ANONYMUS ÉS A JUSTINUS-KIVONAT.

Teljes szövegű keresés

ANONYMUS ÉS A JUSTINUS-KIVONAT.
Annyi év szorgalmas kutatómunkája után a Névtelen Jegyző műve, a Gesta Hungarorum még mindig megoldatlan kérdéseket vet fel. Az eddigi kutatók javarészt azzal a feladattal voltak elfoglalva, hogy megállapítsák a mű korát, forrásértékét, szerzőjének személyét, de nem sok figyelmet szenteltek egy másik igen fogas kérdésnek, hogy t. i. a Névtelent minő európai szellemi áramlat, irodalmi irány magyarországi képviselőjének kell tartanunk. Pedig a Gesta Hungarorum helyes megértéséhez és értékeléséhez csak úgy juthatunk el, ha kijelöljük helyét az egyetemes európai irodalom fejlődéstörténetében.
A tájékozódást nagy mértékben megnehezíti az a körülmény, hogy még máig sincs lezárva azoknak a műveknek a köre, melyeket a Névtelen történeti munkájának megírásánál közvetlenül használt. Legfőbb forrása kétségtelenül az elveszett XI. századi Gesta Ungarorum volt, mégpedig annak II. Géza-korabeli átdolgozása és folytatása.* E mellett, bármennyire is lenézte írástudói gőgjében, (bőségesen merített a korabeli szájhagyományból is.* Sok irodalmi ösztönzést kapott frigiai Dares De excidio Trojae história című művétől, valamint a Historia de Praeliis Alexandri Magni című regényből) is, melyet egy késői, 1150 után divatos változatában olvasott.* De már korántsem biztos Geoffrey of Monmouth Historia Begum Britanniae című művének hatása a magyar Gesta-íróra.* Az a kérdés sincs azonban még megnyugtató módon eldöntve, vajjon közvetlenül használta-e a Névtelen Regino prümi apát krónikáját a folytatással együtt, avagy a feltételezett Regino-részletek csak a XI. századi Gestából, egyik forrásából, kerültek művébe?* Nemkülönben vita tárgya az Exordia Scythica néven ismert Justinus-kivonat közvetlen használata is.*
Domanovszky Sándor: Anonymus és a II. Géza-korabeli Gesta. Századok, 1933. 180–84. l.; a szerző tanulmánya: A Vazul-hagyomány középkori kútfőinkben. Levéltári Közlemények, 1940–41. 337–38. l.
Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazoi. 1925. 45. l.; Honti János: Anonymus és a hagyomány. Minerva-könyvtár 60. 1942.
Győry János: P. mester franciaországi olvasmányai. Magyarságtudomány, 1942. 8–25. l.
E kérdést Fest Sándor tanulmánya (Anonymus angol forrásai. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1935. 162–179. l.) után sem tartjuk lezártnak. V. ö. Győry: i. m. 17–20. l.
A legáltalánosabb felfogás szerint Reginót csak az elkallódott XI. századi Gesta írója olvasta. Ilyen értelemben ír Domamovszky Sándor: Kézai Simon mester krónikája. 1906. 87–94. l.; Anonymus és a II. Géza-korabeli Gesta, 172–178. l.; Hóman: i. m. 79–81. l.; Deér József: Szkitia leírása a Gesta Ungarorumban. Magyar Könyvszemle, 1930. 252. l.
Franz Rühl, az Exordia első közlője óta (Zu den Quellen des anonymen Notars des Königs Béla. Forschungen zur Deutschen Geschichte, 1883. 601–608. l.) az irodalomban általános az a nézet, hogy Anonymus közvetlenül használta az Exordiát. L. Fóti József Lajos: Góg és Magóg. Irodalomtörténeti Közlemények, 1913. 54–59, l.; Hóman: i. m. 45. l.: Deér: i. m. 254, 256. l.; Győry János i. m. 11–12, 17. l. Ezzel szemben Eckhardt Sándor (A pannóniai hun történet keletkezése. Századok. 1928. 605–608. l.) lehetségesnek tartja, hogy az Exordiát már Anonymus és Kézai közös forrása feldolgozta.
Már e rövid áttekintésből is jól kivehető a Névtelen forrásainak három csoportja. Az elsőbe tartoznak a hazai források, ezek a Gestát mintegy honi keretbe helyezik. A második 2csoportba sorolhatjuk mindazokat a műveket, melyekkel a Névtelen minden valószínűség szerint mint kortárs ismerkedett meg. Ezekről viszont elmondhatjuk, hogy Anonymust, saját korában, a XII. század második felének szellemi és irodalmi mozgalmaiban mutatják be. A trójai mese főleg a XII. század második felében és a XIII. század elején volt divatban, s ez tette éppen népszerűvé Dares trójai történetét ebben a korban. Ugyancsak a XII. században terjedt el a Nagy Sándor-műfaj is, Névtelenünk egy másik kedvelt olvasmánya,* 1139-ben írta Geoffrey of Monmouth nagyhatású művét az angoloknak a mondák világába vesző őstörténetéről. A XII. században sokat olvasták, másolták hazáján kívül is, így elsősorban Franciaországban.* A forrásoknak e körétől teljesen idegen a harmadik forráscsoport: Regino krónikája és a Justinus-kivonat. Regino prümi apát 915-ben halt meg; ámbár krónikáját folytatták, de ez sem haladt túl a 967. éven.* Az Exordia Scythica szintén a régebbi középkori irodalom hajtása, kéziratát megtaláljuk már egy IX–X. századi kódexben is.* Névtelenünknek igazán a múltba kellett visszamennie, hogy találkozhasson a korai középkor e két jellegzetes termékével. A második forráscsoport alapján a kutatóknak jelentős része ahhoz a felfogáshoz hajlik, hogy Névtelenünk Franciaországban járt és akárcsak azok a magyar ifjak, akikről az 1180-as évek elején István, a párizsi Sainte-Genevičve monostor apátja emlékezett meg levelében, feltehetően ő is Párizsban tanult.*
L. Győry: i. m. 11, 22. l.
L. Fr. Kurze bevezetését Regina kiadásához (Scriptores remin Germanicarum. 1890.). Ezenkívül még Fr. Kurze: Handschriftliche Uberlieferung und Quellen der Chronik Reginos und seines Fortsetzers. Neues Archív, 15. évf. 1890. 293. s a köv l.; W. Wattenbach, Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. I. 1904. (7. kiad.) 3. s a köv. l. V. ö. még Levison, Neues Archiv, 46. évf. 1926. 258. l.
L. Theodor Mommsen bevezetését az Exordia Scythica kiadásához: Chronica minora II (Monumenta Germaniae Historica. Auctorum antiquissimorum tomus XI) 308–10. l.
L. Szilágyi Loránd: Az Anonymus-kérdés revíziója. Századok, 1937. 188. l.
A XII. század közepén bekövetkezett átalakulásról: Ch. H. Haskins, The Renaissance of the twelfth cemtury. 1933; G. Paré, A. Brunet et P. Tremblay: La Renaissance du XIIe s. 1933; Nordström: Moyen Age et Renaissance. 1933; G. Weise: Die geistige Welt der Gotik und ihre Bedeutung für Italien. 1939. V. ö. még K. Hampe: Der Kulturwandel um die Mitte des 12. Jhs. Archiv für Kulturgeschichte, 1931. 129–150. l.; W. Goetz: Die Entwicklung dies Wirklichkeitssinnes vom 12. zum 14. Jh., uo. 1937. 33–73. l. Az irodalomra: L. Olschki: Romanische Literaturen des Mittelalters (Handbuch der Literaturwissenschaft). 1928. A művészetekre: R. Hamann: Deutsche und französische Protorenaissance und ihre Ausbreitung in Deutschland. 1922; H. Tietze: Romanische Kunst und Renaissance. Vorträge der Bibliothek Wartburg 1926–27, 1930. V. ö. a szerző könyvével: A középkor története. 2. kiad. 599– 606. l.
Franciaország, mégpedig elsősorban az Ile-de-France, a XII. században már a studium igazi hazája. Nem véletlen, hogy az a renaissance-mozgalom is, amely a XII. század közepén bontakozott ki a román stílus világában, innen terjedt szét Európa többi országába. Angliában, Németországban körülbelül egyidőben, 1170 körül, jelenik meg az új stílus, Itáliában már jóval később, a XIII. század közepén. Egyszerre felenged a szobrok románkori merevsége, az élet meleg árama hatja át tagjaikat s az arc vonásain átdereng a lélek. Az „új, édes stílus” mindenekelőtt érzelmes. Az emberek közvetlenebb kapcsolatba lépnek a valósággal, a természetet, az életet úgy akarják megismerni és ábrázolni, amint van, keresik sajátos törvényeit. Mindez naturalizmust jelent a művészetben és irodalomban s természettudományi érdeklődést, módszert a tudományban. A szabad kutatószellem felvonul a. tekintély-imádat ellen, az egyetemek tulajdonképen e mozgalom kapcsán kezdenek kialakulni. A valóság iránti érzék megerősödése a múlttal szemben is új állásfoglalásra készteti a krónikást. A historizmus bevonul a középkori szellem világába s mint regényesség mutatkozik a szépirodalomban. A gesták kora ez. A humanizmus első szárnypróbálgatása meghozza a személyiség kultuszát; az 1150 után meginduló új, epikus költészet már emberi arcképeket fest. A költészet új technikájának első teoretikusa francia: Matthieu de Vendôme, a XII. század második felében élt és Tours-ban, Orléans-ban, Párizsban tanított. A mozgalom szívesen nyúl az antik, vagy antiknak vélt kelléktárba, antik mondák jönnek divatba s az ókor heroizált alakjait, Aeneast, Nagy Sándort, Július Caesart csodálat övezi. Joggal beszélhetünk hát renaissance-mozgalomról. Ismerünk olyan angol püspököt a XII. század közepéről, aki antik tárgyakat gyűjt össze. A pogány ókor különben is egészen új fényben kezd tündökölni, megváltozik a felfogás a pogány korról is: lehet a pogány is erényes, lovagi ás. A megerősödő nemzeti érzés már büszkén tekint a pogány ősökre.*
Szilágyi Loránd: i. m.
Az új renaissance-mozgalom Magyarországot csodálatosképen igen korán, szinte a francia indulással egyidőben érintette meg. Ezt bizonyítják mindazok az emlékek, amelyeknek korát könnyen lehet rögzíteni: a dátummal ellátott oklevelek és olyan építészeti emlékeink, amelyek újalapítású monostorokból, templomokból maradtak fenn. Már a XII. század közepétől kezdve meglátszik az írás formáján, az építkezés módján a protorenaissance szelleme. A „tövishúzó” antik témája visszajár a francia. S. Gilles leánymonostorának, Somogy várnak egyik XII. századvégi kőábrázolásán, sőt Esztergomról oly domborműveket is ismerünk, ugyancsak még a XII. századból, amelyek táncoló menádot s római signifert ábrázolnak. A Trója-és Nagy Sándor-regények hatása ugyancsak igen korán jelentkezik nálunk egyes személynevek divatján: Ehellős (Achiles) legelőbb, még Kálmán király idején, Perjámos (Priamus), Párizs, Sándor, Trisztán, Roland és Hektor később, de még a XII. században. Végül meg kell említenünk trubadúroknak, Peire Vidalnak és Jancelm Fáiditnak szereplését Imre udvarában. Mindez együttvéve – írásformánk erősen franciás jellege, magyar diákok franciaországi iskoláztatása, Somogyvár közvetlen kapcsolata S. Gilles-lel, költők látogatása – igen valószínűvé teszi azt a feltevést, hogy a románkorvégi renaissance közvetlenül a francia mozgalom hatására bontakozott ki a hajdani Pannónia földjén.”
A XII. századi renaissance legnagyobb magyar alakjáról, a Gesta Hungarorum névtelen szerzőjéről még nem beszéltünk. Amióta sikerült Gestájának keletkezési idejét kellő pontossággal meghatározni (1196–1203),* nem lehet többé vitás, hogy hol keressük helyét a világirodalomban. A kor divatjának hódolt még a külsőségekben is. Miként írótársai francia és angol földön, ő is szigla mögé rejti nevét s szerénykedve, de korántsem 3szerényen mint „mesternek mondott P.” mutatkozik be olvasójának.* Prológusát levélformaiba önti olyan korban, amidőn a levél irodalmi műfaj. Ő is Gestát kíván írni a divatos regényformában, tehát úgy, hogy színes leírások tarkítják egymást és a hősök buzdító beszédeket mondanak a csata előtt. Akárcsak a kortárs William of Malmesbury, vagy Pierre de Blois, Névtelenünk is tudatos író, aki büszkén emeli az írásbeliséget a puszta szájhagyomány fölé.* Boldogan merül el a múlt dicsőségébe, nem zavarja az, hogy hősei pogányok voltak. Noha papi ember s buzgón ismételget bibliai kifejezéseket,* szinte sajnálja, hogy a harcias pogány idők már a múltba vesztek. Ahogy korszakához illik, felvilágosult és világias. Nincs szava a keresztény erények számára, annál nagyobb lelkesedéssel idézi fel az ősi pogány virtust. Már nála fellelhető az a sajátos szittya öntudat és hun gőg, amely úgy hatalmába ejtette a magyar nemességet a középkor végén.* Összevetve Gestáját a korszak hasonló jellegű alkotásaival, mindjárt szembetűnik Névtelenünknek szinte paraszti egyszerűsége és józansága. Valóban két lábbal állt a valóság talaján. Míg Geoffrey of Monmouth örömmel jár a mondák színes világában, a magyar Gesta-író megvet minden „csacska mesét” és ahol csak teheti, ál mondát ésszerű történetté formálja át. Írásművészete rusztikus abban az értelemben, hogy nyelve nincs felcicomázva vergiliusi és egyéb klasszikus fordulatokkal. Kétségtelenül messze elmarad francia és angol írótársai mögött klasszikus műveltség dolgában. Ennek megfelelően – mikép azt Győry János helyesen ismerte fel – a középkori ars poeticának csak ú. n. könnyű díszítéseit alkalmazza, a stílus magasabb iskoláját, a mindenféle mesterkélt figurát, nem sajátította el, vagy nem is akarta elsajátítani.* Arcképe nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk Gestája antikos elemeiről. Mint ismeretes, a XII. századi renaissance idején a justinianusi jog megelevenítésével együtt kialakul az abszolút monarchia eszméje. Ennek egyik jele európaszerte és nálunk is a gloriosissimus rex kitétel, mely – nem véletlen – előfordul Anonymusnál is.* Ugyanilyen antikos vonás nála a régi romok kultusza, amihez párhuzamokat találunk Geoffrey of Monmouth brit krónikájában, de egyebütt is. Anonymus elmondja, mikép rendezte be székházát Attila a budai meleg forrásoknál. Előadása szerint a hún fejedelem „minden régi épületet, amit ott talált, megújított és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják.” Ecilburg neve nyilvánvalóvá teszi, hogy az antik romok megújításának renaissance-gondolata Anonymustól, nem pedig az ősgestáiból származik.*
Hogy a Gestát kezdő initiale sigla: Jakubovich Emil: P. mester (Klebelsberg-emlékkönyv). 1925. 169–213. l.; Szilágyi Loránd: i. m. 29– 33. l.
Győry János: i. m. 9–10. l.
E. Mészáros: Qua ratione Anonymus Hungarus in conscribendis Gestis suis Sacra Scriptura usus sit. 1936.
Hóman Bálint: A magyar hún-hagyomány és hún-monda. 1925.
Győry János: i. m. 23–25. l.
Szilágyi Loránd: i. m. 33–36. l.
Győry János helyesen ismerte fel, hogy a romkultusz a XII. századi renaissance egyik lényeges eleme. L. i. m. 19–20. l. Kézai és a XIV. századi krónikáik ismerik Budavár német Ecilburg nevét, de ez semmikép sem bizonyít a mellett, hogy a XI. századi Gesta Hungarorum ugyancsak ismerte. V. ö. Hóman Bálint: A magyar hún-hagyomány és hún-monda 31, 66. l. A megújítás gondolata nincs meg se Kézainál, se a későbbi krónikákban. Ez is arra látszik mutatni, hogy alapszövegükben, a XI. századi Gestában sem volt benn.
L. a kéziratok felsorolását a Kurze- és Mommsen-féle kiadás előszavában. V. ö. Fr. Rühl fejtegetéseivel a Neue Jahrbücher für klassische Philologie 1880. évfolyamában (561. l.).
Névtelenünk franciás műveltségével és renaissance szellemével nehezen egyeztethető össze az a feltevés, hogy Gestája megírásakor előtte feküdt Regino és folytatójának krónikája, valamint az Exordia Scythica. Regino ugyanis egészen más korszakba és műveltségi körbe tartozik. Németországban élt és a német határt krónikája se lépte át. Az Exordia Scythica néven emlegetett Justinus-kivonat pedig alighanem itáliai eredetű. Fennmaradt kéziratai közül a legrégibb, a firenzei Codex Laurentianus kötetében, valószínűleg Monte Cassinóban keletkezett a IX–X. század folyamán. Egy XI. századi másik példányt Bamberg őriz, de Waitz szerencsés megállapítása szerint ez is tulajdonképen olasz vonatkozású: Nápolyi János érdekében írták le. Az Exordia Scythica kiadója, Mommsen e kettőn kívül még más kézirat-variánsokat is felhasznált egy XI–XII. századi vatikánit és egy XIV. századi vátikán-urbinóit. Látjuk tehát, hogy az Exordia Scythica igazi hazája Itália volt.*
L. Mommsen előszavát az Exordia kiadásában, valamint Győry János i. m. 13. l.
Felmerült annak a lehetősége, hogy a Gesta Hungarorum szerzője nem is Franciaországban, hanem olasz földön ismerkedett meg a XII. század kedvelt olvasmányaival. Mind a Codex Laurentianus, mind a bambergi kéziratkötet ugyanis az Exordia Scythicán kívül éppen olyan műveket tartalmaz, amelyeket Anonymus olvasott, vagy legalábbis olvashatott. Anonymus maga vallja be a prológusban, hogy Dares Phrygius Trója-történetét együtt olvasta az iskolában N. barátjával. Mármost a Codex Laurentianus az Exordia Scythica szövegén kívül éppen Dares Phrygius Trója-történetét is magában foglalja, valamint egy elbeszélést Trója ostromáról, egy Aeneis-kommentárt és Apollonius Tyrius históriáját. Hasonló jellegű a bambergi kódex összetétele is. Itt meg a Justinus-kivonat együtt szerepel egy Trójat-örténettel, egy Aeneis-kivonattal, továbbá Anonymus egy másik jelentős irodalmi mintájával, a Nagy Sándorról szóló Historia de Praeliis című regény egyik változatával.* Már Gombocz Zoltán arra a megállapításra jutott, hogy nemcsak Dares Phrygius története, hanem „a nyilván pedagógiai célzattal készült Justinus-kivonat szintén Névtelenünk főiskolai olvasmányai közé tartozott”.* Eckhardt Sándor pedig még tovább ment a következtetésben. Ha Dares Phrygius története előfordul az Exordia Scythica olasz. kódexeiben, Dares Phrygius semmiképen sem bizonyít a mellett, hogy Névtelenünk tényleg Párizsban tanult.*
A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. Nyelvtudományi Közlemények, 1918. 146. l.
I. m. 606. l.
I. m. 12. 117. l.
Látjuk, ezeknek a következtetéseknek helyessége mind azon fordul meg, hogy vajjon a Gesta-író névtelen jegyző valóban közvetlenül ismerte-e a Justinus-kivonatot? Mert ha ismerte és úgy használta, abban az esetben tényleg elképzelhető, hogy műveltsége, írásművészete nem francia, hanem olasz eredetű. Hiszen az Exordia Scythica kéziratával 4csak Itáliában találkozhatott, francia földön semmiképen. Minthogy a Nagy Sándor- és a Trója-történet Itáliában is el volt terjedve, éppen a kódexek tanúsága szerint, mi sem áll annak a feltevésnek az útjában, hogy Névtelenünk Itáliában jutott hozzá Dares Phrygius munkájához, valamint a többi irodalmi mintához is. Akkor talán Névtelenünk itáliai iskoláztatásának gondolatát is fel kell vetnünk.
Győry János, aki utoljára foglalkozott ezzel a kérdéssel, kétségtelenül helyesen járt el, amikor Eckhardt kétkedése ellenére továbbra is „P. mester” franciaországi olvasmányairól beszél. Csakhogy a kérdés azzal még nincs eldöntve, hogy a bambergi kódex História de Praeliis változata és az Exordia Scythica itt található szövege nem hozható kapcsolatba a Gesta Hungarorum szövegével. Anonymus nyilván nem használta a bambergi példányt, mint ahogy józan ésszel nem is hihető, hogy éppen az a kódex jutott el Bambergbe, amelyet ő forgatott. De nem látom be, miért ne használhatott volna egy más olasz kódexet, amelyben megtalálhatta volna Dares történetét, meg a História de Praeliis 1150 után divatozó változatát és még más egyéb írót. Győry Jánosnak is el kell ismernie, hogy „P. mester” csak itáliai forrásból tehetett szert a Justinus-kivonatra. Magyarázata szerint a Névtelen fiatal korában, iskolai tanulmányai során járt Franciaországban, viszont idősebb korában, amikor hozzálátott a Gesta megírásához, egy olasz kódexből megismerte a Justinus-kivonatot. Az idézetek természetéből világosan kiderül, hogy amikor a Gesta Hungarorum szerzője írta a művét, franciaországi olvasmányaira már csak halványan emlékezett vissza, azok nem feküdtek úgy előtte, mint az Exordia Scythica. Mert míg Dares művéből és a História de Praeliisből csak egyes fordulatok, mondatok kerültek szövegébe, addig. a Justinus-kivonatból hosszú részletek, szinte szószerinti egyezésben.*
L. a 6. jegyzetet.
A magyarázat kétségtelenül roppant elmés s talán, igaz is, a kérdés megoldása azonban sokkal egyszerűbb. Névtelenünk sohasem olvasta a Justinus-kivonatot, az ebből származó részletek úgy jutottak művébe, hogy főforrását, az azóta elvesztett XI. századi Gesta Ungarorumot II. Géza-korabeli átdolgozásban kiírta. Nem ő, hanem a XI. századbeli Gesta-író volt a Justinus-kivonat magyarországi ismerője és felhasználója. Valóban erről az erősen egyházias szellemű férfiúról inkább tételezhető fel, hogy Justinus-kivonatot olvasott, mint ahogy minden valószínűség szerint a krónikák Regino-átvételei is tőle erednek. A Justinus-kivonat és a Regino-féle krónika (vagy helyesebben egy Regino szövegéhez közelálló ismeretlen forrás) nagyon jól beleillik annak az írónak olvasmányai közé, aki minden jel szerint az, olasz-német kultúrkörben szerzett magas műveltséget. Nincs tehát okunk arra, hogy az Exordia Scythica végett kétségbe vonjuk Anonymus franciaországi tanulmányait és műveltségének franciás jellegét.
Franz Rühl először mutatott rá arra, hogy Anonymus Gestájának első fejezete, Szkitia leírása, szinte egészen az általa felfedezett Justinus-kivonaton alapszik. Nézete szerint a Névtelen maga volt az, aki a Justinus-kivonatot bedolgozta a honfoglalás történetébe, s ez lett azután az általános nézet az irodalomban a legújabb időkig. A kutatók közül csak Eckhardt Sándor kívánja a kérdést nyitva tartani. Ő ugyanis lehetségesnek vél egy olyan magyar-hun történetet, amelyet Anonymus és Kézai közösen használt. „Talán az Anonymus-féle Sycthia-leírás is ennek egy része volt.”* Vizsgáljuk meg most már közelebbről Anonymus viszonyát a Justinus-kivonathoz!
Scriptores Rerum Hungaricarum I. 1937 ed. Jakubovich 34, 11–14, 19– 20; 35, 5; 37, 6.
Mindaz, amit Anonymusnál Szkitiáról, a szkiták életéről, viselt dolgairól megtudunk, nagyobbrészt az Exordia Scythica előadásán alapul, így mindjárt az első fejezetben, mely Szkitiáról szól, hosszú átvételeket találunk az Exordiából. Ezeket az átvételeket megmegszakítják a honi szerző közbeszúrásai, továbbá olyan mondatok és mondatfoszlányok, melyek eredetijére Regino krónikájában bukkanunk. Az első fejezeten kívül Anonymus még egy helyen (8. fejezet) merített az Exordiából: ott, ahol Álmos harcra buzdítja a szkita magyarokat, beszédébe az Exordiából vett mondatokat sző bele. E szövegegyezések megítélése sok tekintetben attól függ, hogy a későbbi, XIII–XIV. századi krónikák (Kézai, a Budai és Bécsi Képes Krónika családja) hogyan viszonylanak ezekhez az átvételekhez. Mert egyezések esetén joggal gondolhatunk vagy valami közös ősforrásra, így elsősorban a XI. századi Gesta Ungarorumra, vagy legalábbis a Justinus-kivonat közös használatára, Kiderült az, hogy Anonymus és a későbbi krónikák szövege teljesen eltér egymástól, egyezések csak egy-két ponton állapíthatók meg. Pedig a későbbi krónikák is adnak leírást Szkitiáról és lakóiról, csakhogy ennek semmi köze az Exordia Scythica leírásához.
Melyek ezek az egyezések? Nem lehet puszta véletlen, hogy Anonymus Szkitia-fejezetének kezdete sokban hasonlít ahhoz a mondathoz, amellyel a XIII–XIV. századi krónikák vezetik be Szkitia leírását.
Anonymus e, 1: „Scithia igitur maxima terra est, que Dentumoger dicitur, versus orientem, finis cuius ab aquilonali parte extenditur usque ad Nigrum Pontum. A tergo autem habet flumen, quod dicitur Thanais, cum paludibus magnis … Ab orientali vero parte vicina Scithie…” „est potestas Scithie in oriente, ut supra diximus”, „a torrida zona”.*
Scriptores Rerum Hungaricarum I. ed Domanovszky 145, 17–22.
Kézai c. 6: „Scitica enim regio in Europa, situm habet, extenditur enim versus orientem; ab uno 5vero latere ponto Aquilonali, ab alio montibus Rifeis includitur a zona torrida distans, de oriente quidem Asiae iungitur. Oriuntur etiam in eodem duo magna flumina, uni nomen Etul et alterius Togora.”*
Scriptores Rerum Hungaricarum I. ed. Domanovszky 252, 10–14.
XIV. századi krónikák c. 6: „Scytia enim regio in Europa situm habet et extenditur versus orientem, ab uno latere ponto Aquilonari, ab alio vero Ripheis montibus includitur. Cui de oriente Asya et de occidente fluvius Etul, id est Don.”*
Chronica minora II. ed. Mommsen 319; 320–21.
Exordia Scythica, Codex Laurentianus c. 25, 29: „Finis Exitia in oriente est posita et interclusa, sicut et Gothia.” „Extitia in oriente est posita, includitur ab uno latere Ponto, ab alio latere monte Rifeis, a tergo Asia, Thesaise flumine includitur.”*
Chronica minora II. ed. Mommsen 319.
Exordia Scythica, Codex Bambergensis c. 25: „est posita Scithia in oriente et ’interclusa (interclausa U) est sicut et Gothia (gutithia U), nam ab uno latere mare’ (” om. P), ab (om. U) alio (latere ins. UP) montes Riphei (rifei U) a (et ad. P) dorso Asia et Tanais (tampnais P) fluvius.” Jelmagyarázat: P a vatikán-urbinói kéziratban, U a vatikáni kéziratban?*
Iustinus Trogi Pompei Historiarum Philippicarum Epitoma. ed. Ieep (Teubner, editio minor, 1872) 14. l.
Justinus II. c. 2: „Scythia autem in orientem porrecta includitur ab uno latere Ponto, ab altero montibus Riphaeis, a tergo Asia et Phasi flumine.”*
Scriptores Rerum Germanicarum in usum scholarum (1890) ed. Kurze 131.
Regino a 889. évnél: „Scythia, ut aiunt, in oriente extensa includitur ab uno latere Ponto, ab altero montibus Ripheis, a tergo Asia, et Ithasi flumine.” „a paludibus, quas Thanais… porrigit.”*
V. ö. Deér: i. m, 255. l. Az „Etul” megvan már Anonymusnál (c. 7: „fluvium Etyl”). 4 kérdés szempontjából mellékes, hogy a XI. század Gesta Ungarorum ismerte-e már ezt a folyónevet? Az „a tergo” kezdetű mondatban mindenesetre nem az „Etul”, hanem a „Thanais” folyót nevezte meg.
A közölt szövegrészek egymásközötti rokonsága kétségtelen, csupán azt a kérdést kell eldöntenünk, hogy, a magyar források szövege hogyan alakult ki? Justinus eredeti műve mint közvetlen forrás nem jöhet tekintetbe, hiszen Justinus az „a tergo” kezdetű mondatrészben a Phasis határfolyóról beszél, holott Anonymus szerint a Tanais a határfolyó. Minthogy pedig Anonymus is a határfolyó megnevezését az „a tergo” szócskával vezeti be, nem kételkedhetünk abban, hogy az eredetihez Anonymus szövege áll közelebb, míg a XIII. és XIV. századi krónikák „Etul, azaz Don” megjelölése már későbbi, nyilván XIII. századi fejlemény.* De ugyanebből a megfontolásból nem hihetünk abban sem, hogy a magyar szövegek Regino előadásához igazodnak. Mert igaz ugyan, hogy a Tanaisról nála is olvashatunk, csakhogy nem magában a leírásban, hanem a leírást bevezető részben, míg az „a tergo” kezdetű részben ő is csak a Phasis-t említi határfolyóul, persze a torz „Ithasi” alakban. Mint ismeretes, Regino Szkitia-leírása szinte szóról szóra Justinus művéből van véve s így maradt benn a „Phasis” Szkitia leírásában. Az Anonymusnál olvasható „a tergo … Thanais” alkalmasint olyan szövegen alapszik, amelyben előfordul nemcsak a Tanais mint határfolyó, hanem; az „a tergo” kifejezés is. Nem lényeges, hogy Regino ismerte-e a Tanais-t vagy sem, hanem hogy ez a folyó határként szerepel-e nála az „a tergo” kezdetű mondatrészben. Láttuk azonban, hogy nem szerepel. Viszont valószínűnek látszik, hogy Anonymusnál a mocsarak emlegetése Regino-hatás, miként a magyar szövegek „extenditur” alakja is minden bizonnyal a Regino-féle „extensa” változatból ered.* Ami mármost az „a tergo” mondatrészt illeti, ezt az Exordia Scythica szerzője alakította akként át, hogy a Phasis helyére a Tanais került. Éppen ezen az alapon beszélhetünk az Exordiáról úgy, mint a magyar szövegek közös forrásáról. Az „a tergo” helymeghatározás ugyan nincs meg se Kézainál, se a XIV. századi krónikaredakcióban, ellenben a XIII–XIV. századi krónikák az Exordiának oly szövegelemét őrizték meg, amely viszont Anonymus fogalmazatából hullott ki. Kézai és a XIV. századi variánsok „ab uno latere ponto, ab alio montibus” fordulattal fejezték ki Szkitia fekvését, ez a kifejezéspár ilyen formában azonban csak az Exordiában található. Justinusnál és ennek nyomán Reginónál is az „alio” helyett „altero” áll. Mindent összegezve tehát kimondhatjuk, hogy a magyar szövegek főforrása nem Regino, hanem az Exordia Scythica!*
Fr. Rühl: Zu den Quellen des anonymen Notars 602. l.; Deér: i. m, 253. l.
Deér a Regino-átvételeknek túlzott jelentőséget tulajdonít. Minthogy az Exordiának csak egyik variánsát vette tekintetbe, a „tergo”, „flumen” szavakat is Regino szövegéből magyarázza, holott ezeket megtalálhatta volna az Exordia másik variánsában. Az ő nyomán ír Győry János: Adalékok XI. századi krónikánkhoz. Egyetemes Phill. Közl. 1943.
Scriptores I. 34, 14–19; 36, 7–10.
Vajjon az Exordiát külön-külön használták-e a magyar források, avagy Anonymus és a későbbi krónikák előadása egy közös forrásra megy vissza, amely – és egyedül csak ez – használta az Exordia leírását? Ebben az esetben feltehető, hogy Anonymus és a későbbi krónikaszerkesztők az Exordiát csak közvetve ismerték.
Mondanunk sem kell, hogy a XIII–XIV. századi krónikák nem Anonymus szövegéből állították össze fogalmazatukat. A „montes Riphei”, „Asia” helymeghatározások, melyeket pedig Justinus, Reginoi és az Exordia egyaránt alkalmaz, hiányoznak Anonymusnál, holott fellelhetők Kézainál és a XIV. századi szerkesztés szövegében. Más tekintetben azonban a magyar források szövegei érintkeznek egymással, sőt együttesen térnek el az idegen források előadásától. Például: míg Justinus és leszármazói az „in oriente” kitételt használják a szkiták földjének meghatározásánál, addig a magyar szövegekben egyértelműen „versus orientem” a meghatározás. Ugyanígy közös a magyar forrásokban az „aquilonali” megjelölés, ami megint hiányzik az idegen forrásokban. Közös magyar sajátság még az „extenditur” is. Feltűnő, hogy a „zona torrida” nemcsak Anonymusnál, hanem Kézainál is felbukkan, de nincs meg a XIV. századi krónikavariánsokban. Fel kell tennünk, hogy a XIV. századi szerkesztéskor esett ki a szövegből. Mindebből az következik, hogy Anonymus és a későbbi magyar krónikák közös alapszövegből állították össze előadásukat. Az egyik ezt vette át belőle, a másik azt, mindegyik hozzátoldott valamit, szolgaian egyikük se másolta le. Egyes dolgokban Béla király ismeretlen nevű jegyzője adja a hívebb szöveget, más 6dolgokban megint a későbbi krónikák ragaszkodtak jobban az ősszöveghez. Például az ősszöveg kétségtelen állagához tartozott az „includitur ab uno latere ponto”, „ab Ripheis Montibus”, „Asia”, holott mindezek eltűntek Anonymus szövegéből, viszont csak Anonymusnál maradt fenn az „a tergo”, „Thanais, cum paludibus magnis” kitétel. Regino és az Exordia Scythica szövege a tanúság erre!
A magyar alapszöveg szerzője két lényeges pontban megváltoztatta az Exordia szövegét. Először is azonosította a Pontust az Északi-tengerrel, másodszor az „a tergo” kitételt összepárosította egy kelet-nyugat égtájbeosztással. Úgy tetszik, hogy a XIV. századi krónikaszerkezet tükrözi vissza a legkisebb torzítással az eredeti alapszöveget. Anonymus észrevette, hogy az Északi-tenger megjelölés helytelen, s ezért azt kijavította Fekete-tengerre; ezért ő már csak „északi részekről” beszél. De ezzel felesleges lett a „mentes Riphei” mint földrajzi megjelölés. A kelet-nyugat szerinti meghatározás nála is megvan, csakhogy a nyugati („mögöttes”, „a tergo”) és a keleti részek emlegetése közé beiktatott egy passzust prémek, nemesfémek és drágakövek előfordulásáról, hogy aztán néhány sorral odább az egészet újra előadhassa.* Minthogy ennek a passzusnak itt, Szkitia fekvésének meghatározásánál, semmi értelme nincs, ellenben jól beillik abba a leírásba, ahol ezekről a természeti kincsekről másodalkalommal szól, bizonyosra kell vennünk, hogy Szkitia fekvésének kijelölésébe Anonymus önkényéből jutott. Mint még látni fogjuk, a kincsekről szóló rész az Exordia Scythia szövegét követi s ennélfogva fel kell tételeznünk, hogy ez is a magyar ősszöveg állományához tartozott.
Scriptores I. 34, 19–20; 35, 4–5; 35, 18–36, 17; 36, 24–29; 37, 2–5.
Anonymus és a krónikák ott találkoznak újra egymással, ahol a Szkitiában és Szkitia keleti határában élő népekről emlékeznek meg. Ez a találkozás sem lehet véletlen. Azt bizonyítja, hogy Szkitia leírásának egész felépítése ugyanaz a magyar forrásokban, bármilyen nagyok is a különbségek köztük a részletekben. A közös alapszöveg ismét előtűnik. A magyar ősszöveg nyilván mindjárt Szkitia keleti határának megrajzolása után beszélt azokról a népekről is, melyek Szkitiában laktak, szokásaikról, erkölcseikről, eredetükről.
Anonymus c. 1: „Ab oriental! vero parte vicina Scithie fuerunt gentes Gog et Magog … (majd az őshaza méreteiről van szó) Scithici enim sunt antiquiores populi… (Következik egy rész Attila és Ügyek leszármazásáról) Scithici enim, sicut diximus, sunt antiquiores populi, de quibus hystoriographi, qui, gasta (sic) Romanorum scripserunt, sic dicunt: Quod Scithica gens fuissent (sic) sapientissima et mansueta, qui terram non laborabant et fere nullum peccatum erat inter eos. Non enim habebant domos artificio paratas, sed tantum temptoria de filtro parata. Carnes et pisces et lac et mel manducabant et pigmenta multa habebant. Vestiti enim erant de pellibus zobolorum et aliarum ferarum. Aurum et argentum et gemmas habebant sicut lapides, quia in fluminibus eiusdem terre inveniebantur. Non concupiscebant aliena, quia omnes divites erant, habentes animalia multa et victualia sufficienter. Non erant enim fornicatores, sed solummodo unusquisque suam habebat uxorem. Postea vero iam dicta gens fatigata in bello ad tantam crudelitatem pervenit, ut quidam dicunt hystoriographi, quod iracundia ducti humanam mianducassent carnem et sanguinem bibissent hominum. Et credo, quod adhuc eos cognoscetis, duram genteni fuisse de fructibus eorum… (Következik a rész a szkiták legyőzhetetlenségéről). Gens namque Scithica dura erat ad sustinendum omnem laborem et erant corpore magni Scithici et fortes in bello. Nam nichil habuissent in mundo, quod perdere timuissent pro illata sibi iniuria. Quando enim Scithici victoriam habebant, nichil de preda volebant, ut moderni de posteris suis, sed tantummodo laudem exinde querebant (Következik egy mondat megint a szkiták legyőzhetetlenségéről). Predicta vero Scithica gens dura erat ad pugnandum et super equos veloces et capita in galels tenebant et arcu ac sagittis meliores erant super ornnes nationes mundi et sic cognoscetis eos fuisse de posteris eorum.”*
Scriptores I. 145, 20–26.
Kézai c. 6: „de oriente quidem Asiae iungitur. Oriuntur etiam in eodem duo magna flumina, uni nomen Etul et alterius Togora. Gentes siquidem in eo regno procreatae otia amplectuntur, vanitatibus deditae, naturae dedignantis, actibus venereis intendentes, rapinas cupiunt, generaliter plus nigrae colore quain albae. Scitico quoque regno de oriente iungitur regnum Iorianorum…” (Következik országok leírása)*
Scriptores I. 252, 13–17.
XIV. századi krónika c. 6: „Cui de oriente Asya et de occidente fluvius Etul, id est Don. Gentes siquidem in eadem procreate otia amplectuntur, vanitatibus dedite, nature dedigmantis, actibus venereis intendentes, rapinas amant, generaliter colore plus nigre quam albe. Scytia enim…” (Következik országok leírása)*
Chronica minorai II. 319, 320. l.
Exordia Scythica, Codex Laurentianus c. 25–29: „Exiti antiquioris populus hominibus in terrae nulli… Exitla Magog. Got et Magog nuncupiantur. Nullum agrum exercent. Nullus celus inter eos furtus gravius. Nulla domus nisi sola tentoria. Lacte et melle vescuntur. Vestem laneficie ignoti, sed pellis ferarum morenarum ad vestimenta utendo. Aurum et argentum nimis sicut lapidis ibidem invenitur. Et multa alia gemmarum diversitas et pigmentarum immensitas apud eos abundabilis. Nihil alienum concupiscent, quia ibi omnis divitiarum copiosum est. Pecora et alimenta inmenisitas. Nullusque vitius inter Exitas est, sed solus matrimonius. (Kövelkezik pár sor a szkiták legyőzhetellenségéről.) Gens laboribus et bellis aspera. Viri corpore inmense. Nulli tam fortis. Nihil habent quod admittere dubitent. Ex victoris, quando fiunt, praeter gloriam eorum nulla concupiscunt… (Újból a szkiták legyőzhetetlenségéről ) Gens Exitarum aspera, ad praeliandum super aequis velocissimi, toti luricato corpore, crura ferro tegent, in capite galeas aureas utent.”*
Chronica minora II. 319, 320. l.
Exordia Scythica. Codex Bambergensis c. 25–29: „Scithe (sithe U) antiquiores populi et est 7posita Scithia in oriente… Magog… Et dicunt quidam, ut (quod U) aliquando fuisset gens ’sapiens et’ (om. U) mansueta (-tas P). Aetiam nec (in ins. P) campos laborabant (-bat U) et nullum peccatum erat inter eos. Non habebant domos, sed tantnm tendas (om, B). Lac et mel manducabant. Vestiti erant die pellibus ferarum. Aurum et argentum et gemmas sicut lapides habebant et pigmenta multa. Non concupiscebant aliena, quia omnes divites erant. Animalia et victualia multa habebant. Non erant fornicatores, sed solummodo suas habebant (uxores ins. U) et (om. UP) a nullo imperio (imperatore U) superati sunt. Postea, ut dicunt quidam, sid tantam erudelitatem pervenit iam dicta gens, ut carmen humanam manducaret (-rent UP) et sanguinem biberet (-rent UP). (Következik a szkitŕk legyőzhetetlenségéről szóló rész.) …. Gens illa dura erat (om. UP) ad sustinendum omnem laborem, in bello fortis, corpore magna (magni B2U, magno P). Nihil habebant quod perdere timerent (timebant UP). Quando victoriam habebant, nihil (om. U) de praeda volebant (nolebant U), nisi tentum laudem exinde querebant… (újra a legyőzhetetlenségről). Predicta vero (om. U) gens Scitharum (om. U) dura erat ad pugnandum super aequos, veloces omnes (aut U) loricati, tibias ferro circumdabant, in capite galeas aiureas (om. UP) habebant.’*
Domanovszky: Kézai Simon mester krónikája. 1906. 39. s a köv. l.; Eckhardt Sándor: i. m.; Gombocz Zoltán: i. m.; G. Fehér: Beiträge zur Erklärung der auf Skythden bezüglichen Angaben der ungarischen Chroniken. Körösi Csoma-Archivum I. 1921; Hóman Bálint: Geste 54–59. l.
Úgy véljük, a közölt szemelvények kellőképen érzékeltetik a szövegösszefüggéseket. Nem kételkedhetünk abban, hogy a leírás felépítése ugyanaz Anonymusnál és a krónikákban. Szkitia keleti, ázsiai határának meghatározása után valamennyien rátérnek az ottlakó népek jellemzésére. De ugyanezt a beosztást figyelhetjük meg az Exordia szövegében is. Máskülönben a krónikák lényegesen eltérnek Anonymus előadásától, egészen máskép írják le Szkitia népeinek szokásait, mint Anonymus, nem is beszélve a Szkitiával keleten határos népek és országok leírásáról, ehhez hiába keresünk párhuzamos helyet Anonymusnál. Névtelenünk előadása teljesen az Exordián alapszik, annak szavait, fordulatait veszi át csekély változtatással. Góg és Mágóg szerepel az Exordiában is, Anonymus szövege azonban az Exordiának eddig ismeretlen változatával állhat rokonságban, mely a „quos inclusit Magnus Alexander” kitételt is tartalmazza. Vagy Névtelenünk maga (vagy forrása) torzíthatott az előtte fekvő szövegen, mivel Góg és Magóg népeit nem Szkitiába, hanem annak keleti szomszédságába helyezi. Az eredetiben kétségtelenül Góg és Mágóg népei mint Szkitia lakói fordultak elő. Maguknak a szkitáknak jellemzése az „antiquiores populi”-tól kezdve egészen a „capita in galeis tenebant” mondatig szinte szóról szóra megtalálható az Exordia ma ismeretes variánsaiban. Magyar hozzátoldás a sátor anyagának megnevezése, a nyusztprém emlegetése, valamint ez a sor: „az íjjal, nyíllal különbül bánt (értsd a szittya nemzet), mint a világ, összes nemzetei közül akármelyik s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek”. Ugyanilyen hangnemben jelenti ki a, szerző: „Hogy (a szittya) kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól.” Talán nem tévedünk, ha ezeket a büszke szavakat „P. mester”-nek tulajdonítjuk. Erős nemzeti öntudata Gestájának más helyein is megnyilvánul. Viszont Regino-átvételnek látszik a „carnes et pisces” (Reginónál: „venationum et piscationum exercitiis”), „hystoriographi”.
Egészen más, képet fest Szkitia népeiről és szomszédairól a XIII. századi krónikaszerkesztő, vagyis Kézai és a XIV. századi krónikások forrása. Az Exordia Scythica, szemben Regino jellemzésével, roppant kedvező színben tünteti fel e barbár népeket. Tehát ne csodálkozzunk azon, hogy a hún-magyar rokonság gondolatkörében élő magyar Gesta-író örömmel tolta félre Regino gyűlölködő lapjait és inkább az Exordia Sythica szövegéhez igazodott. A magyarságnak ekkor, a XI. századiban még közvetlen kapcsolata volt az óhazával, a steppe pásztornépeit még rokonoknak érezte. De egészen más szemmel nézett ezekre a népekre V. István korában, abban az időben, midőn összes, XIII–XIV. századi krónikáink közös őse keletkezett. Az ország még nagyon is jól emlékezett a tatárjárás borzalmaira, a betelepült kunokkal se tudott megbarátkozni, úgyhogy a hajdani Szkitia lakóit már ellenségeinek tekintette. Nagyon is megértjük a XIII. századi krónikaszerkesztő magatartását a magyar Gesta Szkitia-leírásával szemben: könnyű szívvel hagyta ki az Exordia Scythica alapján tudósító Ősgesta leírását, hogy azt néhánysoros elítélő megjegyzéssel pótolja: „az ott termett nemzetek pedig henyeségbe merültek, hiábavalóságoknak hódolók, fönnhéjázó természetűek, bujaságra hajlandók, rablásra áhítoznak, s inkább sötét-, mint fehérszínűek”. Majd folytatja a leírást azoknak az országoknak előszámlálásával, melyek Szkitiától keletre terülnek el. Hogy mely műveket használt e rész szerkesztésénél, mindmáig tisztázatlan kérdés, valószínű azonban Viterbói Gotfrid, Jordanes, Isidorus műveinek kiaknázása, de korabeli értesülésekkel is rendelkezett.*
Chronica minora II. 319, 320. l.
A XIII. századi krónikás eljárása folytán Kézai krónikájából és a XIV. századi variánsokból éppen az a rész hiányzik, amely hosszú részleteket közölt az Exordia Scythica néven ismert Justinus-kivonatból. Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, hogy az Exordia használatának oly kevés nyoma maradt a későbbi krónikákban. Ennek ellenére még a népek és országok felsorolásába is olyan adatok csúsztak be, amelyek csak az Exordia szövegére vezethetők vissza. Anonymus és krónikáink ugyanis nem elégedtek meg a népek puszta előszámlálásával, hanem az eredet kérdését is felvetették. Ha e szempontból 8állítjuk párhuzamba a szövegeket, az Exordia hatására lelünk még a Bécsi Képes Krónikában és a Pozsonyi-krónikában is.
Justinus nem tér ki a szkiták eredetének kérdésére s példáját Regino is követi. A szkiták genealógiáját csak az Exordia Scythica pótolta. Szerinte a szkiták Noé Jáfet fiától erednek, aki Mágógot nemzette, Szkitiának első lakója ez a Mágóg volt, ezért Szkitiát is Mágógnak szokták hívni.
Exordia Scythica, Codex Laurentianus c. 25, 29: „Finis Exitia in oriente est posita et inter clusa est, sicut et Gothia. Qui primus eam regionem Magog filius Iafeth eam incoluit. Exitia, Magog. Gog et Magog nuncupantur.”
„Haec sunt Exiti, ex progeniae Iaphet filii Noe, qui genuit Magog, qui et ipsam regionem Mag (sic) filius Iaphet eam primus incoluit.”*
Uo. 319. l.
Exordia Scythica, Codex Bambergensis c. 25: „est posita Scithia in oriente… Primum in ea habitavit Magog (magoc P) filius Iafet.” Jelmagyarázat: P vatikáni kézirat.*
Scriptores I. 34, 19–21; 35, 5–8, 15–18.
Anonymus az eredet kérdésében is az Exordia szövegéhez igazodik. Akárcsak az, beszél Gógról és Mágógról, aztán arról is, hogy Szkitiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia és a szkita nemzet Mágóg királytól nyerte a Moger, vagyis magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király, majd hosszú idő múlva Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai. Vitán felül áll, hogy a magyar szöveg „Szkitiának első királya” az Exordiának ebből a kitételéből alakult át: „Szkitiának első lakója”. Ugyanígy az „est posita” kifejezésből lett Anonymusnál „est potestas”.
Anonymus c. 1: „Ab orientali vero parte vicina Scithie fuerunt gentes Gog et Magog, quos inclusit Magnus Alexander… est potestas Scithie in oriente, ut supra diximus. Et primus rex Scithie fuit Magog filius Iaphet et gens illa a Magog rege vocata est Moger, a cuius etiam progenie regis descendit nominatissimus atque potentissimus rex Athila… Longo autem post tempore de progenie eiusdem regis Magog descendit Vgek pater Almi ducis, a quo reges et duces Hungarie originem duxerunt.”*
Uo. I. 294, 4; II. 51, 14.
A szkitáknak mint Gog és Mágóg népének említését és a magyarság leszármazását Mágógtól, a Jáfet fiától hiába keressük Kézai szövegében, szerencsére azonban egyes XIV. századi krónikákban e felfogásnak nyoma maradt.
Vajjon a szkitáknak azonosítása Góg és Mágóg népével csak Anonymusnál jutott korunkra, avagy átment, bár eltorzultan, a XIV. századi krónikák szövegébe is? Igen erős szövegrontással kell ugyanis számolnunk. Az eredetibb szöveget adó Sambucus-kódex az augsburgi csata hét menekültjét „het Mogor et Gok” névvel ruházza fel, míg a Bécsi Képes Krónika őket lázároknak említi. A Sambucus-kódex szövegével egybehangzóan a Dubnici-krónika „Hethmagiar et Gyak”, a Budai „heth Magiar et gyak”, a Vatikáni-kódex „Hetmogor et Wok”, a Pozsonyi-krónika „het mogoriek” sorsáról beszél.* Hogy mit kell értenünk „Gok”, „Gyak” alakon, azt mindeddig nem sikerült megfejteni. Sok valószínűség szól a mellett, hogy a „Gok” a „Gog” elrontott formája. Ez a „Gog” mintegy tévedésből került a krónikaszerkesztő szövegébe. Anonymus alapján joggal feltehetjük, hogy Góg és Mágóg népét a XI. századi Ősgesta is kapcsolatba hozta Szkitia lakóival. Az ősi törzsszervezet emlékét őrző hétmagyar, „Hetumoger” ugyancsak még az Ősgesta névállományához tartozott. S kétségtelen az is, hogy már ez az Ősgesta a hétmagyart mint hét fejedelmi személyt fogta fel. A Szkita földről ők vezették ki aztán a népet és az ő művük volt végeredményben a honfoglalás is.* Az Ősgesta előadását követhette Anonymus, amikor Szkitia leírását azzal a jelenettel fejezi be, hogy a hét fejedelmi személy, felismerve a lakóhely szűkösségét, elhatározza a kiköltözést és Pannónia elfoglalását, így fonódik egybe ugyanabban a fejezetben a hétmagyar története Góg és Mágóg nevével. Már Hóman Bálint kimutatta, hogy a XIII. századi krónikaszerkesztő mint a közösség jogainak szószólója vitába szállt azzal a felfogással, mintha a honfoglalás a hét fejedelem személyes műve lett volna. A krónikás készségesen elismeri, hogy a hagyomány tud hétmagyarról, de szerinte ezeket nem a hét fejedelmi személlyel, hanem a hét augsburgi menekülttel kell azonosítani. Az Ősgesta hét menekültjét nyilván akarattal összezavarta a hét honfoglaló vezérrel.* Mindezt el kellett mondanunk, hogy megértsük, mikép keveredhetett össze Góg neve az ausgburgi hét magyar menekült nevével.
E kérdésekről ír Hóman Bálint: Gesta 23–25, 47. l.
Uo.
Scriptores I. 284, 14, 34; II. 31, 6–6.
Mint megfigyeltük, az Exordia Scythica szerint Szkitiát első lakójának neve után máskép Mágógnak is hívják. Ugyanígy nevezi Szkitiát a Sambucus-kódex és a Pozsonyi-krónika. E két variánsban azt olvashatjuk Álmosról, Árpád apjáról, hogy „in Magor”, „in Mogor” született. E helyen a Bécsi Képes Krónika „Scythia”-t, a Dubnici „Scitia Magor”-t ír.* Hogy az Exordia „in Magog” helymeghatározása helyett a magyar forrásokban „in Magor” olvasható, az nem meglepő, hiszen már Anonymus a Mágógból eredezteti a magyar nevet,* a Dubnici-krónika, valamint a Teleki- és Thuróczi-kódex kifejezetten „Magog”-ot mond ott, ahol a Bécsi Képes Krónikában „Magor”-t olvashatunk.* A két név felcserélése tehát általános. Nyilvánvaló azonban az is, hogy az „in Magog”, vagy „in Magor” szóalak az Exordia öröksége XIV. századi krónikáinkban. Más kérdés, milyen úton-módon jutottak hozzá. Anonymus hatását eleve ki kell hagynunk a számításból, mert ő sohasem használja a magyar népnevet ilyenformán ország 9megjelölésére. Nála a szkita föld „Dentumoger”, vagyis Doni-Magyar.* Ez a név is átöröklődött későbbi krónikáink szövegébe „Dencia et Mogoria” alakban.* De éppen úgy nem gondolhatunk arra sem, hogy ezek a késői krónikák közvetlenül ismerkedtek meg az Exordia szövegével. Csak egy lehetőség marad nyitva: az Exordia a magyar Ősgesta szövegébe olvasztva hatott késői krónikáinkra. Nem véletlen, hogy éppen a Budai Krónika családjába tartozó Sambucus-kódex és Pozsonyi-krónika mutat fel egyezést az Exordiával, hiszen más vonatkozásban is jól tudjuk azt, hogy hívebben ragaszkodtak a Nagy Lajos-korabeli átdolgozás szövegéhez, mint a Bécsi Képes Krónika és családja.*
Scriptores I. 35, 6–7.
Uo. 249, 11, 24.
Uo. 38, 5. V. ö. a XIV. sz. krónikák megfelelő helyével: uo. 284, 14. V. ö. Pais Dezső: Magyar Anonymus, 1926. 25. l.
Kézai c. 6; XIV. századi krónikák c. 6. (Scriptores I. 146, 27; 253, l.)
Domanovszky Sándor: A budai krónika (különnyomat a Századok 1902. évfolyamából) 62. l.; Kézai Simon mester krónikája 28. l.
Az erre vonatkozó legfontosabb tanulmányok: A. Alföldi: Die theriomorphe Weltbetrachtung in den hochasiatischen Kulturen. Jahrbuch des deutschen Archeologischen Instituts 46, 1931. 393. s a köv. l.; J Deér: Heidnisches und Christliches in der altungarischen Monarchie 1934. 49. s a köv. l.
Hogy valóban helyes nyomon járunk, midőn az Exordia használatát a magyar Ősgestának tulajdonítjuk, azt igazolja az idézett helyek előfordulása a szövegben. A Sambucus-kódex és a Pozsonyi-krónika „in Magor”, „in Mogor” kifejezése éppen ott tűnik fel, ahol az Ősgestáiból való átvétel kétségtelen. Ebben a részben a XIV. századi krónikák az Árpád-ház eredetmondáját adják elő. Megtudjuk, hogy Előd, Ügyek fia, Magyarban „in Magor”, a Bécsi Képes Krónika szerint Szkitiában Eunodbilia nevű lánytól nemzett egy fiút, kit Almosnak neveztek azért, mert születését álom jövendölte meg. Ugyanezt az eredetmondát megtaláljuk Anonymusnál is, csakhogy nála Ügyek az Álmos apja, anyja pedig Emes, Eunedubeliani fejedelem lánya. Mindkét változat megemlékezik egy turulmadárról is, melyben nem nehéz felismernünk az eredetmonda állatősét. Ismeretes, hogy az euráziai lovas nomád népek szívesen vezették vissza a maguk és fejedelmi házuk eredetét egy állatősre. Ilyen állatős lehetett a turulmadár az Árpádok eredetmondájában.* Ezért hívja Kézai Árpádot „de genere Turul”.* Minthogy éppen ilyen ősi mondái elemről van szó, kétség, nem férhet ahhoz, hogy az Árpád-ház eredetmondáját már a XI. századi Ősgesta lerögzítette és hogy előadása alapul szolgált mind Anonymus, mind pedig a XIII. századi krónikaszerkesztő fogalmazata számára.* De ugyanígy nem kételkedhetünk abban sem, hogy Álmos csodálatos születésének történetébe már az Ősgesta ismeretlen szerzője beleszőtte az „in Magor” helymeghatározást. A párhuzamos szövegek különben ezek:
c. 27 (Scriptores I. 165, 19).
Deér: Heidnisches 49. l.
Scriptores I. 38, 1–14.
Anonymus c. 3 : „Vgek… erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Eniesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divinia visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingna Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus.”*
Uo. I. 284, 12–21.
XIV. századi krónikák c. 26: „Eleud filius Vgek ex filia Eunodbilia in Magor (Scytia) genuit filium qui nominatur Almus ab eventu, quia mater (sic) eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de, utero eius egrederetur torrens ac in terra non sua multiplicarentur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis elus gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus.”*
Kézai c. 2, 4, 5; XIV. századi krónikák c. 4, 5 (Scriptores I. 141, 143– 145, 249–251. l.). A Hunor-Magyor névadásról: Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása, 1930. 216– 220. l.
Az Árpád-ház eredetmondájától meg kell különböztetnünk magának a magyarságnak mint népnek eredetmondáját, melyet az írott hagyomány ugyancsak megörökített. A dinasztikus gondolatkörben élő „P. mester” csak az uralkodóház származástörténetét érdemesítette arra, hogy lejegyezze az utókor számára, Hogy milyen elképzelései voltak a magyarságnak saját eredetéről, az nem derül ki az ő előadásából. Ebben a kérdésben kizárólag Kézai és a XIV. századi krónikák szolgálnak felvilágosítással. A magyar krónikaíró méltatlankodva utasítja vissza azt a felfogást, mintha a magyarok és hunok pusztába űzött tisztátlan javasasszonyok és démonok nászából születtek volna, büszkén írja le a két mitikus testvér, Hunor és Mogor történetét, akiktől minden hun és magyar eredt. Egy szarvasünő vezeti őket a Maeotis mocsaraiba, itt aztán új hazát alapítanak, majd elrabolva Dula alán fejedelem két leányát, idővel annyira megsokasodtak, hogy végül ez a haza se tudta eltartani őket. Kézai és a XIV. századi krónikások szövegéből még azt is megtudjuk, hogy Hunor és Mogor anyját Enech-nek hívták.* Az „enech” azonban honfoglaláselőtti török jövevényszó nyelvünkben (inäk) és annyit jelent, mint „szarvasünő”.* Nehezen hihető el, hogy a krónikás tisztában lett volna a név igazi jelentésével, a nevet szövegébe foglalta, minthogy így tanulta. Ha a krónikás szövegét a monda nyelvére próbáljuk lefordítani, akkor a hunok és magyarok ősanyját, Enech-et ugyanolyan mitikus állatősnek kell tartanunk,* mint a turulmadárt az Árpád-ház származásmondájában, vagy a farkast, rozsomákot stb. más pusztai népek genealógiájában. A monda világában természetesen annak is jelentősége van, hogy az új hazát, a Maeotis mocsarai közt, az állatős mutatja meg a mitikus ősöknek.
Bárczi Géza: Magyar szófejtő szótár. 1941. 326. l. „ünő”. V. ö. Solymossy Sándor: Monda. A magyarság néprajza III. 188–192. l.; Eckhardt Sándor: Attila a mondában (Németh Gyula: Attila és húnjai) 1940. 150–51. l.
L. Solymossy Sándor: i. m. A csodaszarvas-mondára l. Solymossy Sándor: A magyar csodaszarvas-monda. Magyarságtudomány I. 1942. 157–75. l.; Berze Nagy János: A csodaszarvas mondája. Ethnogr. 1927. klny. 36. l.
A megkülönböztetés a legújabb irodalomban sem vált tudatossá.
Kézai Simon mester még világosan elkülöníti egymástól a két mondaanyagot.* Árpád elődeit Ügyekig vezeti fel, míg Hunor és Mogor apjáról azt írja, hogy „Menroth gigas” a Thana fia volt „ex semine Iafeth”. Ez a „Menroth gigas” pedig nem más, mint a bibliai Nimród óriás, aki az egyházatyák, de Kézai szerint is Bábel tornyát építette. Egyes kéziratvariánsokban valóban „Nemroth” áll a „Menroth” helyett.* A XIV. századi 10krónikák közül a Budai-krónika családja és így a Pozsonyi-krónika is ugyanezt a felfogást vallja; csak annyiban tér el Kézai fogalmazásától, hogy az Árpád-ház nemzedékrendjét összeköti a magyarság biblikus és mitikus genealógiájával. Előszámlálja Álmos elődeit, nemcsak Elődöt és Ügyeket, de Csabát, Attilát, a hun királyt, és még másokat egészen Nimród óriásig, a Thana fiáig.* De ezzel nagy zavart támasztott a genealógiai számítások terén. A mondában Hunor és Mogor testvérek s kettőjük közül kétségtelenül Mogort kell a magyarok ősének tartanunk. Ezzel szemben a Budai-krónika családja kénytelen Álmost Hunor utódának feltüntetni, hiszen Attila csak így foglalhat helyet Álmos nemzedékrendjében. Ezért hagyja ki Mogort s csak ott emlékezik meg róla, ahol a magyarság eredetmondáját beszéli el Kézai előadásának megfelelően.* Felfogását tehát néni vezette következetesen keresztül. Ebből is látszik, hogy az Árpádok bővített genealógiája újkeletű: a XIV. századi krónikaszerkesztő illesztette be abba az alapszövegbe, mely Kézainál tisztábban maradt fenn korunkra.*
Scriptores I. 143, 6, 27.
XIV. sz. krónikák c. 26; Pozsonyi-krónika c. 24 (Scriptores I. 284–85. l.; II. 31. l.)
c. 4, 5 (Scriptores I. 250–52. l.).
Domanovszky Sándor: Kézai 24. s a köv. l.
c. 26 (Scriptores I. 284–85. l.).
Egészen sajátos a Bécsi Képes Krónikának és családjának állásfoglalása az eredet kérdésében. Ez a krónikacsoport is közli a XIV. századi nemzedékrendbővítést, tehát szerinte is Nimród óriással, a Thana fiával és Jáfet unokájával kezdődik az Árpádok családfája.* Nem vette észre azonban, hogy ez a szövegrész ellentétben áll saját állásfoglalásával, melyet a krónika elején fejtett ki. Nincs igaza annak – jelenti ki –, aki Nimródhoz (nála helyesen a Kám fiához) köti a magyarság származását. Hiszen Nimród birodalma az Óceán, nem pedig a Tanais mentén, Szkitiában, terült el. De a magyarok már azért sem eredhetnek Nimródtól, mert ez esetben Noénak másik fia, Kám volna a bibliai ősük. „Tehát amint a Szentírás és a szent doktorok mondják – állapítja meg – a magyarok Jáfet fiától, Mágógtól származtak, aki az özönvíz után ötvennyolc esztendővel… bement Evilát földjére és nejétől Énektől nemzette Magort és Hunort, akiktől a magyarok és hunok neveztettek.”* Láttuk, éppen Anonymus volt az, aki az Exordia Scythica alapján felállította a magyarság leszármazását Mágógtól, a Jáfet fiától. A Bécsi Képes Krónika írója ugyanezt a felfogást tekinti helyesnek, vagyis Mágógot visszahelyezi a nemzedékrend elejére. Ismerte talán Anonymus művét? Korántsem. De közvetlenül használta – és ezt más adatokból meg lehet állapítani* – ugyanazt az Ősgestát ugyanabban a II. Géza-korabeli folytatásban, mint Anonymus. Ezért joggal tételezhetjük fel, hogy a XIII–XIV. századi krónikák genealógiai táblázatát éppen az Ősgesta alapján vetette el. Ismét ugyanarra az eredményre jutunk, mint már többízben tanulmányunk folyamán: már a XI. századi Ősgesta Mágógot nevezte meg a magyarság, ősének, úgyhogy az Exordia használatát is írójának kell tulajdonítanunk. Anonymus és a Bécsi Képes Krónika előadása azért egyezik e ponton, mert közös forrásból merítettek. De ha a Mágóg-féle változat az eredeti, a XIII. századi krónikás, vagyis a későbbi krónikák alapszövegének szerkesztője önkényesen tette meg Nimródot, szerinte a Thana fiát a magyarság ősének. Érdekes feladat volna kinyomozni azt, hogy miképen vált Nimród a magyarság ősévé a XIII. századi krónikás szerkesztésében. De ez túlságosan messzire vezetne bennünket. Elégedjünk meg annak a megállapításával, hogy Nimród óriás alakja nem tartozott az Ősgesta állományához, de Thanáé sem. Thana, „Scythiae rex”, ugyan előbukkan Justinusnál,* a Justinust kivonatoló Exordia szerzője azonban megfeledkezett róla. A XIII. századi krónikaszerkesztő nem is Justinus művéből vette a nevet, hanem bizonnyal Isidorus Ethimologiájában olvasta.* Tudjuk róla, hogy ezt a művet valóban ismerte.*
c. 3, 4 (Scriptores I. 243–250. l.).
Hóman Bálint: Gesta 72. l.
I. m. I. c. 1. (ed. Ieep 4. l.) „rex Tanaus”.
Etym. XIII 21, 24.: „Tanaus fuit rex Scytharum”. (H. Philipp: Die historisch-geographischen Quellen in den etymologiae des Isidorus von Sevilla. II. Textausgabe. 1913. 76. l.) Ezzel szemben a régi, Arevalo-féle kiadásban (Róma, 1797–1803), melyet Migne és Ottó (1833) is követett, „rex Scytharum primus” olvasható. Az elveszett Ősgestában – mint láttuk – Szkitiának első királya Mágóg volt. A XIII. századi krónikaszerkesztő bizonyára ezen az alapon cserélte ki Mágóg nevét a Thanáéval. Hogy a krónikaszerkesztő nem Justinus eredeti művéből, hanem Isidorus Etiymologiájából vette Thana nevét, az Justinus szövegéből derül ki. Justinus ugyanis sehol sem állítja, hogy Tanaus a szkiták első királya volt. Feltehető, hogy a XIII. századi krónikaszerkesztő az Etymológiát olyan variánsban használta, melyben a „rex Scytharum primus” toldás fordult elő.
Kézai krónikája c. 3: „prout Iosephus, Isidorus, Orosius…” (Scriptores I. 142, 23). V. ö. Hóman Bálint: Gesta 63. l.
Scriptores I. 34, 21–35, 4; 36, 17–24; 36, 29–37, 2; 44, 13–20.
A közös forrás használata megmagyarázza Anonymus és krónikáink sajátságos egyezéseit Szkitia leírásában. Ugyanaz a váz, a felépítés Anonymusnál és a krónikákban, ezt a sok toldás-foldás sem tudta megmásítani, Szkitia lakóinak és szomszédainak felsorolása után mind Anonymus, mind a későbbi krónikák Szkitia kiterjedéséről beszélnek Regino alapján, majd ehhez kapcsolódva magasztalják a szkitákat legyőzhetetlenségükért. A két passus szoros egymásbafonódása biztos jele annak, hogy a magyar források közös alapszövegre támaszkodtak előadásukban.
Anonymus c. 1, 8: „Scithica autem terra multum patula in longitudine et latitudine, homines vero, qui habitant eam, vulgariter Dentumoger dicuntur usque in hodiernum diem et nullius umquam imperatoris potestate subacti fuerunt… Scithiea enim gens a nullo imperatore fuit subiugata. Nam Darium regem Persarum cum magna turpitudine Scithici fecerunt fugere et perdidit ibi Dailus octoginta milia hominum et sic cum magno timore fugit in Persas. Item Scithici Cirum regem Persarum cum trecentis et XXX. milibus hominum occiderunt. Item Scithici Alexandrum Magnum filium Phylippi regis et regine Olympiadis, qui multa regna pugnando sibi subiugaverat, ipsum etiam turpiter fugaverunt… Et absque Dario et Cyro atque Alexandre nulla gens ausa fuit in mundo in terram illorum intrare.”
„Nonne Darium regem Persarum Scithici in fugam converterunt et sic cum timore et maxima turpitudine fugiit in Persas et perdidit ibi octoginta milia hominum? Aut nonne Cyrum regem Persarum Scithici cum trecentis XXX-ta milibus exciderunt? (sic). Aut nonne Magnum Alexandrum filium Philippi regis et regine Olimpiadis, qui multa regna pugnando sibi subiugaverat, ipsum etiam Scithici turpiter fugaverunt?*
Kézai c. 6: ,.Longitudo siquidem Sciticae regionis stadiis CCC et LX extendi perhibetur, 11latitudo vero CXC. Situm enim naturalem habet tam munitum, ut in solo locello parvissimo ibi aditus reperitur. Propter quod nec Romani caesares, nec Magnus Alexander, quamvis attentassent, potuerunt in eam introire.”*
Uo. I. 146, 10–15.
XIV. századi krónikák c. 6: „Longitudo quidem Sytice patrie trecentis et sexagintia stadiis extenti (sic) perhibetur, latitudo C nonaginta. Situm enim habet tam munitum, quod in solo loco uno parvissimo vadus ibi reperitur, propter quod ipsi Scythe nulli imperio, nec etiam Macedonico aliquo tempore sunt subiecti. Et pro tanto vocamus eos Demptos, id est exemptos ab omni potestate. Dicimus etiam Dentos a dentositate, quia sicut dentes omnia corrodunt et triturant, ita, ipsi omnes alias nationes triturabant. Unde Romani eos vocabant flagellum Dei.*
Uo. I. 254, 1–10. A „Dempti” az Anonymusnál fennmaradt „Dentumoger” alapján készült. Ez is a mellett bizonyít, hogy Anonymus és a krónikák szerzői közös alapszövegre támaszkodtak szövegük megírásánál. V. ö. Deér József: Szkitia 255. l.
Justinus c. II, 2, 3: „Multum in longitudinem et latitudinem patet. Hominibus inter se nulli fines… Imperium Asiae ter quaesivere: ipsi perpetue ab alieno imperio aut intacti aut invicti mansere. Dareum, regem Persarum, turpi ab Scythia submoverunt fuga; Cyrum cura omni exercitu trucidaveruut; Alexandri Magni ducem Zopyriona pari ratione cum copiis universis deleverunt; Romanorum audivere, non sensere arma.”*
I. m. 14, 15. l.
Regino a 889. évnél: „Patet autem multum in longitudinem et latitudinem. Hominibus hanc inhabitantibus inter se nulli fines … Imperium Asiae ter quaesivere, ipsi perpetuo ab alieno imperio aut inacti aut invicti mansere … Darium, regem Persarum, turpi ab Scythia summoverunt fuga, Cyrum cum omni exercitu trucidaverunt; Alexandri Magni ducem Sopyriona pari ratione cum universis cupiis deleverunt: Romanorum audiere, non seusere arma.”*
I. m. 131–32. l.
Exordia Scythica, Codex Laurentianus c. 24, 27–30, 34: „Primus toto orbe terrarurn Octavianus pronepus Iulio Cesare preter Exitarum regna totum orbem terrarum perdomuit… Exiti et Indie quod antea Romanorum imperium numquam fuerant subiugati…”
„Apud nullis hominibus alienas imperium fuerunt superati. Darium rege Persarum Exitas turpiter fugaverumt. Amissa Darius centum milia hominum trepidus indie in Persas fugiit. Deinde Cyrum rege Persarum cum trecenta milia de exercitu suo ipsum simul Cyrum trucidaverunt. Alexandrum magnum ducem, qui orbe terrarum totum per praelia caepit, ipsum turpiter fugaverunt.”
„A Romanis arma audierunt, nam non senserunt… Post Cyrum et Darium et Alexandrum magnum ducem nemo ausus est introire.”
„Sicque Exiti ab nullis hominibus superati asque in presens habitare viduntur.”'
„Deinde Alexander… totum Orientem perdomuit preter Exitarum regna.”
„mater eius Olympiades”.*81
Chronica minora II. 318–322. l.
Exordia Scythica, Codex Bambergensis c. 24, 27, 28, 30: „Octavianus… subiugavit sibi totum mundum absque Scithiam et Indiam … et quamvis non esset Scithia et India illi subiugata…”
„A nullo imperio (imperatore U) superati … Daryum regem cum turpitudine (-nem P) fecerunt fugere (fugire P) ’predicti Scithe’ (sithe U’, ’' om. P) et perdidit ibi (om. U) Daryus centum (octoginta U) milia hominum et sic cum timore fugit in Persas. Et (om P) Cyrum regem Persarum cum trecentis milibus (trecenta milia U) Persarum (persas U, persis P) occidit (occiderunt UP). Alexandrum (-der P) magnum, qui multa regna pugnando ’sibi subiugavit’ (subi sibi et UP), ipsum turpiter fugarunt (fugauevunt UP).”
„’Pugnas Romanorum audiverunt, sed Romani cum eis non pugnaverunt’ (’ ’ om. UP) … absque Cyro et Dario et Alexandre nulla gens ausa fuit intrare infra (om. U) terram illorum.„
„Totum Orientern sublugavit sibi Alexander sine regno Scitharum (sitharum U).”*
Uo. II. 318– 607–608. l. Deér József (Szkitia 251. l. jegyzet) Eckhardt okfejtése alapján lehetségesnek véli, hogy „Anonymus és Kézai egymástól függetlenül aknázták ki” a Justinus-kivonatot.
Összehasonlítva a közölt szövegrészeket, könnyűszerrel megállapíthatjuk, hogy az eredeti Justinus-szöveg nem hatott a magyar források szövegének kialakulására. Anonymus közbeszúrt mondata: „qui habitant eam” Regino „inhabitantibus” kifejezéséhez kapcsolódik, úgyhogy Anonymus „in longitudine et latitudine” mondatrészéről is fel kell tételeznünk, hogy nem Justinus művéből való, hanem, ugyancsak Regino krónikájából. A szkiták győzhetetlenségéről Anonymus bőven, a későbbi krónikák eléggé szűkszavúan emlékeznek meg. Nem lehet kétséges, hogy a magyar források az Exordia szövegét fogalmazták át több-kevesebb önkénnyel. Eckhardt Sándor „A pannóniai hun történet keletkezése” című tanulmányában értnek a passzusnak különösen nagy jelentőséget tulajdonít. Szerinte ugyanis ez az adat azt bizonyítaná, hogy a hun történet írója előtt ott feküdt az Exordia Scythica a maga teljességében. Mert míg Anonymus csak Nagy Sándort nevezi meg azok közt, kik nem bírták leigázni a szkitákat, addig Kéziai a római császárokat is felsorolja, akárcsak az Exordia Scythica. Eckhardt figyelmét azonban elkerülte, hogy egy helyűtt Anonymus is császárokról beszél, sőt olyan fordulatot is használ, mely Kézai szövegezésével rokon (intrare – introire). Kézai „introire” végzetű mondata kiveszett a XIV. századi krónikák szövegéből, e helyett azonban közölnek egy másik mondatot „nulli imperio” kezdettel, mely Anonymusnál is előfordul s ugyancsak Exordia-átvétel, mégpedig a Bambergi-kódex változatában. Ez a körülmény arra mutat, hogy későbbi krónikáink alapszövege a XIII. századból sokkal terjedelmesebb volt a ma ismert Kézai-krónikánál: magában foglalt olyan Exordia-szövegeket is, melyek nem maradtak reánk. Más kérdés, hogy milyen úton kerültek ezek a szövegek a XIII. századi szerkesztés szövegébe. Mint megfigyelhettük, Szkitia kiterjedését és a szkiták le-győzhetetlenségét valamennyi magyar szöveg egymással összekapcsolva közli. Ez az egyezés csak úgy magyarázható meg, ha feltesszük, hogy az Exordiát közös forrásuk, a XI. századi Ősgesta írója használta.
Hogy valóban így kell elképzelnünk a magyar források egymáshoz való viszonyát, az világosan kiviláglik egy Regino-átvételből. Anonymus azzal zárja, le Szkitia leírását, 12hogy kitér a magyarok szkitiai elköltözésének okaira. Ez a rész Kézainál és a XIV. századi krónikákban is felbukkan.
Anonymus c. 1, 5: „Scithica enim terra quanto a torrida zona remotior est, tanto propagandis generibus salubrior. Et quamvis admodum sit spatiosa, tamen multitudinem populorum inibi generatorum nec alere sufficiebat, nec capere.”
„Et terra illa nimis erat plena ex multitudine populorum inibi generatorum, ut nec alere suos sufficeret nec capere, ut supra diximus.”*
Scriptores I. 37, 5–8; 39, 22– 23.
Kézai c. 5, 6: „Factum est autem, cum diutius in ipsis paludibus permansissent, in gentem validissimam succrescere inceperunt, nec capere eos potuit ipsa regio et nutrire,”
„a zona torrida distans”.*
Uo. I. 145, 8–11; 145, 19–20.
XIV. századi krónikák c. 5: „Factum est autem, cum diutius in paludibus Meotidis habitassent, in gentem validissimani crescere ceperunt, nec eos capere ipsa regio poterat aut nutrire.”*
Uo. I. 252, 1–3.
Regino a 889. évnél: ,.Habundant vero tanta multitudine populorum, ut eos genitale solum non sufficiat alere. Septemtrionalis quippe plaga, quanto magis ab estu solis remota est et nivali frigore gelida, tanto salubrior corporis hominum et propagandis gentibus coaptata.”*
I. m. 132. l.
A magyar források közös passzusa kétségtelen Regino-átvétel. De a magyar források nemcsak Regino krónikájával jegyeznek e pontban, hanem szövegeik egymásra is szerfelett hasonlítanak. Anonymus „a torrida zona” kitétele Kézainál is feltűnik, viszont hiányzik Reginónál. Ugyanígy nincs Regino szövegében a „capere”, pedig Anonymus, Kézai és a XIV. századi krónikák egyaránt élnek vele. Eddigi fejtegetéseink alapján úgy kell felfognunk e források egybehangzását ezen a ponton, hogy mind Anonymus, mind a későbbi krónikák Reginót nem ismerték közvetlenül, hanem csak főforrásuk, az Ősgesta közvetítésével.*
Ez a felfogása Deér Józsefnek is (Szkitia 252. l.).
Végére értünk fejtegetéseinknek. Eckhardt Sándor idézett cikkében annak a nézetének ad kifejezést, hogy a XIII. századi krónikaszerkesztő ú. n. hun történetébe is kerültek Exordia-szövegrészek.* Párhuzamos helyei azonban nem elég meggyőzőek.* Feltehető ugyanis, hogy Macrinus különös tartományainak nevei, vagy a baktriai királylány említése egy előttünk ismeretlen forrásban is megvolt, hiszen ennek a; regényes hun történetnek forrásait még, nem sikerült tisztázni teljesen. Az irodalomban uralkodó nézet szerint az ú. n. hun történet csak a XIII. században keletkezett,* az Ősgesta írója a XI. században még nem használhatta fel. Az ú. n. hun történet tehát csak úgy gazdagodhatott Exordia-átvételekkel, ha írójáról feltételezzük, hogy olvasta az Exordia Scythica néven ismert Justinus-kivonatot. Már pedig ezt tanulmányunk eredményei alapján nehéz elképzelnünk.
I. m. 605–608. l.
L. Deér József bírálatát (Szkitia 251. l. jegyzet).
Hóman Bálint: Gesta VII. fejezet.
Fejtegetéseink nem voltak talán hiábavalóak. A szövegek egybevetéséből kiderült az, hogy Anonymus és a későbbi krónikaszerkesztők sohasem látták az Exordia Scythica-t teljes szövegében. Csak annyit ismertek belőle, amennyit az elveszett XI. századi Ősgesta ismeretlen írója felhasznált műve megírásánál. Ez a megállapítás azonban nemcsak forráskritikai értékű, jelentősége általános történeti. Minthogy Anonymus az Exordia Scythica szövegét csak közvetve, töredékesen, ismerte, nincs okunk többé kételkedni abban, hogy műveltségét nem az Exordia igazi hazájában, Itáliában szerezte, hanem Franciaországban, ahol a XII. század második felében egy új renaissance-mozgalom kelt szárnyra. Ennek a középkori renaissance-nak legkimagaslóbb alakja kétségtelenül ő volt. Művét, a Gesta Hungarorum-ot egy egyetemes európai szellemi mozgalom hívta életre, éppen ezért jelentősége sem csupán magyar, hanem egyúttal egyetemes európai ügy. De ezzel nagy feladat hárul a magyar történetírásra. Végre itt az ideje annak, hogy mi, magyar történetírók, tisztázzuk a Gesta Hungarorum néven reánk jutott első magyar történeti mű helyét az egyetemes európai irodalom történetében.
Váczy Péter.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT