A KUKORICAHAJ, SEPRŰCIROK, NÁD ÉS SÁS FELDOLGOZÁSA
481A KUKORICAHAJ, SEPRŰCIROK, NÁD
ÉS SÁS FELDOLGOZÁSA
ÉS SÁS FELDOLGOZÁSA
A kukoricahaj – fosztás, fosztalék, ismertebb nevén csuhé – feldolgozása nem nagy múltú, hiszen a növény termesztése a 17. században terjedt el Magyarországon. Szokás volt a kukoricát hajasan törni, majd a háznál, társas munka keretében megfosztani (kukoricafosztás vagy tengerihántás). A téli takarmánynak is használt kukoricahajat az Alföldön -- főleg a Dél-Tiszántúlon – már a múlt században használták házi faragású székek ülőkéinek és kezdetleges fekvőhelyeknek (dikó, vacok) a befonására. A csuhé lábtörlő, -papucs és -szatyor készítése századunkban, főleg az első világháború után terjedt el, és sok szegényparaszti családnak biztosított az önellátáson felül szerény téli keresetet.
A kukoricacsőről lefejtett leveleket csomóba kötve a padláson tárolják. Feldolgozás előtt langyos vízben áztatják és keskeny csíkokra hasítják, hogy jól lehessen pödörni, illetve fonni. A csuhészatyrot szögletes farámán kötik. A rámába vert szögekre erősítik a két tenyér között sodrott felvetőszálakat, majd az ugyanígy készülő sodralékot befonják a felvetőszálak közé. A szatyor fülét két vagy három sodrott, zsinórból fonják, mint a hajfonatot. Kedvelték a mintás és a színezett fonatú csuhészatyrokét.
A lábtörlőt szintén szegekkel kivert léckereten fonják, míg a csuhépapucs talpa és némely lábtörlő spirális fonástechnikával készül (Csalog Zs. 1962: 306, 320).
Jóllehet a csuhéfonás új keletű, mégis a szalmafeldolgozás mellett a legelterjedtebb paraszti házi munka, illetőleg háziipar, mivel nyersanyaga mindenütt rendelkezésre állt. Elterjesztéséhez az 1930-1940-es években szervezett háziipari tanfolyamok is hozzájárultak. Férfiak is, nők is fontak csuhéból, de nők gyakrabban foglalkoztak vele.
A söprűkötés régi háziipari ág. Korábban nyírfa, kökényfa vesszejéből, nádból, söprűfűből készítettek söprűket. A századfordulón nyírseprűkötéssel 48 községben 670 család foglalkozott (Gaul 1902). Az utóbbi időben nyírseprűt csak a Mátra-vidéken és Erdélyben használnak, nádseprűt csupán szórványosan készít egy-két háziiparos (Nagy D. 1960), viszont tért hódított a ciroksöprű használata.
A söprűcirok olasz és francia közvetítéssel a 19. század közepén honosodott meg hazánkban. Fő termőterületén, a Dél-Tiszántúlon az 1890-es években már söprűkötő manufaktúrák működtek. A háziiparosok a söprűgyárakban tanult módon, ugyanazokkal az eszközökkel (söprűkötő és -varró gépen) dolgoznak már évtizedek óta. A két világháború között a Dél-Alföldön számos szegényparaszt foglalkozott telente söprűkötéssel. A söprűkötés napjainkban sem számít szakmának, tehát gyakorlatához iparengedély szükséges, de mestervizsga nem (Szabó F. 1963).
A lécvázas szék ülőfelületét a gyékényen, szalmán és csuhén kívül sásból is fonták. Sajátos, hogy a Tápéi Háziipari Szövetkezet a hetvenes évek eleje óta újból készít sásfonatú székeket, melyek igen keresettek.
