkálásra alkalmas fafajták hasítványainak és vesszőinek feldolgozása terjedt el. Ott, ahol a fenti adottságok mellett kevés volt a szántóföld és a legelő, a népesség a megélhetését – legalábbis részben – vessző-, gyékény- vagy szalmamunkával kényszerült biztosítani. Ezeken a településeken e munka több évszázada kinőtt a házi önellátás keretei közül.
465A másik meghatározó körülmény egy-egy kistáj, illetőleg település népességének társadalmi összetétele. A zsellérek, akiknek a használatában nem volt telki állomány, és általában a jobbágyokénál kevesebb jószágot tartottak, a mezőgazdaságon kívüli munkával igyekeztek jövedelemhez jutni. A téli hónapokban az erdővágás, gyékény-, sás- és vesszőfeldolgozás nyújtott keresetet számukra. Múlt századi alföldi népéleti leírásból idézünk: „A szegény ember télen, midőn leesett a hó, elővesz egy nádvágót meg egy gyalogszánkót, lemegy a rétre, … vág néhány kéve gyékényt, sást, a gyékényből köt szakajtó-kosarat, tyúkborítót, élesztő-szárítót, fon belőle gyékénykötelet, ponyvát, a sásból készít sásszéket, – mindezeket felviszi a piacra, ahol jó pénzt adnak érte” (Török 1868: 189). Azt a szegényparasztot, aki csak az esztendő meghatározott időszakaiban, keresetének kiegészítésére foglalkozott gyékény- és sásfeldolgozással, parasztspecialistának tekintjük. Olyan településeken, ahol a lakosság nagyobbik fele zsellérsorban élt, és a földrajzi viszonyok lehetővé tették a fenti foglalkozások űzését, a nagyszámú specialista keresetkiegészítő foglalkozásából idővel háziipar fejlődött ki. Háziiparosnak azokat a gyékényfonókat, kaskötőket stb. tartjuk, akiknek a munkájában az árutermelés döntő szerephez jutott, vagyis ők nem csupán télen, hanem az év nagyobbik részében, nagy mennyiségben készítettek eladásra használati tárgyakat gyékényből, vesszőből vagy szalmából.
A háziipar kifejlődésére jó példát nyújt a tápai gyékényszövés. A tápaiak már 1550-ben 600 akcse árú gyékényt adtak el a törököknek. A 19. század közepén a község lakói „részint halászatból, részint gyékények készítéséből élősködnek, melyeket minden háznál oly bőven csinálnak, hogy körülbelül 20 000 darabot a magyar és török vidékekre évenkint eladhatnak” (Fényes 1851: IV. 174). A tápai háziipar megizmosodásának az a háttere, hogy 1848 előtt a községhatár nagyobbik része nádat és gyékényt termő rét volt, és a faluban 47 telkesjobbágy mellett 372 házas és házatlan zsellér élt. Más településeken a háziipar más körülmények között, más indítékokból alakult ki, erre a részletezésben még visszatérünk.
A fejezetünkben tárgyalt népi foglalkozások jól példázzák, miként alkalmazkodott az ember mindenkor a táj természeti föltételeihez, amelybe beleszületett, és milyen szoros összefüggés volt egy-egy település társadalmi rétegződése és foglalkozási struktúrája között.
