GYÉKÉNYMUNKA
GYÉKÉNYMUNKA
Gyékény szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Elődeink magát a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is a gyékény szóval jelölték, amiből arra következtethetünk, hogy a szövött gyékényt már a szó meghonosodásának 469idején megismerték. 15–16. századi írott források és ábrázolások tanúsítják, hogy a középkori Magyarországon elterjedt a földre terített és az ágyon elhelyezett gyékényen való alvás. A fonatokból összevarrt gyékényszőnyegen kívül erre szőtt gyékényt is használtak (K. Csilléry 1982a: 87, 217).
A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A széles levelű gyékény (Typha latifolia) viszont általában puha, hajlékony szárú, ezért jól fonható. A bodrogköziek lúgyékénynek, a tápéiak vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek mondják, mivel a hordódongák közeinek tömítésére is használták a kádárok.
Tápén a szép, hosszú szárú gyékényt ustoros- vagy sugarasgyékénynek, a kemény, rugalmas szárút húsosgyékénynek nevezik. Szövésre ezek a Typha angustifolia legjobb minőségű válfajai. Amelyiknek a tövétől, a böngyölétől ágaznak el a levelei, az a csillásgyékény: ennek rövid a szára, ez a következő esztendőben alkalmas a feldolgozásra. A vastag, duzzadt gyékény pukkadt, pöfetegös, amit éretlenül vágnak le, az taknyos, aminek már kinőtt a buzogánya, az a pákjásgyékény. Amelynek a szálai keresztben eltöredeznek, azt rovászkos-, rovátkosgyékénynek mondják. A férgesgyékényt már szedés közben félredobják.
Természetszerűen a gyékény fonása az egyszerűbb művelet. Ahol a gyékény megterem, minden településen akadt néhány gyékényfonó specialista, aki az önellátáson felül értékesítésre is dolgozott. Nagyobb mocsarak, tavak, vízjárta rétségek környékén jelentős számú zsellér foglalkozott gyékényfonással. A rétközi Paszabról olvassuk: „Vágták a gyékényt a helybeliek maguknak is és készítettek belőle méhkasokat, párszárítót, lábtörlőt, tojástartót, kenyereskast, amiket élelemért cseréltek el.” Kék községben, ugyancsak a Rétközben „a gyékényből méhkasokat és egyéb szükséges házi kasokat köthetvén a lakosok, abbul pénzt vehetnek” (Kiss L. 1961: 300, 176).
Az ármentesítések előtt főleg a Tisza, a Maros, a Körösök, a Berettyó mellékén és a Hanság szélén nyújtott a gyékényfeldolgozás számos falu szegényparasztságának kereseti forrást. A mocsarak lecsapolásával a gyékénytermő rétek megszűntek, és csak gátak közé szorított alföldi folyóink holtágaiban, a tavak (Kis-Balaton, Fertő tó) és vízállások szélén lehetett gyékényt vágni. A gyékényes specialisták egy része más jövedelmi forrást keresett, több faluban azonban a lakosság ragaszkodott e több nemzedékkel korábban meggyökeresedett háziiparhoz, és távolabbi gyékénytermő helyeket is hajlandó volt fölkeresni nyersanyagért. A gyékényes háziipar fönnmaradása rendszerint ott tapasztalható, ahol a lakosság nagy hányada – földszűkében vagy a termőföldek rossz minősége miatt – rá volt utalva a háziiparból származó keresetre (pl. Biharnagybajom, Bősárkány, Cigánd, Tápé). A 19. század végén falusi, kisvárosi értelmiségi körök is közreműködtek – szociális és filantróp meggondolásból – a gyékényes háziipar fenntartásában és terjesztésében, például Szatmárban a nagybányai nőegyletnek volt ilyen szerepe. 1896-ban a történelmi Magyarország 29 községében körülbelül háromezer család foglalkozott háziiparszerűen gyékénymunkával. Nagyobb részük – Szatmárban 6, Maros-Torda vármegyében 8, Zólyomban 9 községben – a gyékényfonást űzte (Kovács Gy. 1898: 353–355). Gyékényfonó specialisták jóval több településen dolgoztak, de számuk nem érte el a háziiparosokét, hiszen például a Tiszazugban Nagyréven 6-7, más falvakban viszont csak 1-2 szakajtókötő dolgozott (Nagy M.-Vidák 1980).
Gyékényfonással általában férfiak foglalkoztak. A földön vagy gyalogszéken ülve, a készítményt a lábuk közé fogva dolgoztak. Szerszámuk mindössze egy fanyelű vastű és egy bicska, némelyek bőrből varrt vagy szaruból készített gyűrűt használtak a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására. Vegyük példának a gyékényszakajtó 470készítését. Nyersanyaga a Typha latifolia. Ennek a külső leveleiből: hajából, suskából kerül ki a szakajtó spirálhurkájának az anyaga. A varrószálat: varrót, szíjjat, hímet a Typha latifolia finomabb belső levelei, a béle adják. A szakajtókötő a hurkába tekert gyékényszálakat spirálfordulatba csavarja, és a varrószállal sűrűn körbevarrja. Ezt folytatva előbb a szakajtó feneke, majd a spiráltechnikával továbbhaladva az oldalfala készül el. Közben a gyékényhurkába, amit a gyakorlatlan kötők gyűrűvel, hüvellyel fognak össze, újabb leveleket told. Amikor a szakajtó oldala eléri a kívánt magasságot, a hurkát hagyja fokozatosan elfogyni, a peremet sűrű öltésekkel leszegi, majd a szakajtó fenekére felvarrja a talpgyűrűt (karima, konty vagy perec), ami a tárgyat a kopástól védi (Kántor 1929; Csalog Zs. 1963: 10–15). A műveletet az Alföldön szakajtó- vagy kosárkötésnek mondják. A spirálfonású szakajtó, mint tárgytípus, országszerte elterjedt, de anyaga és megnevezése tájanként különböző.
Ugyanígy, spirális fonással készül a gyékény kenyérkosár, a párszárító, a liszt, tojás vagy apró magvak tárolására szánt kópic, kupujka vagy póvájos és a méhkas. Gyékény méhkasok a Közép-Tisza-vidéken vesszővázra, lánc-vetülékes eljárással is készültek (218. kép; Csalog Zs. 1962: 317).
Sík spirálfonatú készítmény az ovális vagy lekerekített sarkú gyékény lábtörlő, amit nemcsak az Alföldön, hanem Erdélyben és Zalában is készítettek. A bősárkányi gyékényszatyor és a székülőke viszont négyzetrendszeres fonással készült. 1896 körül Maros-Torda megye 8 községében 500 család foglalkozott szatyrok és lábtörlők fonásával, melyeket főleg Marosvásárhelyen értékesítettek, Zólyom megye 9 falujában pedig székülést készítettek, vendéglők, társadalmi egyesületek megrendelésére (Kovács Gy. 1898: 320–321).
Szatmárban az Ecsedi-láp lecsapolása után Tyukodon, Börvelyen és Kaplonyban maradt fenn a gyékényfeldolgozás. A tyukodiak a saját szükségletükre olyan tárgyakat is gyékényből készítettek, amelyeknek az anyaga másutt fa vagy vessző volt, ilyen például a bölcső, a gyermekálló, a fáskosár, a takarmányos kosár stb. Specialistáik körülbelül 30-40 km-es körzetbe – az erdőháti, tiszaháti községekbe – készítettek fonott gyékénytárgyakat. A táj gyümölcskultúrájához alkalmazkodó készítményük az almaszedő kosár (Morvay J.–Molnár M. 1966: 267–268, 304–305).
Századunkban a gyékénykötéssel, nevezetesen a spiráltechnikájú fonással számos alföldi településen (Cigánd, Vajdácska, Taktaszada, Nyíradony, Tiszaladány stb.) a magyar-cigányok kezdtek foglalkozni. Csalog Zsolt arra a következtetésre jutott, hogy a cigányok gyékénymunkája nem saját kultúrájuk tartozéka, hanem a magyar paraszti gyékényfonás átvétele (Csalog Zs. 1963: 25–26). Megállapításának két döntő bizonyítéka az, hogy a kosárkötés magyar megnevezéseinek nem volt cigány megfelelőjük, és a cigányok semmiféle gyékénymunkát nem készítenek a saját használatukra.
Az eddig említetteknél egyszerűbb volt a gyékénykötél fonása, ami tető nádazásánál a nád „levarrásá”-nak századunk elejéig nélkülözhetetlen kelléke. A Tiszazugban használták kukoricaszár bekötésére, szőlőkötözésre, sőt ruhaszárító kötélnek is. A Sárréten gyékényhámot is fontak (219–220. kép).
A gyékényszövés több előkészületet és nagyobb fölkészültséget kíván, mint a fonás. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy kevesebb olyan települést ismerünk, ahol gyékényszövésre „szakosodtak”, mint ahány helyen a gyékényfonást űzték. A másik körülmény az, hogy szövésre alkalmas keskeny levelű gyékény nem mindenütt terem. A szövéssel foglalkozó rétközberencsiek például nem a község határában bőven termő gyékényt használták fel, hanem más rétközi falvak határából vittek szövésre valót. A bodrogközi Cigándról is a rétközi Gégényre és Paszabra jártak szőni való gyékényt vágni. A 18-19. században a Rétközben Dombrádon, Gégényen, Berencsen, 471Tiszakanyáron és Tiszarádon (Kiss L. 1961: 68, 121, 176, 300, 355, 370, 383), a Bodrogközben Cigándon, a Sárréten Biharnagybajomban és Biharudvarin (ma Sárrétudvari), a Tisza mentén Tápén, a Fertő és a Hanság mellékén Sarródon, Pusztasomorján és Bősárkányon foglalkoztak gyékényszövéssel.
A tápéi gyékényeladás első említését 1550-ből, az erdélyi gyékényszövését 1653-ból ismerjük. A gyékényszövés legarchaikusabb módját egy 1866-ból való ábrázolás tárja elénk (221. kép). A rajzon ülve szövő fiatal lány látható. Háta mögött mincs zuboly, hanem a felvető szálak (inak vagy ijanok) bakba vert szögek közé vannak húzva, de rögzítésüket a rajz sajnos nem mutatja. Az ábra aláírása: „Gyékényfonó lány”, ám jellegéből és a környezetábrázolásból egyértelmű, hogy tápéi típusú gyékényszövést mutat. Az egyzubolyos szövőszék a természeti népek ugyanilyen szövéstechnikáját idézi (vö. Bodrogi 1961: 146).
A kétzubolyos szövőszék régi formájáról több ábrázolást ismerünk. Legkorábbi Vedres István mérnök rajza Tápé határának 1808. évi térképéről. A két zuboly 70-80 cm magasan, 2-2 földbe ásott karóhoz van rögzítve, és a szövő asszony állva, kissé előrehajolva végzi munkáját. Ugyanilyen szövőszéket, illetve szövési módot örökített meg Herman Ottó Biharudvarin és Gönyey Sándor a Bodrogközben (222. kép). Úgy látszik, a kétzubolyos szövőszéken, a borda mögött álló testhelyzetben történő szövés a hazai gyékénymunka több központjában elterjedt volt – ha nem is azonos időben. Vedres tápéi gyékényszövő-ábrázolása ugyanis három-négy nemzedékkel korábbi, mint Herman sárréti és Gönyey bodrogközi leírása és felvétele. Tápén, az emlékezet szerint, az 1890-es években a nők már a földön ülve – rendszerint maguk alá húzott lábbal, a sarkukra ülve – szőttek (223. kép; Ilia-Juhász 1960: 160–162). Így a szövés kevésbé volt fárasztó, mint állva. Viszont a földön ülve – akár előrenyújtott, akár maga alá húzott lábbal – végzett gyékényszövés ugyanolyan, mint a természeti népek szövési módja, s így inkább archaizmus, mint innováció. A szövőszék szerkezete e két esetben azonos, csupán a szövő testhelyzete különbözött. Mai ismereteink szerint a kétzubolyos szövőszéken, a borda mögött állva és ülve végzett szövés gyékényszövő kultúránkban egy időben élt egymás mellett.
A gyékényszövés módjában a forgatható görgőkkel felszerelt szövőszék – Biharnagybajomban rövid szövő, Tápén ráma – hozott újítást, amelynek két nagy előnye van: 1. a szövőnek nem kell a felvetőszálak közé beállni vagy -ülni, hanem csak melléállni (vagy -ülni); 2. a szövés kisebb helyet foglal el a házban. Biharnagybajomban a századfordulón kezdték alkalmazni ezt az újítást (224. kép; Szűcs S. 1933), Tápén viszont csak az 1930-as évek végén tűnt fel, és az ötvenes évek végére sem vált teljesen általánossá (226. kép; Ilia–Juhász 1960). A szövés technikája ezáltal nem változott, csak a szövés módja vált célszerűbbé, a szövő számára kényelmesebbé. Ez a változó paraszti életmódhoz való alkalmazkodást példázza.
Csalog Zsolt a tápéi típusú gyékénymunkát a lánc-vetülékes fonástechnika egyik típuskörének tekinti, bár hozzáteszi, hogy a szövőkeret alkalmazása révén a technika a fonásnak és a szövésnek a határán áll (Csalog Zs. 1962: 321). A terminológia tisztázásának az a sarkpontja, hogyan, minek alapján teszünk különbséget a fonás és a szövés között. Amikor a szaktudomány terminológiáját tisztázni törekszünk, figyelembe vesszük a népnyelvben és a köznyelvben használatos kifejezések jelentését, de minden egyes tájszó értelmezését nem követhetjük. Lássunk erre egy példát: 1940 táján a bősárkányiak szövésnek mondták annak a fonott kosárnak (szatyornak) a készítését, ami – Csaloggal egyezően – a négyzetrendszeres fonástechnika tökéletes példája (Kálmán 1942; Csalog Zs. 1962: 305). Döntő szempontnak az alkalmazott technika kínálkozik.
472Fon szavunknak ’valamely tárgyat valamely anyagnak, testnek hosszúkás, hajlékony részei, szálai közé dug’ jelentése illik a gyékényfonás értelmezésére (vö. ’flechten’; ÉrtSz II. 876). A sző idevágó jelentését szótárunk így adja meg: ’szövedéket, szövetet két, egymást derékszögben metsző fonalsorozatnak kézi vagy gépi erővel történő egymásba fűzésével készít’ (ÉrtSz VI. 372). Ez a jelentés nem nyújt lényegi támpontot a fon és a sző megkülönböztetéséhez, mert nem jelöli, milyen eszközzel történik a szövés. Sajnos, nem tünteti föl ezt a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára sem (sző ’fonalsorozat egymásba fűzésével összefüggő anyagot készít’ – TESz III. 791). Szolnoky Lajos szerint a vászonkészítésre szolgáló szövőszék két fő alkatrésze a nyüst és a borda (Szolnoky 1972: 114–115). Ő ugyan a gyékényszövés és a vászonszövés hasonlóságára nem utal, de másokkal egyetértve úgy látjuk, hogy kezdetleges technikájuk között szerves kapcsolat volt. Egy 1653. évi erdélyi forrás arról tájékoztat, hogy a leírt személy ,, … a gyékénybordába üle, és a gyékény-bordában tanulta a gyékényszövést a szövő asszonytól” (Szabó T. A. 1976–1984: IV. 738). Eszerint a gyékényborda a 17. században voltaképp a gyékényszövő szék szinonimája volt.
A borda mind a gyékényfeldolgozásnál, mind a vászonszövésnél a láncszálak különválasztására és a közéjük befűzött vetülékszálak tömörítésére szolgál. Az ennek alkalmazásával végzett gyékényfeldolgozást – ami a vászonszövés kezdetleges módjával kapcsolatot mutat – már szövésnek tekintjük. A borda használata a gyékényfeldolgozásban a négy ágassal – Biharudvarin szövőágas (!) – és a két zubollyal együtt jelentkezik, együtt képezik a gyékényszövés kellékeit.
A szövéshez mindenütt ugyanazokat az előkészítő munkákat végzik, legfeljebb az egyes munkafázisok megnevezése különbözik. Leszedik a gyékény külső rétegét, a suskát vagy nagyhéjját (Tápé), amit kemencefűtésre, kukoricaszár bekötésére, Tápén tyúkülő vagy igénytelen kivitelű pakológyékény szövésére használtak. E munkának Biharnagybajomban és a Bodrogközben suskolás, Tápén hámizás a neve. Ezután minden egyes gyékényszálról lefejtik a selymét, ami vékony, finom gyékényszál (selyem, selymelés vagy selymözés). A gyékénynek az a része, amit már nem lehet tovább szétszedni, a bélgyékény. Ebből a Bodrogközben és a Sárréten kosarat kötöttek, Tápén, ahol a szövés háttérbe szorította a fonást, szakajtókötést – elhasogatva ezt is szövőszálnak használták.
A selyemből két tenyér között sodorják az inat (Bodrogköz, Biharnagybajom, Bősárkány), más néven ijant (Tápé). Gyors kézjárást igényel, ezért többnyire a nők és a gyermekek munkája. A biharnagybajomi, tápai kisgyermekek már iskoláskor előtt sodorgattak, ahogyan a felnőttektől látták. Tanítani sem kellett őket rá, ellesték, és legtöbbjük hatéves korára olyan ügyesen sodort, hogy munkájukra naponta számot tartott a család. Biharnagybajomban reggelenként, mielőtt iskolába indultak, sodrattak velük néhány karikát (Szűcs S. 1933). A tápéi iskolás korú lányoknak anyjuk minden délután odakészített egy pászma (nyaláb) selymet: előbb elvégezték iskolai feladataikat, majd sodortak, csak ezután mehettek játszani (Ilia–Juhász 1960). Mindkét megfigyelés az 1930-as évekre vonatkozik. Hat-tíz éves korban a lányok és a fiúk egyaránt sodortak, később a fiúk inkább más ház körüli munkában segítettek, és az ijansodrás a lányok tennivalója maradt. A megsodort inat, ijant a térdük közé szorították vagy ráültek. Egy tápai asszony az 1960-as években a földre telepedve úgy sodrott, hogy az ijant jobb lába két ujja közé szorította (229. kép). Ez a testhelyzet és az ijan leszorításának módja valószínűleg igen régi munkamód maradványa.
A gyékényt hámizni, suskolni sok családban a férfiak is segítettek, ha a mezei munka mellett jutott rá idejük, a selymelés viszont kizárólag női tevékenység. Tápén 473a férfiak nagyobb része tudott ijant sodrani, miután gyermekkorában elsajátította, de felnőttként csak akkor sodrott, ha az asszony betegeskedése vagy más körülmény miatt föltétlen szükség volt munkájára. A sodrást gyakran végezték társaságban: a szomszédban, rokonnál vagy jó időben a ház elé, kisszékekre telepedve.
A szövő (Biharnagybajom), eszváta (Bodrogköz) felszerelése és a gyékény felhúzása, fölöltése legalább két személy közreműködését igényli. Tápén és Biharnagybajomban a házban négy erős karó van a földbe verve. Nagybajomban ezekhez rögzítik a szövőkeret négy lábát, az ún. ágasokat. Tápén – ahol magas szövőkeretet csak az utóbbi négy-öt évtizedben alkalmaznak – a karók mellé kisszéket helyeznek és ezekre teszik a két zubolyt, aminek átalfa a helyi megnevezése. Ezután a bordát a két átalfa (zuboly) közé kisszékre vagy bakra helyezik, az ijant (inat) rákötik az egyik átalfára, és a bordán befűzve s a másik átalfán átvetve felöltik vagy fölhúzzák a gyékényt. Miközben egyikük az ijant felölti és befűzi a bordába, a másik folyamatosan tágat húz az ijancsomóból, hogy az ijan ne feszüljön meg vagy ne akadjon össze. Szükségből egy személy is elvégzi ezt a munkát, de lassabban halad. Felöltés után az ijant (int) feszesre húzzák, s ezzel minden kész a szövéshez.
Jó időben minden gyékényező faluban az udvaron szőttek, és csak ősszel szorultak be a házba. A szövést nők végezték, férfiak csak nagyon ritkán szőttek, például ha az asszony sokáig betegeskedett, és rászorult a család. Tápén a 9-10 éves lányt már „beültették a gyékénybe”. Először ritka szövésű csomagológyékény szövését bízták rá, amelynek a minőségére nem kellett ügyelnie, viszont a munkafogásokat jól elsajátíthatta. Mire a hatosztályos elemi iskolát kijárta, minden tápai lány tudott gyékényt szőni. A 20. század elején még általános és az 1920–1930-as években is gyakori volt, hogy a fiúk is elsajították a szövést. A falu hagyományos rendje ugyanis megkövetelte, hogy a 6-14 éves fiúk is belenevelődjenek a gyékényfeldolgozás minden fázisába. Később már nem szőttek és sodortak rendszeresen, de ha szükség volt rá, tudtak szüleiknek vagy feleségüknek segíteni.
A földön szövést kutatóink csak Tápén tanulmányozhatták. A szövő középen kettéválasztja a felöltött ijanszálakat, maga alá szövött gyékényt terít, arra kispárnát vagy rossz kabátot tesz, majd a borda mögött letérdel és a sarkára ül. A Bodrogközben és a Sárréten századunkban a szövő asszony beállt a felöltött láncszálak (in, sodring) közé (222. kép).
A szövő hol balról, hol jobbról fűz be egy-egy gyékényt az ijanszálak közé, és több vetülékszál beszövése után azokat a bordával erőteljesen odadömböli, összetömöríti. Közben az ijant vízzel megszenteli és a beszövőszálakat vízbe mártja, hogy ne töredezzenek. Mikor a szövő a hátsó átalfa elé ér, kihág a gyékényből és az átalfán kívül ülve fejezi be a szövést. A két méter széles gyékényszőnyeget – aminek Tápén bolondos a neve – két asszony szövi, egymás mellett ülve. Egyikük balról, a másik jobbról kezdi egy-egy vetülékszál befűzését, középen átadják egymásnak, és amint végig befűzték a két szálat, a bordával együtt jól odadömbölik. Gyakorlott, összeszokott szövők gyorsan és összehangoltan dolgoznak (231. kép).
A magas, két forgatható hengerrel ellátott szövőráma mellett a tápai nők kezdettől fogva széken ülve szőnek (226. kép). Miután beszőtték a felöltött láncszálak közét, éles késsel levágják a szélén kiálló vetülékszálakat, majd elvágják a láncszálak (in, ijan) két végét, és az ijanszálakat vas fűzőtűvel befűzik, vagyis eldolgozzák. A szövött gyékényt nyáron a napra teszik, hogy „megpirkassza”, télen a kemence mellett szárítják.
A szövött gyékényszatyor ugyanígy készül, csak a megfelelő helyen beillesztik az előre megfont szatyorfület (232. kép).
474A szövött gyékény minősége szerint Tápén megkülönböztettek bőrgyékényt, koccantott vagy zsidós és rossz vagy pakológyékényt. A bőrgyékény a legjobb minőségű („aztán bűrjóra szűjjed” – rendelték a kofák a szövőktől), a koccantott vagy zsidós ugyanolyan bordában készült, de ritkább szövésű („nem köllött odadömbölni, csak koccantani…”), a rossz pedig ritka lyukú bordában, nagyhéjjából szőtt gyékény. Az utóbbit haszurának is nevezik: használták bútorszállításnál, melegágyi takarónak és tyúkülőnek is. Biharnagybajomban parasztos, vagyis tartósabb és tűkörös, vagyis mintás szőtt gyékényt, Cigándon parasztgyékényt (jó minőségű), rudasgyékényt (másodosztályú) és kockás vagy rudastarkát különböztettek meg.
A szövött gyékény paraszti felhasználása igen széles körű: ágyban a szalmazsák alá terítik, használják a kemencepadka takarójául, falvédőül, a döngölt agyagpadló borítására, a ház körül a verem, sírveröm falát bélelik vele, csirkék alá teszik, terményt öntenek rá, hordáskor a kocsi alcserényére terítik, hogy ne hulljon el a szem, használták kocsitakarónak (pl. ekhós szekérre), mezei munkánál enyhelyet készítettek belőle stb.
Jelentős mennyiséget vásároltak a bútorkereskedők és a bolgárkertészek. A kubikosok gyakran vesszővázra erősített gyékényponyvából készítettek maguknak kunyhót. Az 1940-1950-es években elterjedt a vendéglőkben faltakaróként való használata.
Tápén nyolc különböző méretű és részben különféle rendeltetésű szövött szatyrot készítettek: dëákszatyor – 30-35 cm hosszú, iskolásoknak készült; sëejömszatyor – megrendelésre, sűrű bordán készült, olykor színes szalagokat szőttek bele; kismónár és nagymónár – 3-3, eltérő hosszúságú szatyor, egymásba helyezve árulták piacos szatyornak; szalámiszatyor – a szegedi szalámigyár megrendelésére készült; rőfösszatyor – hossza egy rőf (78 cm); pozsonyiszatyor – a 65-70-75 cm hosszú szatyrokat együtt árulták; hentös- vagy mészárosszatyor – szintén hármasával árulták a 80-100120 cm hosszú szatyrokat. Mindegyikbe bélést is szőttek.
A gyékényszövés munkamódja és szókincse, a természetszerű egyezések mellett, Tápén mutatja a leggazdagabb változatosságot. Ennek kézenfekvő magyarázata, hogy a paraszti vevőkön kívül a szegedi nagykereskedők és a környék különböző vásárlói (bolgárkertészek, dohánytermelők) sokféle készítményre tartottak igényt. A kedvező piaci lehetőségekből is adódik, hogy a faluban az 1950-es évekig – a nagygazdák, a jegyző, az orvos és a tanítók kivételével – szinte minden család foglalkozott gyékényszövéssel. A földdel bírók a mezei munka mellett végezték, a kevés földű és vagyontalan tápai asszonyok nyelvében pedig „dógozni” és „gyékényt szűnni” szinte egyet jelentett. Készítményeiket az 1870-1880 évektől helybeli gyékénykofák vásárolták fel, s részben maguk, részben szegedi nagykereskedők révén értékesítették. Voltak olyan tápai asszonyok, akik portékájukat maguk árulták a szegedi hetipiacon. Őket kurtakofának nevezték. A faluról falura járó árusítással, vásározással Biharnagybajomban és Bősárkányon jóval több háziiparos foglalkozott.
Az 1950-es évek eleje óta a gyékényfeldolgozó központokban (Bősárkány, Pusztasomorja, Püspökladány, Tápé) háziipari szövetkezetek szervezik a nyersanyag kitermelését, elosztását és a termékek értékesítését. Az utóbbi húsz-huszonöt évben a szövött gyékény készítése visszaszorult, s a háziipar a modern lakberendezés és a divat kívánalmaihoz alkalmazkodva él tovább.
1977-ben a hatvani múzeum megbízásából Nagy Mária és Vidák István fölkeresték azokat a tájakat, településeket, ahol a múltban gyékénymunkával foglalkoztak. Terepgyűjtésük tapasztalatait az alábbiakban foglaljuk össze.
A lecsapolt Ecsedi-láp menti Tyukodon az első világháború előtt majd minden család kosár (gyékény szakajtó, puttony stb.) kötésével foglalkozott, 1977-ben viszont 475a faluban mindössze két idős kosárkötő ember élt. Börvelyen szakajtókötéssel több magyar és cigány család, Kaplonyban gyékényszövéssel csak egy 77 éves asszony és lánya foglalkozott.
A bodrogközi Cigándon 1960 táján hagytak fel a gyékényszövéssel, Vajdácskán pedig csak egy ember kötött kosarat. A szomszédos Rétköz falvaiban a gyékényszövésnek már az emléke sem él, a kosárkötés viszont túlélte a vizek lecsapolását. Szabolcs, Timár, Balsa, Gávavencsellő és Dombrád falvakban még két-három cigánycsalád kötött gyékény lábtörlőt, szakajtót, ritkábban tojástartót.
A Taktaköz falvaiban (Mezőzombor, Taktaszada, Taktaharkány, Prügy, Taktabáj, Csobaj) kizárólag cigányok foglalkoztak gyékénymunkával: kupujának nevezett kosarat kötöttek.
A Hajdúságban főleg a szalmakötés volt elterjedt, de Nánáson és Szoboszlón még a hetvenes években is akadt egy-egy, gyékényszakajtó-kötéshez értő idős házaspár.
A Tisza középső folyása mentén Tiszacsegén, Tiszavalkon, Poroszlón, Kiskörén szintén cigányok foglalkoztak kosárkötéssel. Kiskörén a szakajtókötés télen 20-30 családnak adott munkát.
A sárréti Biharnagybajomban már csak öt-hat család, Konyáron két idős ember űzte a gyékénymunkát.
Erdélyben, a Marosvásárhely melletti Mezőfele falu magyar lakói 1977-ben is foglalkoztak gyékénymunkával. Legtöbben szatyrot kötöttek, de készítettek szakajtót és kenyereskosarat is. A közeli Harasztkeréken a hatvanas évek közepe óta visszaszorult a gyékényszövés, ám két-három család 1977-ben is szőtt újabb fajta osztovátán (szövőszéken). A volt Beszterce-Naszód megyei Tacs magyar faluban szatyrokat és spirális technikájú kosarakat – liszttartót, kenyereskosarat, gyerekkosarat – kötöttek.
A Baranya megyei Ófalun, Mecseknádasdon és Dunaharasztin néhányan gyékényből székülőkét készítenek, esztergált faszékekre.
A háziipari szövetkezeteken kívül dolgozó gyékényesek munkájából több tapasztalat szűrhető le: egyfelől a gyékénykészítmények köre és kereslete az életmód változása miatt a legutóbbi évekre tovább szűkült – bár tájanként eltérő mértékben –, másfelől a még meglevő igényeket sok helyütt cigány gyékényesek elégítik ki.
