VESSZŐFONÁS
VESSZŐFONÁS
Technikája több ezer éves, amit a sövény- vagy paticsfalú házak ásatásokon feltárt maradványai tanúsítanak. A fal vázát földbe szúrt karók közé font vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon betapasztottak. A leégett házak falának vörösre égett, összetöredezett darabjai őrzik a vesszőfonás lenyomatait.
Anyaga leggyakrabban fűz- és mogyoróvessző, ritkábban nyírfavessző. A hántolatlan, hajas vagy zöld vesszővel dolgozó specialistákat és háziiparosokat széles körben kaskötőnek nevezték, míg a hántolt vesszőből finomabb kivitelű munkákat készítő háziiparosnak és kisiparosnak kosárfonó volt a megnevezése. A 19. század végi iparrendtartások a kosárfonást engedélyhez kötötték. Azóta az iparstatisztikákban nyilvántartott kisiparnak minősült, de sok helyen – főleg falvakban – továbbra is dolgoztak piacon és vásáron nem árusító kaskötő specialisták.
A századfordulón, az akkori országhatárokon belül, 301 községben 3118 család foglalkozott vesszőfonással (Gaul 1902: 18. – Maga a szerző jegyzi meg, hogy valójában jóval több kaskötő és kosárfonó dolgozott, de számontartásuk nem lehetett 466teljes). Rajtuk kívül 48 községben 670 nyírfaseprűkötéssel foglalkozó családról tud az egykorú háziipari statisztika.
Népünk természetismeretére jellemző, hogy a békésiek a fonásra alkalmas fűzfának hat fajtáját ismerik: veres fúz, cinege fúz, sárga fűz, kecske fűz, reketye fűz, amerikai fűz (Végh J. 1939: 41). Tiszadorogmán a vadon növő fűznek három fajtáját (farkasfűz, veresfűz, marodgya), a telepített nemesfűznek két fajtáját (amerikai és kenderfűz) és külön a kenderfűznek két változatát különböztetik meg (Kozák B. 1976: 129). A nemesített fűzfafajták telepítése a múlt század vége óta, az ipari kosárfonás térhódításával terjed, s azóta ezek a legértékesebb kosárfonó alapanyagok.
A vesszőszedés gyűjtögető tevékenység, azért részletes bemutatására másutt kerül sor. Leggyakrabban augusztusban és ősszel szedték, de vágták májusban és télen is, amint a fűzvessző megért. Eszköze rövid nyelű görbekés, újabban néhol metszőolló. A dorogmaiak nyárutón hétszámra vesszőt szedtek a Tisza menti füzesekben, és az újabb igényeknek megfelelően a vesszőt mindjárt meg is hántották. A késő ősszel és télen szedett vesszőt otthon, nagy üstökben körülbelül két óra hosszat főzték, míg a haja szépen le nem hasadt. A főzött vessző téglavörös színt kap, így a mesterséges hántolás egyben festést is jelentett. Régebben úgy festették a hántolt fűzvesszőt, hogy nyír- és égerfakéreg levében főzték, de századunk eleje óta szinte mindenütt bolti anilinfestéket használnak (Kós 1976d: 159; Kozák B. 1976: 133). A vastagabb vesszőket keményfából faragott, 3 vagy 4 ágú hasítóval 3-4 felé hasogatják, és a belét gondosan kikaparják. A vesszőfonás, kaskötés férfimunka, de az előkészítő munkában – hántolás, főzés, festés – sok helyen az asszonyok is részt vesznek.
A vesszőből font készítmények tipológiáját Csalog Zsolt nyomán tekintjük át. A magyar paraszti kultúra vesszőből kizárólag lánc-vetülékes fonástechnikával készült használati tárgyakat, építményeket ismer, az európai őskorban vagy az észak-amerikai indiánoknál a kosárfonásban művelt spiráltechnika nálunk ismeretlen volt (Lips 1962: 132–134; Csalog Zs. 1962). A lánc-vetülékes technika lényege az, hogy a fonat két irányban, egymásra merőlegesen futó szálak összeszövődéséből adódik, de a két szálcsoport szálainak minősége, vastagsága vagy egymás közti távolsága nem azonos. A láncszálak, melyek közé a vetülékszálakat befonják, általában vastagabbak.
A lánc-vetülékes fonástechnika legkezdetlegesebb példái a földbe szúrt karókra font készítmények: ilyen az említett sövényház és a sövénykerítés. Ugyanígy készül a pásztorok cserénye, a halászok tapogatója, a kocsikas és a tyúkborító, de a földbe szúrt karókat (ezek a fonás láncszálai) a fonat elkészülte után kiemelik a földből, és az eszközt úgy használják.
Épületek, használati eszközök úgy is készültek, hogy a vesszőfonadék vázát, láncszálát alkotó karókat fatalpba erősítették oly módon, hogy a talpba lyukakat fúrtak. Ilyen a talpas szerkezetű sövényház, de a parasztspecialisták különféle rendeltetésű melléképületeket is készítettek ily módon: terménytárolókat (gabonáskas vagy szántalpas kas, kukoricáskas stb.), tyúkólat, kaput, és sok helyen ilyen technikával, kaskötő széken fonták a szekér- vagy kocsikast és az ívelt tetejű tyúkülőt, más néven tyúkültető kast (213. kép). A szekér- vagy kocsiderekat kibélelő, vesszőből font kas uradalmi használatban már a 15. században kimutatható (Kandra 1885–1907: II. 424, 426).
Külön típust alkotnak a csúcsos karórendszerre font készítmények. Vázukat szétágazva nőtt faág, csomós végű, behasított bot, egymásba hajtogatott vesszők vagy egyik végükön összekötözött vesszők alkothatják. Így készültek a varsák, csíkkasok, haltartók, méhkasok, galambkosarak, borszűrők (214. kép). A vesszőből font méhkast kívül mindig tapasztották. Elsősorban az Alföld folyó menti településein és Erdélyben használatos.
467A vesszőkosár legelterjedtebb formája a századfordulóig a félgömbölyded alakú káváskosár volt. Szerkezetének alapját egy kerek vagy elliptikus, vastagabb vesszőből hajlított káva alkotja, amihez ív alakban meghajlított vesszőket, bordákat rögzítenek. A bordák közé befont vesszők a kávánál visszafordulnak. Fonás közben a káva alatt két fogónyílást hagynak ki (215. kép). Ez a kosárforma századunk elején a magyar nyelvterület északi felén volt még használatban, másutt kiszorította az újabb, fenekes szegett kosár. A 20. században kutatóink a legtöbb tájon és főleg a kaskötő háziiparosoknál már az utóbbi kosárformát találták meg.
A fenekes szegett kosár német és cseh területről, valamint a városon terjedő ipari kosárfonásból került a paraszti kosárfonók termékei közé, s így parasztságunk használatába. Kerültek elő hasonló technikával font kosarak, melyek valószínűleg régebbiek és parasztspecialistáktól származnak, de ezeknek a fenék- és felső szegése hiányzik, vagy egyszerűbb kivitelű (Nagy M.-Vidák 1978: 51).
A fonó először a kosár vagy kas fenekét készíti el. A fenék vázát 6-8-10 fenékpálca alkotja, a kosár méretétől függően. Miután a fenék elkészült, 24 darab kihegyezett végű vesszőt készítenek elő, ezeket a fenékpálcák kiálló végei között beledugdossák a fonásba, majd a fenék peremén felhajlítják és középen összekötik. Ezután szintén 24 darab kihegyezett vesszőt készítenek, és ezeket a fenékbe az előbbi vesszők mellé dugdossák. Ezekből készül a fenékszegés. Utána az oldalfonáshoz fognak, ami hajas vesszőből, paraszti használatra font kosaraknál úgy készül, mint a sövénykerítés. Miután a kosár oldalát befonták, a fennálló vesszőkből készítik a felső szegést. Végül a kosár vagy kas fülét fonják be (216–217. kép).
Régebben a parasztspecialisták a térdükön vagy a két lábuk közé fogva kötötték a kasokat, az 1930-as évek óta kaskötő padon – békési nevén fakutyán – végzik ezt a munkát. Eszközük a vasvilla ágából készített szúrkáló (98. ábra), amivel a vesszőt átbújtatják a karók között, a kurtakés és hegyeskés a vesszővégek levagdosására (Végh J. 1939: 45–46).
98. ábra. Szurkálók kaskötéshez, Tiszadorogma (Borsod m.)
468A zöld vesszőből kötött fenekes kosaraknak a paraszti gazdaságban és háztartásban többféle rendeltetésük és ennek megfelelően számos változatuk volt. A különböző kosárformák országos áttekintéséhez még kevés az ismeretünk, a Dunántúlról például alig van adalék, de az alföldi kaskötő központokból sincs igazán alapos följegyzés erről. Egy algyői kosárfonó specialista az 1920-as évek végétől az 1980-as évek elejéig a következő kosárfajtákat készítette: krumpliszödő kosár (egyfülű, ún. karos kosár), garaboly, piaci vagy parasztgaraboj (egyfülű karkosár), fáskas, krumpliskas, kukoricáskas, szénahordó kas, szalmahordó kas. Ezenkívül készített párszárítót (a párélesztő szárításán kívül gyümölcsaszalásra is használták) és csirkeborítót. Az utóbbi évtizedekben országszerte készítettek a kerékpár hátsó ülésén hordozható biciklikosarakat és szénhordó kasokat.
A hántolt vesszőt felhasználó, német eredetű kosárfonó kisipar csak kis részben tartozik a néprajz illetékességi körébe (Frecskay 1912: 159–164; Boross 1962b: 15–16). Készítményei közül a fedeles kenyereskosár, kisebb mértékben a mintás fonású karkosár és a ruháskas terjedt el parasztságunk körében. Készítettek és ma is készítenek virágtartót, fonott kerti bútort, utazókosarat és a korízléshez alkalmazkodva sokféle kézikosarat.
Parasztspecialisták és háziiparosok készítették a puttony nagyságú, két pánttal vagy lepedőbe kötve a hátra erősített hátikosarat. Hántolt fűz-, mogyoró- vagy hársfahasítványból fonták, négyzetrendszeres technikával. Századunk első felében a magyar nyelvterület északi részén használták (Nógrád, Heves, Hont, Borsod megye falvaiban), szórványosan Kárpátalján és Észak-Erdélyben is. Nevezetes hátikosárkészítő központ volt Bernecebaráti, újbánya, Selmecbánya és Noszvaj. Ugyancsak fahasítványból a felvidéki szlovák háziiparosok hosszúkás, középen ívelt pánttal átfogott karoskosárt készítettek, melyet piacozásra használtak. Az Alföldön tótgarabolynak nevezték.
A háziipari kosárfonás századunkban olyan településeken maradt fenn, ahol a természeti környezet adottságai a kaskötést már korábban fölvirágoztatták, és a kiegészítő keresetre ráutalt szegényparaszti családokban ennek erős hagyománya alakult ki. Ez figyelhető meg Békésen és Tiszadorogmán. Dorogmát Fényes Elek így jellemzi: „magyar falu … a Tisza jobb partján, áradásos sík vidéken, hova árvíz idején semerről sem lehet szárazon bemenni” (Fényes 1851: I. 277). 5760 holdnyi határában csupán 670 hold szántóföld volt, rétje 3218 holdra rúgott, viszont a határban 80 holdfüzes erdő és a hozzá tartozó pusztákon még 40 hold füzes terült el (1 hold = 1200 négyszögöl). A 120 holdas füzes vetette meg a helyi, piacra termelő vesszőfonó háziipar alapját. A Tisza-szabályozással a mocsarakat lecsapolták, a folyó ártere összeszűkült, a kisebb füzeseket kipusztították, viszont nemesített vesszőkkel újakat telepítettek. Az ártéri füzesek egy részének fennmaradása és az amerikai fűz telepítése lehetővé tette a háziipar továbbélését. 1970 táján a község határában 85 katasztrális hold – 46 hold vadvesszőt, 39 hold nemesvesszőt termő – vesszőstelep volt két helyi és három vidéki szövetkezet, illetve gazdaság tulajdonában, ami azt jelenti, hogy napjainkban közel akkora terület ad a háziiparnak nyersanyagot, mint az ármentesítés előtt.
