ÁCSOK
ÁCSOK
A magyarság elődei körében az első, kizárólag faiparra specializálódott mesterember a honfoglalást megelőző korban, a török népekkel való együttélés időszakában jelent meg. Ennek bizonyítéka a magyar nyelv ács szava, mely ótörök eredetű. Ezt ismerve, nyomban felvetődik a kérdés, hogy mi lehetett az az újszerű feladat, amivel már nem volt képes megbirkózni a famunkában egyébként szükségképpen addig is járatos férfi népesség. A válasz kulcsát az az összehasonlítás kínálja, mely a magyar nyelvnek azt a famunkákra vonatkozó szókincsét, ami még a finnugor korból őrződött meg, veti egybe azokkal a faművességet illető későbbi jövevényszavakkal, amelyeknek az átvételére a honfoglalás előtt, a török népekkel való együttélés évszázadaiban került sor.
A famunkáknak a legkorábbi időkre visszamenő szókincséből, különösen ha figyelembe vesszük a néprajzkutatás gyűjtötte analógiákat is, arra lehet következtetni, hogy az alapvető nyersanyag a finnugor korban – körülbelül az i. e. 3. évezred végéig –, majd pedig jórészt az ugor korban – körülbelül az i. e. 2. és 1. évezred fordulójáig –, sőt jelentős ideig még azután is, az ugorságból kivált magyaroknál is a legkönnyebben megmunkálható fatermék lehetett, azaz a kéreg, nemkülönben a vékonyabb fa, az ág és a vessző. Ugyanis a fafeldolgozáshoz szolgáló eszköz: a fejsze, az ívelt fejű szalu, illetve a kés és a fúró akkoriban még mind csak nehezen kezelhető, kevéssé hatékony szerszám volt, főként mivel a fejet kőből alakították ki, amit úgy kötöztek hozzá a fa nyélhez. Az összehasonlító adatok arra mutatnak, hogy a korai idők famunkásai, ha csak tehették, egyetlen darabból formálták ki a tárgyakat, s ha erre nem volt mód, úgy minél kevesebből. Ha már elkerülhetetlen volt a különálló részekből való egybeszerkesztés, akkor háncsszalagokkal erősítették őket egymáshoz. Azt, hogy őseink szívesen választhattak a feldolgozáshoz alkalmas növésű, görbületű fákat, jelzi a kutak gémjének egykori neve, az (ostor)mén, (kút)mén vagy -mény, mely egy olyan ugor alapszóból ered, ami hajlást, görbülést, illetve hajlatot, görbületet jelölt. Egy másik, finnugor származású szó, a hajk arra emlékeztet, hogy a távoli múltban miként 484juthattak hozzá, ha az feltétlenül szükségessé vált, terjedelmesebb nyersanyaghoz nagy fatörzseknek a ledöntése nélkül. A nagy múltú, halok, hajk, hakk, holyka, hókács és más tájnyelvi változatokban élő szó – mely napjainkra már csak a népnyelvben és erdészeti szakkifejezésként őrződött meg – ugyanis az élő fatörzsből fejszével kihasított darabot jelöli (K. Csilléry 1982a: 54–55). Márpedig a Mátra vidékén még a századfordulón is ily módon volt szokás kiemelni a fák megfelelően görbülő tőrészéből egy-egy jókora szakaszt a szérűgereblyék fogainak készítéséhez.
Mindebből az következik, hogy a honfoglalást megelőző időkben működő ácsokra eleve azoknak a fatárgyaknak az elkészítését bízhatták, amelyeket több, különálló részből kellett összeállítani. Következésképp ekkoriban az ácsok nem csupán épületekhez szükséges famunkát végezhettek, hanem hihető, hogy rájuk bízták más, főként újabb típusú fatárgyak, köztük bútorok készítését is. Ez a gondolat szinte magától értetődő, hiszen magával a bútorhasználattal szintén akkoriban ismerkedtek meg a magyarok, mégpedig ugyancsak a velük érintkező törökség révén. Miként az ótörök eredetű elnevezések is tanúsítják, az átvett legkorábbi bútorok között ott volt a láda – koporsó névvel –, az akkor még elsődlegesen trónust jelentő szék, valamint a bölcső is. Meggondolandó azonban, hogy e legelső bútorok minden bizonnyal az előkelők otthonát díszítették, és oda is elsősorban mint presztízstárgyak kerültek. Ezért meglehet, hogy a többségüket idegenből szerezték be, és ezek a példányok szolgáltak követendő példaként a helyi kézműveseknek, az ácsoknak (K. Csilléry 1982a: 75).
Ami az első bútorokat közelebbről illeti, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a neve alapján idesorolható három bútordarab is már legalább két, de éppúgy lehet, hogy három új készítési módszert testesített meg. A számba vehető kortársi anyag és a későbbi magyarországi példák alapján a székek esetében mindjárt kétféle megoldás is nagyon valószínűnek látszik. Az egyik a méltóságteljesebb, vázas szerkesztés, bőrszíjjal vagy gyékénnyel bekötött üléssel. Ez egyaránt lehetővé teszi a támlátlan ülőke, a támlásszék és a karosszék kialakítását. Vannak azonban olyan nyelvi adatok, amelyek arra mutatnak, hogy az ülőkének egy szerényebb megjelenésű – eredetileg munkabútornak létrehozott – formáját szintén ekkor vettük át. Ez ülőlapból és belécsapolt lábakból áll; kései utódait a magyar népnyelv gyalogszék, kisszék névvel illeti (K. Csilléry 1982a: 98–100).
A honfoglalás előtti időkben megjelenő bölcső felépítését illetően arra kell következtetni, hogy az a vázas székekének megfelelő volt, tehát sarokpilléres megoldású, amit a ringatáshoz ívelt talpakkal láttak el (K. Csilléry 1982a: 143–145).
Ezeket az alapvető és lényegében mindmáig érvényben maradt bútorszerkesztési eljárásokat még az ókori közel-keleti civilizációk bútorművessége fejlesztette ki – az i. e. 3., illetve 2. évezredtől kimutathatóan. Ám tudvalévő, hogy a magyarokkal érintkező törökség nem egy olyan műveltségi elemet vett át Bizáncból, mely még az antikvitásból öröklődött át. Ilyeneket a magyarságnak is továbbadott; így történt ezeknél a bútordaraboknál is.
A koporsó nevű ládáról viszont az összehasonlítások fényében az látszik valószínűnek, hogy egyetlen, fekvő fatörzsből, vályúszerűen mélyítették ki. Ez a készítésmód kétségkívül kezdetlegesebb az előzőkben említetteknél, ámde őseredetinek, egészen a kezdetekig visszamenő gyakorlatnak mégsem mondható, ahogy a 20. század végéről nézve tűnhetne. A honfoglalás előtti török nyelvi átvételek másról tanúskodnak. Figyelemre méltó ugyanis, hogy egy sor olyan tárgy jelenik meg az új szavakkal jelöltek között, amelyeket akkoriban, akárcsak a koporsót, fekvő vagy álló helyzetű tőkéből volt szokás kivájni, illetve kiégetni: a teknő, a kölyű, a köpű és – amennyiben az átvétele ekkor történt – a vályú. Márpedig ilyen módszerrel előállított tárgyak neve 485a finnugor és ugor korból öröklődött szókincsünkben még nem szerepel. Fel kell tehát tennünk, hogy az ezekben a tárgyakban megtestesülő újítást a vaskos fatörzseknek a munkábavétele jelentette. Ezt viszont a fafeldolgozó szerszámoknak a nagyfokú tökéletesedése, nevezetesen a fém szerszámfejeknek az elterjedése tette lehetővé. Természetesen, hála a bronzkor ezen vívmányának, az ilyen, egyetlen fatörzsből kimélyített nagyobb tárgyak már jóval azelőtt szélesen elterjedtek Eurázsiában, hogysem a magyarság és a törökség érintkezésére sor került volna. Példaként idézhetők azok az ötméteres, vályúláda formájú koporsók az időszámításunk kezdete körüli időkből, melyek az Altaj hegységben feltárt fejedelmi temetkezésekből kerültek elő.
Mindazonáltal ez a – megfelelő faanyagot biztosító favágó szerszám birtokában igen egyszerű – készítésmód a továbbiakban sem veszített az aktualitásából. Még a 14. században is faragtak ilyen ládákat – így Bajorországban, Stájerországban (Moser 1949: 75–79; Lipp 1986: 18–19), nemkülönben hazánkban; hozzátéve, hogy úgy látszik, nálunk a népesség szélesebb körében végül is csupán szórványosan tudott elterjedni (K. Csilléry 1982a: 108–111).
Ami az ácsok tevékenységét illeti, abba még hosszú ideig beletartozott Európa-szerte a bútorok előállítása. Így azután, amikor támaszkodva a középkor technikai vívmányaira, megjelent az asztalosság, az az ácsmesterségből szakadt ki. Ez a folyamat különösen jól dokumentált Franciaországban, ahol már a 13. század elején kimutatható a ,,kis fejszés ácsok”, a „ládások” munkaköri elkülönülése, ámde Párizsban is csak 1371-ben került sor arra, hogy szervezetileg elváljanak az asztalosok az ácsok céhétől (Windisch-Graetz 1982: 64, 85).
Az idevágó későbbi külföldi és hazai adatok: viszályok, tilalmak azt is jelzik, hogy az ácsok általában nem egykönnyen mondtak le korábbi munkalehetőségükről. Ezért kényszerültek a kismartoni asztalosok is 1635-ben annak kimondására, hogy az „ácsoknak enyvezett munka, így ládák készítése megtiltatik” (Gürtler 1983: 46–47). Később is, egészen a 19. századig, nem egy hasonló értelmű határozatot hoztak országszerte. Mindazonáltal a 19. század végi adatgyűjtések továbbra is azt mutatják, hogy „háziipari asztalossággal foglalkozik … sok vidéken télen a falusi ácsmester is” (Gaul 1902: 15).
