ADALÉKOK A PARASZTCSALÁDOK LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE KUTATÁSÁNAK MÓDSZERTANÁHOZ
14ADALÉKOK A PARASZTCSALÁDOK LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE KUTATÁSÁNAK MÓDSZERTANÁHOZ
Amióta a felvilágosodás kora a történelem fogalmát és a történetírás tárgyát az állami és a politikai élet keretein túl kibővítette, a történetírók figyelme kezdett ráirányulni a parasztságra is, amely a jobbágyság fennállása korában az állami életben csak földesurain át juthatott jelentőséghez és így a történetírásban is jóformán észrevétlenül maradt. De hosszú ideig azután is úgy volt, hogy a történelem a parasztsággal inkább csak a jobbágyfelkelések kapcsán foglalkozott.* És persze ennekfolytán a történelem segédtudományai még kevésbbé iktatták munkakörükbe a parasztságra, nevezetesen a parasztcsaládok leszármazására és történetére vonatkozó kutatást.
Olv. Wellmann I. tanulmányát: „Parasztnépünk múltjának feltárása”. (Különnyomat a Hitel 1944. április–májusi számából.) A szerző nagy körültekintéssel foglalkozik a parasztság történetére vonatkozó irodalommal.
A XIX. század második fele óta azonban az érdeklődés ebben az irányban jobban kiterjedt és megerősödött, s a nyugati államokban idő folytán a parasztcsaládok történetének, és amennyiben lehetséges volt, leszármazásának kutatása is megindult. Néhány évtized óta szórványosan Magyarországon is jelentek meg ilyen tárgyú munkáik és tanulmányok;* de, bár köztük nagyon elismerést érdemlőket is találunk, a kísérlet még mindig csak kezdetén van.
Ilyen: Molnár Józseftől „Egy parasztcsalád leszármazása és kapcsolatai” (a M. Családtörténeti Szemle VI. évf.); Igmándy Zoltántól „Egy hajdúnánási juhászcsalád leszármazása” (u. o. VIII. évf.). Önállóan jelent meg Móricz Zsigmondtól „Életem regénye” (Athenaeum, 1939), mely családtörténettel bővített életrajz szépirodalmi mezben; Darvas Józseftől „Egy parasztcsalád története” (Athenaeum, é. n.), a jobbágyélet plasztikus rajza, buzgó kutatások és tanulmányok alapján. Itt említhetem Nemeskéri Jánosnak „Ivád község – Ivády család” c. dolgozatait is (Századok, 1944. 192. sk.), mely biogenealógiai szempontokból tárgyalja egy egész község lakosságának leszármazását), bár az Ivádyak 1635 óta nemesek, csak egyrészük szegényedett el idővel és jutott parasztsorba.
Hogy a magyar parasztcsaládok történetének kutatása fontos és sok szempontból jelentős eredményekre vezethet, azt ma már nem szükséges bizonyítgatni. A parasztság és a falu a társadalmi és politikai érdeklődésnek egyik fontos gócpontjába került, s az idevágó kérdések vizsgálatához a parasztcsaládok története értékes adatokat szolgáltathat és szolgáltat is. Azonban az ilynemű és a régibb jellegű családtörténeti és leszármazási kutatások között lényeges különbség van. Míg a nemesi és részben a polgári családok történetének és leszármazásának kutatása, főként ha élő családokról volt szó, elsősorban többnyire az egyes családok multjának megismerése végett történt, a parasztcsaládoké elsősorban szociális érdekből, szociális tanulságok levonása céljából szükséges. A kutatás célja tehát itt lényegileg más, mint a rendi családtörténeté. De mások a források is, melyekben a parasztcsaládok leszármazását és történetét kutatónak az anyagot keresnie kell. Hiszen az erre felhasználható adatokat kevésbbé oklevelekből és más, főként a középkori történet kutatásában fontos forrásokból kell és lehet összeállítani; az oklevelekben, krónikákban stb. a parasztcsaládok történetére nézve felhasználható adatot aránylag keveset találunk. (Újkori aktákban már inkább.) Az egyházi anyakönyvek, az urbáriumok, telekkönyvek, uradalmi, vármegyei és országos összeírások (conscriptiók), tagositási iratok, földkönyvek stb. itt a főforrások;* ezeknek pedig sikeres felhasználására más módszert kell alkalmaznunk, mint az oklevelekéinél. Szükséges tehát a megfelelő módszer keresése és megállapítása, melyet az ilyenfajta, még a kezdetben levő kutatásokban követnünk kell. Kétségtelen, hogy a módszer előzetes ismerete nélkül is hozzá lehet a kutatáshoz fogni, és az így összegyűjtött adatok alapján is lehet jó munkát írni. Hiszen idő folytán a gyakorlat maga is rávezetheti a kutatót az alkalmas módszerre; de ez rendszerint csak későn, sok tévedés után szokott bekövetkezni: a helyes módszert így csak olyankor találjuk meg, amikor a forrásoknak egy részét előbb a helyes módszer ismerete nélkül s éppen ezért eredménytelenül használtuk, s amikor mégegyszer már rendszerint nem juthatunk hozzá ugyanazokhoz a forrásokhoz, hogy azokra is a megfelelő módszert alkalmazzuk.
Baán Kálmán „A polgári genealógia kutatási területe és módszere” című kis cikkében (M. Családtört. Szemle, 1937. 1–4. lap) a „jobbágyeredetű családok származása és története utáni kutatást'' is érinti, pár sorban említve a kutatásban felhasználható forrásokat.
A következőkben a parasztcsaládok leszármazásának és történetének kutatásában alkalmazható módszertannak leendő teljes kialakulásához szeretnék, jórészt saját tapasztalataim alapján, adalékokkal járulni, felhasználva természetesen az eddig megjelent feldolgozásokból levonható tanulságokat is.
Tapasztalataimat akkor szereztem, amikor – évekkel ezelőtt – a gödöllői magyar földműves családok közül, vagyis a volt Grassalkovich-uradalom jobbágyainak most is élő leszármazottai közül egyet (a Pálinkás-családot) választottam ki, s ennek leszármazására és történetére kerestem adatokat.
És itt mindjárt a legelső módszertani kérdést, a tárgy megválasztását érinthetem: miért akartam éppen ilyen családdal foglalkozni!
A parasztcsaládok leszármazásának és történetének kutatása legtöbbször az adatok hiányán akad fenn. Az emlékezet és a szóbeli hagyomány ritkán ér náluk vissza tovább két-három nemzedéknél, s még így is csak nagyon óvatosan használható fel írásbeli feljegyzésekkel pedig maguknál a magyar parasztcsaládoknál még ritkábban találkozunk. Az írásos adatok nagyobb mennyiségét és a távolabbi múltba való visszanyúlásait leginkább a volt nagyuradalmak jobbágyságából kialakult parasztfalvak családaira vonatkozólag remélhetjük, persze nem maguknál a családoknál, hanem a volt uradalmak irattárában (amennyiben ezek az irattárak, vagy azoknak iratai fennmaradtak), valamint a közlevéltáraknak már fentebb érintett, 15idevágó anyagában. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy az ilyen, uradalmi jobbágyságból kialakult parasztfalvak lakosságán a hosszúidejű együttélés és az összeházasodás következményeit, és az etnográfiai jelenségeknek esetleg századokon át történt kialakulását tanulmányozhatjuk. Természetes az is, hogy a hosszú egy-helyen-élés folytán az egyházi anyakönyvek is tartalmasabb és jól felhasználható források lesznek.
A gödöllői parasztcsaládokra vonatkozó kutatás ilyen szempontokból eleve is kecsegtető volt éppen a források kielégítőnek ígérkező mennyisége folytán.
Először is a gödöllői református egyház születési (keresztelési), házassági és halálozási anyakönyveit néztem át gondosan. A gödöllői földműves parasztcsaládok t. i. legnagyobbrészt református vallásúak. Azután kiegészítésül a gödöllői rom. kat. egyház anyakönyveit, majd a gödöllői volt koronauradalom (az egykori Grassalkovich-uradalom) gazdasági igazgatóságának irattárát és a gödöllői járásbíróság telekkönyvi osztályának régi iratait tanulmányoztam. Budapesten pedig az Országos Levéltárnak Gödöllőre vonatkozó összeírásait és a pestvármegyei levéltár conscriptiós köteteit néztem át kutatásaim céljának szempontjából. Hasznos adatokat reméltem az óbudai volt pénzügyigazgatóságnak állítólag a pestvidéki törvényszék irattárába került iratai közt a tagosítási jegyzékektől is: a törvényszéki irattár azonban az ostrom alatt olyan feldúlt állapotba került, hogy az általam keresett iratoknak 1946 őszén sem lehetett még nyomára jutni. Hasonlóképen meghiúsult a Hédervárra került Grassalkovich-levéltár felhasználhatása iránt táplált reményem is, mert a levéltárnak, tudomásom szerint, a Hédervári-levéltárral együtt nagy része elpusztult a háború alatt.
Kutatásaim végeredménye a Pálinkás-család leszármazásának és történetének teljes összeállítása lesz, sőt, ha tervem megvalósítása sikerül, az összeházasodás által egybekapcsolt gödöllői parasztság történetének áttekintését is elkészítem. Ezen a helyen azonban kutatásaimnak csupán módszertani tanulságait – most ezeknek is csak egy részét – óhajtom bemutatni; nem elméletben, hanem a kínálkozó példákon, szemléletesen.
Az egyházi anyakönyvek adatainak felhasználása.
Ámbár az egyházi anyakönyvek vezetését már a trienti zsinat elrendelte (1563), az anyakönyvvezetés nálunk későn kezdett elterjedni. Akadnak ugyan már a XVI. század végéről valók is, de bizony még a XVII. századból fennmaradt anyakönyvi bejegyzések is ritkák, így a gödöllői ref. egyház keresztelési, házassági és halálozási bejegyzései, melyek az 1722. évvel kezdődnek, elég koraiaknak mondhatók. Az első, kis fólió kötet címlapján ezt találjuk: „A Gödöllei Reformata Ekklesiának Matricularis Könyve, mellyben Az 1722-dik Esztendőtül fogva a született magzatoknak, az megholtaknak és házasultaknak neveik registráltatnak Marosi Mihály akkori Tanító által.” (Marosi voltakép prédikátor volt.) Ettől kezdve, időnkint változó formában és egymásután következő kötetekben vezették az egymást felváltó gödöllői lelkészek a bejegyzéseket. A bejegyzések túlnyomó része Gödöllő uradalmi kuriális helység ref. vallású jobbágyainál vonatkozik, akiknek utódai a mai gödöllői parasztcsaládok. Minthogy pedig a bejegyzett személyek nevei közt kezdettől fogva számos ma is élő parasztcsalád neve szerepel, az anyakönyvek nem kevesebb, mint két és egynegyedszázados parasztcsaládi leszármazások összeállítására mutatkoznak alkalmasoknak.
S a ref. lelkészségen őrzött, folytatólagos anyakönyvek átvizsgálása ezt a várakozást valóban ki is elégíti. De persze nem akadályok és nehézségek nélkül. A bejegyzések itt-ott hiányosak, tévesek vagy nem eléggé pontosak és elég gyakran próbára teszik a kutató jártasságát és képességeit a hiányok és tévedések felismerésére s az összefüggések helyes megállapítására, vagy elfogadható valószínűségek találására.
