AZ ÁCSOLT LÁDÁK KÉSZÍTŐI, A „SZEKRÉNYCSINÁLÓK” ÉS KÖZPONTJAIK
AZ ÁCSOLT LÁDÁK KÉSZÍTŐI, A „SZEKRÉNYCSINÁLÓK” ÉS KÖZPONTJAIK
Az ácsolt ládák előállítása azok közé a faipari eljárások közé tartozik, amelyek a honfoglalást követően honosodtak meg a magyarságnál. Az új, a korábban alkalmazottaknál jórészt komplikáltabb tárgykészítési módszerek többségének a lényegét az jelentette, hogy a létrehozandó objektum több, speciális módon megmunkált alkotóelemből épült egybe. Közülük a kádárok alkalmazta abroncs és donga, nemkülönben az újfajta ácsmunkákhoz szükséges gerenda esetében az átvétel időpontjára is következtetni lehet. Hangtörténeti alapon ugyanis megállapítható, hogy ez még a 10. század vége előtt megtörtént.
Ezeket az addigra már Európa nagy részén meggyökeresedett technológiai újításokat a magyarok számára a velük együtt élő szláv népek faiparosai közvetítették; az átvett eljárások jellegét illetően az idetartozó jövevényszavak adnak útbaigazítást (K. Csilléry 1982a: 208–209).
A meghonosodó szakkifejezések körében ott található az újabb típusú bútorok előállításához nélkülözhetetlen szerkezeti elem, a deszka megnevezése is. Tudnunk kell, hogy ez idő tájt a deszkákat még úgy állították elő, hogy a rönköket fejszével 486hasogatták fel: előbb félbe, majd negyedbe és ezt is felezve megint tovább. Ennek az eljárásnak az emlékét őrzi a magyarság keleti csoportjainak a nyelvében – Szatmárban és Beregben éppúgy, akárcsak a Székelyföldön – megőrződött, ’deszka’ értelmű csetert (csötört, csütört), illetve cseter, csetér szó. Ennek a szónak a szláv nyelvekbeli eredetije ugyanis „negyedrész” értelmű. A körcikk keresztmetszetű deszkákat oldható kötések segítségével szerkesztették egybe. Ez a megoldás minden bizonnyal igen előnyös lehetett a tárgyak szállításánál.
Az Árpád-korban meggyökeresedett újszerű tárolóbútor, az ácsolt láda antik eredetű. Ezt mindennél jobban tanúsítja az a tény, hogy azok az elnevezések, melyekkel szerte Európában ezt a tárgytípust a régebbi időkben illették, mind latin megfelelőkre vezethetők vissza. Annak a szekrény szónak is, mely a magyaroknál a ruhanemű tartására szolgáló ácsolt ládákat korábban általánosan jelölte, végső soron szintén latin szó, a scrinium az elődje. Az efféle vándorszavaknál a közvetlen átadó rendszerint nehezen határozható meg, a szekrény esetében azonban minden jel arra mutat, hogy a szó és a tárgy közvetítője csakis valamely szláv nép lehetett (K. Csilléry 1982a: 263–272). Egyébként ugyancsak szláv eredetű a gabonatárolók szuszék neve is.
Szekrény szavunk megfelelője valószínűleg a balkáni területen került be a szláv nyelvbe, görögök révén (vö. Kniezsa 1955: 950). Ezt a feltevést támogatja az a nagyfokú formai és díszítésbeli hasonlóság is, ami a magyarországi – nemkülönben a vele szomszédos közép-európai – ácsolt ládák és a balkáni példányok között tapasztalható. Igen valószínűnek látszik, hogy a magyaroknál, legalábbis a vezető réteg körében, a tárolóbútoroknak ez a típusa már az államalapítást követő időszakban meghonosodott (K. Csilléry 1982a: 291–297). Legkésőbb a 13. században eljutott az ácsolt láda a falusi hajlékokba is. 1300-ból már két községből is van arra levéltári adat, nevezetesen az egykori Komárom megyéhez tartozott Dunaradványból és a volt Esztergom megyei Karváról, hogy a jobbágyok scriniumban tartották ruhaneműiket. A két községre rátámadó hatalmaskodók ugyanis az egyéb javak között ezeket is elrabolták tőlük. A 14. századból azután okleveles adatok sora bizonyítja, hogy Zala és Vas megyétől Ungig és Beregig a scrinium mindenfelé elterjedt már a jobbágyságnál (K. Csilléry 1982a: 263–264).
A 14. századból ismeretes két olyan további adat is, amely arról tanúskodik, hogy az ácsolt láda az erre a famunkára specializálódott kézművesek készítménye volt, akik az árujukat vásározóhelyeken értékesítették. 1333-ból fennmaradt egy mezővárosi hetipiac, a volt Pozsony megyei Csötörtök (Csütörtökhely) árusítási rendjének leírása, mely szerint ott a ládafélét a más faáruk, tüzelő- és épületfa, kocsikerekek és szekerek szomszédságában kínálták eladásra (Nagy I. 1883: 34). Egy 1399-ből kelt oklevél pedig arról tudósít, hogy a Fejér megyei árumegállító helyen, Battyánban (Szabadbattyán) egy dénárban állapították meg a vásárra vitt minden új ácsolt láda vámját. Összehasonlításul: ott ugyanezt az összeget kellett például 100 fejsze vagy két disznó vámjaként leróni (Mályusz 1951–1958: I. 660–661).
Az ácsolt ládák előállításával foglalkozóknak korán létrejöhetett a saját, állandó piackörzete. Noha a készítők egymástól távoli falvakban működtek, a tárgy felépítését illetően nagyjából-egészében szükségképpen alkalmazkodniuk kellett az öröklött módszerekhez. Ami viszont a felhasznált elemek arányait illeti, itt már nem volt lényeges, hogy igazodjanak az egykori szabályokhoz. Apáról fiúra adva át a fogásokat, bizonyos részletek kialakításán önkéntelenül is módosítottak, különösen pedig a díszítményeken – úgy, ahogy azt egyéni adottságuk, nemkülönben a vásárlóik igénye diktálta. Eközben a más készítőhelyek teljesítményeinek, esetleges újításainak a 487megismerésére nemigen adódhatott alkalom. Kialakultak tehát a kívülállóktól is jól érzékelhető helyei jellegzetességek.
Erre az alakulásra magukból a különböző készítőközpontokból fennmaradt, későbbi példányokból is következtetni lehet. Két középkori adat azonban arra is figyelmeztet, hogy az ilyen irányú eltérésekkel már korán számolnunk kell. A veszprémi káptalan 1429–1437 közt felvett leltárában már azzal jellemezték az egyik könyvesládát, hogy az „bakonyi módra készült” (Fejérpataky 1885: 145). Az itt még latin nyelven megfogalmazott lokalizálás Szelestey Miklósné 1558-ban kelt magyar nyelvű végrendeletében ugyancsak felbukkan. Ő a Mesterházán (Vas m.) őrzött vagyontárgyai közt említett egy „bakonyi szekrény”-t (Zoltványi 1899: 22).
Megjegyzendő, az ilyen alakulásra idézhető más fatárgyra is korai adalék. Így például 1281-ben egy szlavóniaiként megkülönböztetett dobozkát („capsella una sclavonica”) vettek leltárba az akkor velencei fennhatóság alatt állt Dubrovnik egyik családjánál (Han 1960: 9-10).
A Bakonyban a 15-16. században működő, ácsolt ládákat készítő központ a következő századok folyamán kihalt. Az egykori Magyarország más készítőhelyeiről a 16. századtól kezdődően, de többnyire csak jóval későbbről ismeretesek adatok. Mivel az ácsolt ládák elállítása nem vált céhes iparrá – de még a néprajzkutatók érdeklődése is csak késve fordult feléje –, az egyes készítőközpontokra vonatkozó tudásunk igen hiányos. Mégis nagyon valószínűnek tűnik, hogy a ma csupán kései említésekből ismert készítőhelyeknek egyike-másika nem kevésbé nagy múltú, mint azok, amelyeknek a fennállása már korábbról adatolható.
Sokkal bizonytalanabbak vagyunk a gabonatartó ácsolt szuszékok készítésének múltját illetően. Ugyanis mindazokról a 14–15. századi hazai oklevelekben említett ácsolt ládákról, amelyeknél ismerjük a funkciót, az derül ki, hogy lakásberendezési tárgyként hasznosították – elsősorban ruhaneműk és lakástextíliák raktározására –, míg más példányok egyházi célokat szolgáltak.
Mikortól kezdhették el hazánkban az ácsolt ládákat gabonatárolás céljára is készíteni? Nyugat-Európából ilyen adatok már a korai középkorból ismeretesek, ahol úgy látszik, a parasztok is korán használatba vették őket. A legszemléletesebb idevágó ábrázolás Franciaországban maradt fenn, nevezetesen a vézelay-i Sainte-Madeleine-templom előcsarnokának 1125–1150 közt épült középső kapuján. Ennek szeptember hónapot megjelenítő domborművén egy parasztember nyeregtetős ácsolt ládába önti a gabonát a vállán tartott zsákból (Windisch-Graetz 1982: 59. kép).
Hazánkhoz közelebb, Csehországból 1340 körülről, a Velislav-Bibliából idézhető ábrázolás. Itt az ótestamentumi József történetének annál a részleténél látható, ahol ő, mint alkirály, gabonát oszt egy nagyméretű, ajtócskával ellátott ácsolt ládából (Stránská 1962a: 9. kép; 1963: 41). A kép tehát egy állami gabonaraktár tárolóalkalmatosságát szemlélteti. Paraszti használatára ekkor még nem ismeretes adat. Hazánkra vonatkozóan meggyőzőnek érezni Füzes Endre következtetését, miszerint itt már a 14–15. században alkalmaztak ácsolt gabonás szuszékokat, 13–14. századi kezdetekkel. Szerinte az elterjedésük összefügghet a földművelés 14. századbeli fejlődésével és a gabonatermelés megnövekedésével. Ez idő tájt már a jobbágyság is rendelkezett gabonafelesleggel, amit akár piacon is értékesíthetett (Füzes 1984: 67, 230).
Akárcsak az említett bakonyi készítők, az ácsolt ládák előállítói a későbbiekben is túlnyomórészt az erdős vidékek lakói közül kerültek ki. A 18-20. századból nem egy olyan faluról tudunk, ahol szinte minden család főként ácsolt ládákból élt. Ezért ragadt azután rá Sóváradra (volt Maros-Torda m.) a jellemző csúfnév: „szuszékdöngető 488falu”; még a jelen század derekán is így emlegették (Haáz 1942: 48). Volt azonban, ahol csupán néhány ügyesebb háziiparos értett ehhez a munkához.
Az egykori Magyarországon az ácsolt ládát készítő háziiparos-központok elsősorban a bükkerdőövezetekben helyezkedtek el. Bükkből valók már a legkorábbról, a 14-16. századból fennmaradt példányok is, az erdélyi szászoktól; ez tehát igen régi gyakorlatra vall (K. Csilléry 1972: 45). Más fából, nevezetesen tölgyből, csak kivételesen, főként néhány másodlagos készítőhelyen – nagyobb számban Békés megyében (Tábori 1974: 211. kép, 267, 275–276) – csináltak ácsolt ládákat.
Tudjuk azonban, hogy a Kárpát-medencén túl is, a lengyeleknél, ukránoknál, románoknál, továbbá nagy általánosságban Jugoszlávia népeinél, nemkülönben másutt is a Balkán-félszigeten, másrészt pedig Olaszországban ugyancsak bükkfát használtak fel az ácsolt ládákhoz. Szintén ebből dolgoztak az ácsolt ládák egykori készítői Felső- és Alsó-Ausztriában, Stájerországban és ugyanígy a németországi Rhön-hegységben. Lényegében tehát a bükk alapanyag jellemzi mindazokat a vidékeket, ahol túl a tárgy felépítésének azonosságán, egyező a díszítmény grafikus jellege is, illetve az, hogy ennek kivitelezése ezen tárgy készítésének speciális munkaeszközével, hornyolóval történt. Ezek a sajátosságok ezen terület készítőgyakorlatának a közös eredetére látszanak mutatni, különösen mivel nem csupán maga az ácsolt láda ókori eredetű, hanem az egyik csoportjuknál már legalább az i. e. 2. évezredben a tárgyat borító mértanias, vonalas ornamentika is (vö. K. Csilléry 1982a: III. térkép, 163., 165–174., 182–185. kép, 267–268, 270).
Magyarországi viszonylatban az ácsolt ládák jellemző eltéréseiből arra kell következtetni, hogy a kiterjedt erdőségekben gazdag tájakon sok kisebb hatósugarú készítőcentrum működött. A Dunántúlon is több ilyennek kellett léteznie. 1845-ből a mernyei uradalomból (Somogy m.) név szerint ismert a szerződés alapján, időlegesen ott dolgozó, favillát és szórólapátot is gyártó, bükkfát felhasználó Gaál József hombáros (Takács L. 1975: 375–376). Fényes Elek 1847-ben Baranya megye nyugati részét említi, mint ahol a legtöbb faeszközt készítik, köztük hombárokat. Közel másfél évszázad múltán azonban ezeknek a műhelyeknek a pontosabb lokalizálása nem járt sikerrel (Füzes 1984: 57-58). Pedig az igen régies megjelenésű baranyai ácsolt szökrönyökről, nevezetesen a pécsi Janus Pannonius Múzeum tekintélyes gyűjteményéről alapos ismertetéssel rendelkezünk (Tarján 1979: 251–265). Más dunántúli készítőhelyek emlékanyaga már kisebb számban maradt fenn, és sajnos a közlésük is úgyszólván esetleges. Ezek alapján legszemléletesebben egy, az Őrségben az 1840-es években működött műhelynek a munkássága rajzolódik ki (K. Csilléry 1969: 16. kép, 68). Mellette ugyanezen a vidéken további készítőhelyeknek a létezésére is következtetni lehet (K. Csilléry 1967: 15. kép, 288), különösen mivel az itteni típusok a szomszédos Kelet-Stájerországban (Lipp 1971: 30–33) és Szlovénia (Domačinović 1977: I. tábla, 1–2. kép) területén szintén elterjedtek voltak.
Az Erdélyben működött készítőközpontokról több tudósítás is megjelent, főként annak köszönhetően, hogy az utóbbi fél évszázad során ráirányult az érdeklődés az archaikus jellegű tárgyakra és köztük e sajátos alkatú és díszű ládákra. A legalaposabb – mert még gyakorló mesterek magyarázataira támaszkodó – leírást Haáz Ferenc adta a gabonatartó szuszékok készítéséről és terjesztéséről, a volt Udvarhely megyei Siklódról és Varságról (Haáz 1942: 45–48). Később más készítőközpontok munkamódszeréről és készítményeiről is születtek ismertetések, ezek azonban – minthogy akkorra már végleg elsorvadt ott ez a háziipari ágazat – csak az idős egykori készítőknek és a tárgyak felhasználóinak a visszaemlékezéseire, másrészt a felkutatott emlékanyag vizsgálatára támaszkodhattak. Ilyen leírás mutatja be az ácsolt ládák 489készítését az egykori Udvarhely megyei Erdővidéken fekvő Magyarhermányban és Kisbaconban, illetve Vargyason (Seres 1978). Még Orbán Balázs helyszíni adatgyűjtésének idején, az 1860-as években Csíkverebesen is nagyban gyártották a szuszékot, száz év múltán viszont már a hozzáértő családoknak a neve is csupán az idősek emlékezetében őrződött meg (János P. 1971: 5).
Az ácsolt ládát előállító különböző romániai központok termékeinek alaki és díszítésbeli eltéréseit szemlélteti Kós Károly – összevetve a Palócságból és az Ormánságból származó, továbbá ukrajnai példányokkal is –, a Lápos-vidéki (volt Szolnok-Doboka m.) román ládakészítő központ, Nyárfás jellemzése kapcsán (Kós 1966: 181–196). Összefoglalása a múzeumi tárgyak tanulmányozása mellett jórészt helyszíni gyűjtéseken alapul. Ezekre a megfigyelésekre más tanulmányaiban is kitér, így a szilágysági magyar szekrénycsinálóknak és a környékbeli román és szlovák központoknak a munkásságára (Kós 1974c: 37–39; 1976a: 34), nemkülönben Erdély határain túl, moldvai csángó ládakészítőknek a működésére (Kós 1981: 113–117) vagy Olténiában az ácsolt ruhásládákat és hombárokat faragó cigányokéra (Kós 1972: 128–131). Hozzá kell tenni, hogy számos tanulmány emlékezik meg az ácsolt ládák román készítőközpontjairól (összefoglalóan Bănăţeanu 1967–68; Capesius 1974: 66–101).
Az így összegyűlt adatok egyaránt tanúskodnak a készítőeljárást illető nagyfokú egyezésről és a más-más központok ácsolt ládáinak kisebb-nagyobb formai eltéréseiről – főként a ládatető bütüjének a kialakításában –, nemkülönben pedig arról, hogy a leglényegesebb különbség a helyileg kibontakoztatott ornamentális díszben mutatkozik meg. A közlésekből nagyrészt kirajzolódnak az egymásba kapcsolódó piackörzetek: a nagyobb területet ellátó, vásározó háziiparosoké, mint a siklódiak, illetve az olyanoké, akik csupán faluról falura jártak vele, mint a varságiak (Haáz 1942: 47–48). Mellettük ott voltak a csupán saját falujuk megrendelőinek, esetleg egyedül a maguk háztartása számára dolgozó s gyakorlatlanságuk következtében az előbbiekkel mérkőzni nem tudó faragók (Kós 1974c: 38). Az olyanféle visszaemlékezések azonban, hogy a megfelelő fával rendelkező községekben bárki meg tudta volna csinálni az ilyen tárolóbútort, minden bizonnyal túlzók. Ezt látszik cáfolni a mesterséget az 1930-as években még gyakorló varságiaknak a véleménye is, miszerint „Csak az ért hozzá, aki ügyesnek született”.
A piackörzetek többnyire hosszú idők során alakultak ki, ám – már csak az egyes központokban tevékenykedő mesterek számának a gyarapodása-fogyása miatt is – állandóak aligha lehettek. Udvarhelyszékben a századfordulón még a megye középső részén fekvő Pálfalva, Oroszhegy és Firtosváralja látta el szuszékkal az egész környéket; ahogy azután a modern idők hozta változásokkal még az első világháború előtt kihalt itt ez a mesterség, a még meglévő igények kielégítése a megyeszékhelytől távoli, félreeső fekvésű Siklódra és Varságra szállt át (Haáz 1942: 48).
Erdélyben az ácsolt ládákra szakosodott falvak száma – Kós Károly becslése szerint (1981: 115) – 15-20 volt. Ezek a ládákat többnyire összeállítva szállították eladásra; általában kis mennyiségben, négyet-ötöt egy szekéren – hozzátéve, hogy ebben a pár ládában egy specialistának nagyjából ugyanennyi heti munkája feküdt. A visszaemlékezések szerint a jelen század elején Magyarhermányból ősszel néha 15-20, ily módon megrakott szekér is indult egyszerre útnak, egyrészt Háromszékbe, másrészt a szász városok, Brassó, Fogaras, Kőhalom és Segesvár vidékére. Akadtak azonban, így a siklódiak, akik szétszedve rakták szekérre az árut, római számokkal jelölve meg az összetartozó elemeket (Haáz 1942: 47; Seres 1978: 126). A Bihar-hegységbeli bondoraszói román készítők a ruhásládákat ugyan összeállítva vitték vásározni, 12-14 darabbal is megterhelve egy-egy szekeret, ám a gabonatartó szuszékokat 490viszont akként, hogy szekerenként három megépített példányt rakva fel, azok belsejében helyezték el öt másiknak a különálló részeit (Tija 1966: 370, 375).
A Bihar-hegységbeli román készítőközpontok mesterei a Tiszántúlt is rendszeresen felkeresték termékeikkel. Itt – a fennmaradt tárgyak, továbbá írott és szóbeli közlések alapján ítélve – 150-200 kilométer távolságig látogatták a vásárhelyeket. Az ácsolt ládákat illetően egyébként lényegében az Alföld egésze a környező bükkerdős tájak háziiparára szorult. A Bihar-hegységbeliek mellett legfőként a gömöri hegyvidék ácsolt ládákra specializálódott szlovák községei hozták ide a készítményeiket, eljárva 200-300 kilométerre fekvő alföldi vásárhelyekre is. A megőrződött emlékanyag alapján kirajzolódik a bihari és a gömöri áru elterjedésének területe, érintkezésük vonala. Az egyik fontos találkozási pont – miként azt a környéken számos tárgy igazolja – Debrecen volt. A két irányból érkező termékek egymás mellé kerülését jól érzékelteti két közel egykorú hódmezővásárhelyi levéltári adat is, melyek egyikében, 1811-ben „életes tót hombár”, míg a másikban, 1818-ban „oláh hombár” szerepel (K. Csilléry 1983: 285; vö. Füzes 1984: 58–59). Déli irányban a gömöri áru eljutott még az előbbiekben jelzettnél jóval messzebbre is. Elterjedésének déli határát jelzi egy ácsolt kelengyeláda; ez a darab Petrőcről (volt Bács-Bodrog m.) került az újvidéki múzeumba – a gömöri készítőközpontoktól tehát mintegy 400 kilométernyi távolságból (Milutinovič 1959: 3. kép, 139). Erről a példányról – díszítményének stílusa alapján következtetve – feltehető, hogy esetleg még a 18. századból való.
A volt Gömör megyei Kisrőcére vonatkozó forrásokban már 1551-ben és 1558-ban előfordul „szkriner”, azaz ácsoltláda-készítő (Ila 1944: 513). Valószínűnek látszik, hogy már az ezen a vidéken a 16. században működő mesterek, sőt a feltehető elődeik is lejárhattak árujukkal az Alföldre; a két terület közti ilyen kapcsolatnak ugyanis mindenképpen még a hódoltság bekövetkezte előtt ki kellett épülnie (vö. K. Csilléry 1989: 23. jegyzet). Hihető, hogy a piackörzet kialakításának korai voltával magyarázható az a tény, hogy a gömöri áru a Dunától nyugatra egyáltalán nem terjedt el; meglehet, a kezdeti időkben túl kockázatosnak ítélhették a távolról jött vásározók a rendszeres átkelést a széles folyamon.
Az ácsolt ládákkal való nagy múltú, faluzó-vásározó kereskedelem a századforduló idején, az asztalosipari, illetve bútorgyári termékek általánosulása következtében már hanyatlóban volt. Úgy tűnik, hogy ekkoriban már az Alföld egészén csupán a hombárok árusítására korlátozódott – no meg az eredeti funckiójukban itt már rég nem kelendő, műves cifrázású menyasszonyi ládáknak hombárként való elvesztegetésére. Lényegében azonban az árusításnak a trianoni békekötés vetett véget, miután Gömör a Felvidékkel Csehszlovákiához került, Erdély meg Románia részévé vált.
A nagy távolságok elengedhetetlenné tették, hogy a gömöriek – pontosabban az erre szakosodott szomszédos fuvarosfaluk – minél több áruval megrakva induljanak útnak, és az ácsolt ládákat részekre bontva szállítsák. Ennek érdekében alakult ki az alkotóelemek összetartozásának jelzésére egy, a többi készítőközpontból ismertnél jóval fejlettebb jelrendszer. Ennek a régiségét mutatja, hogy már az eddig ismert legkorábbi, évszámmal jelölt, 1720-ból való gömöri eredetű példányon is ilyen jelek figyelmeztetnek arra, hogy ezt ugyancsak szétszedve szállították. A használat helye ez esetben Szarvas volt, a készítő faluja pedig – a tárgy díszítményeinek stílusából ítélve – vagy Kiéte, vagy a szomszédos Babarét. Megjegyzendő, a gömöri készítők annak az elősegítésére is tettek bizonyos jeleket a gabonatartó szuszékokra, hogy a leendő tulajdonos a deszkavégeken és mellettük a lábon lévő, megegyező rajzolatok nyomán az eredeti sorrendben tudja visszahelyezni azokat a deszkákat, melyeket a homloklapból 491emelt ki, ahogy egyre inkább fogyott a láda mélyén a gabona (K. Csilléry 1970: 19–22. kép, 112–113).
Ácsolt kelengyés és ennek megfelelően díszes ládáknak eladásra való gyártása az Alföldön csupán a 18. században a Dél-Tisza-vidékre települt szlovákság körében, Békéscsaba és Tótkomlós faragóinál honosodott meg (Tábori 1974: 210–217, 267, 275–276). Munkáikon a gömöriek árujának közvetlen hatása tükröződik, bár a Békés megyeiek rendelkezésére álló faanyagból, a tölgyből természetesen nem lehetett követni azok finom kidolgozását és aprólékos mintázatát. Az itteni ládák tehát robusztusabbak lettek, és az elejüket borító kompozíciók jóval összefogottabbak, erőteljesebbek.
Ami a gabonatartó szuszékokat illeti, vannak adalékok, miszerint ezeket az Alföldön, főként a Tiszántúlon ácsok, kádárok vagy saját maguknak akár egyes faragásban jártasabb parasztemberek is elkészítették. Az eddig ismert legkorábbi datálású ilyen példányt a felirata szerint 1776-ban Barta Pál csinálta: ez a tölgyfából ácsolt darab Tiszabecsről (Szabolcs-Szatmár m.) való (K. Csilléry 1989: 7. kép, 90). A hasonló, helyi előállítású tárolóbútorok többsége azonban minden bizonnyal későbbi, és már csak az első világháború után keletkezett; készítésüket az elmaradó kínálat tehette szükségessé (Füzes 1984: 60).
Elgondolkodtató, ám aligha lehet véletlen, hogy az Alföldtől északabbra elterülő erdős vidéken, nevezetesen a Palócságban szintén kevés ácsolt láda készült. A gömöri készítőfalvakból kikerült, nagy mesterségbeli biztonsággal megépített tárgyak és különösen az azokat ékesítő, gyakorlott kézre valló, részletgazdag kompozíciók valószínűleg sokkal inkább visszariasztották a faragók próbálkozó kedvét, mintsem élesztették volna azt.
Néhány magános vállalkozó azért a Bükk és a Mátra vidékén is akadt. Mégis, a legkorábbról fennmaradt ilyen ruhatartó ácsolt láda sem túlságosan régi: a 19. század derekán alkotta egy mikófalvi (Heves m.), kiválóan faragó kovácsmester. Más darabok a század második feléből, sőt már a jelen század elejéről valók. A helyi emlékezet ezekről ugyancsak úgy tudja, hogy készítőjük valamely mesterség művelője volt: a Heves megyei Bélapátfalván egy mészégető, Bodonyban a helyi bognár. Az ácsolt ládákhoz ezek a készítők túlnyomórészt tölgyet használtak, a kezükből kikerült tárgyak már csak ezért is meglehetősen vaskosak. Készítményeik fő értéke, a tartósság azonban éppen a tölgynek köszönhető – no meg a gyakorlatlanságból is vastagabbra hagyott deszkáknak. A gömöri példányok jóval kevésbé voltak ellenállóak, nem csupán mert bükkből csinálták őket, de a deszkák egészen vékonyra való kidolgozása és keskenysége miatt is. A helyi műhelyek ácsolt ládáinak időálló volta úgy látszik elnézővé tette a megrendelőket az iránt, hogy a bevésett vagy felfestett díszítmény bizony nemigen tudott vetekedni a gömöri áruéval.
Az ácsolt ládával csak mellékesen foglalkozó kézműveseken kívül készült ilyen áru a vidék egyetlen olyan falujában is, ahol a teljes lakosság faszerszámkészítésből élt – favágás és az egy-két holdnyi föld megművelése mellett. A község, a korábbi Szuhahuta (Nógrád m.), mely 1964-ben önállósulva Mátraalmás nevet nyert, 1777-ben, szlovák telepesekkel, üveghuta céljára létesült. Csak ezen üzem megszűntével tértek át az itteniek – valószínűleg az 1840-es évektől – faeszközök, főként kaszanyél, gereblye, orsó és guzsaly háziipari előállítására. A legrátermettebbek a gömöri ácsolt ládák nyomán elsajátították a készítésmódot, és hacsak rendeléshez juthattak, átálltak erre a köznapi áruknál jobban fizetett cikkre. A 19. század utolsó negyedében hét szekrénycsináló működött itt. A legjobb mester, előre elkészített példányokból, kisebb raktár létesítésére is vállalkozott. Mindannyian a Mátrától északra fekvő falvak 492számára dolgoztak. Századunkban, a kereslet elapadásával, a készítők száma kettőre csökkent. Utoljára 1928-ban rendeltek tőlük menyasszonyi szekrényt, de lisztesszekrényt még 1949-ig folyamatosan igényeltek a falusiak. Ennek köszönhetően mindkét mesternél sikerült még megfigyelni a hosszadalmas – egy egész hetet igénybe vevő – munka teljes folyamát, sőt 1955-ben mód adódott azt filmre is venni (K. Csilléry 1955). A következő rövid leírás ezeknek a megfigyeléseknek az alapján foglalja össze az ácsolt ládák készítését (vö. K. Csilléry 1980: 86–89).
