SZALMAKÖTÉS
SZALMAKÖTÉS
A termesztett növényi nyersanyagok közül népünk a gabona szárából készít legrégebben különféle használati tárgyakat. Bruno Schier szerint Európában a germánok fejlett földművelő kultúrája és a gabona törekmentes cséplése adta mag a szalmának mint fonható anyagnak a felhasználhatóságát (Schier 1951: 30).
A kötésre kiszemelt gabonát külön aratták, vagy aratás után gyűjtötték, szedték marokba a hosszú vékony gabonaszálakat. A szemet sulyokkal (mángorló sulyok) vagy a nagygereblyén verték ki, majd a szalmát kévébe kötve padláson, színben tárolták.
A szalmakötésnek, -fonásnak népünk két technikáját alkalmazta és űzi napjainkig: az ujjnyi vastag kötegbe, hurkába fogott szalma spirális technikájú fonását és a szálakból történő fonást. Előbbi technikával méhkasok, szakajtók, kenyérkosarak, tojás és szemes termény (bab, borsó stb.) tárolására szolgáló edények készültek – éppúgy, mint gyékényből. Anyaguk mindenütt rozs-, vagyis zsúpszalma, varrószálnak általában fűzvesszőt, ritkábban mogyoróvesszőt, tüskeszederindát használtak. A 476szalmából kötött méhkasok, szakajtók fő elterjedésterületei az ország vízben szegény vidékei: a Dunántúlon főleg Zala és Vas megye, az Alföldön a Duna-Tisza közi Homokhátság, a Hajdúság és a Nyírség. Vizekkel szabdalt tájon a spirális technikájú fonás elsődleges nyersanyaga a gyékény volt, de amióta a nyerstáj a 19. századi ármentesítések eredményeként kultúrtájjá alakult, a szalmafonatú tárgyak (pl. méhkasok) elterjedtek a Tisza mellékén is.
99. ábra. Fonatmángorló, Hencida (Bihar m.) 1–2 = talp; 3–4 = állvány; 5–6 = hengerek; 7–8 = szorítófák; 9 = sróf vagy csavar; 10 = hajtó; 11 = fogó
Az Alföldön a zsúpszakajtó készítője a zsúp összefogására mindig kis bőrgyűrűt használ. A varrószál hántolatlan, hasított vessző, amit régebben lapos fapecek, újabban hajlított vaseszköz – Szeged környékén szügöny, Kecelen szurkáló – segítségével dug át a spirálfonat között (234. kép). A szakajtó szájperemét gyakran díszítik a varrószál változatos öltéseivel (Csalog Zs. 1962: 307–308). Falvainkban napjainkig dolgozott néhány szakajtókötő specialista, több helyen a készítményeit piacon áruló háziiparos is.
A Nyugat-Dunántúlon, Szatmárban olyan hatalmas kópicokat is kötöttek, amelyeknek a közepébe a készítője beleült, és csak segítséggel tudott kimászni a kész gabonatartóból.
Más technikával végezték a szalmakalap-készítést, ami a múlt század vége felé Hencidán (Bihar m.), Hajdúnánáson, a kalotaszegi Jákótelkén és a Székelyföldön több faluban (Kőrispatak, Bözöd, Rava, Csöb) jelentős háziiparrá fejlődött. Kialakulásának körülményeit és idejét pontosan nem ismerjük. Egyes visszaemlékezések 477szerint Hajdúnánáson Olaszországot járt katonák honosították meg a 18. század közepén (Igmándy 1940: 64). Valószínűsíti az emlékezést a Találmányok könyve adata: a szalmakalapipart űzők mindenütt az olasz eljárást vették mintául, s a legjobb szalmafonadékot Olaszország szolgáltatta (Frecskay 1877–1880: I. 140). Hajdúnánáson és Hencidán rövid idő alatt elterjedt a kalapkészítés, és csaknem minden asszony folytatta, szegényparaszti családokban a férfi is segített. A Tisza-szabályozás alkalmával Nánáson megforduló Széchenyi István megcsodálta, hogy az asszonyok az utcán, beszélgetés közben is szinte megszakítás nélkül kötik a szalmát.
100. ábra. Szalmafonatok, Hencida (Bihar m.): a) vastag csipke (1,3 cm széles); b) középszercsipke (1 cm széles); c) vékony csipke (0,8 cm széles)
Kalapkészítéshez ún. kopasz búzát vetettek, jó sűrűn, hogy a szára vékony és hajlékony legyen, mint a kenyérnek való gabonáé. Érés előtt sarlóval learatták, sulyokkal csépelték, majd az összekötött zsúpszalma késő őszig a padláson száradt. A mezei munkák befejeztével a szalmát először megtisztították és válogatták. Hencidán a zsúpszalmának négy minőségét különböztették meg: vastag, középszer vagy hétág, vékonyhétág és peszle. Alapos beáztatás után fogtak a szalma kötéséhez. Aszerint, hogy hány ágból kötötték, a kalapszalmának Hajdúnánáson 7, Hencidán 9 fajtáját ismerték. Leggyakrabban hétágú szalmafonatot használtak, de kötöttek 11-12 ágú, a nagyon ügyesek tizenháromág szalmát is (99–103. ábra).
478A fonatot ölszámra kötötték. Ügyes asszonyok másfél nap alatt 50 öl hosszú fonatot kötöttek meg, házimunkájuk mellett. Kedvelték a társas munkát. A megáztatott szalmát ruhába göngyölve a hónuk alá vették, s úgy mentek a lányok a fonóba. Öt este a maguk szalmáját kötötték, a hatodikon – rendesen szombaton – a fonó tulajdonosának dolgoztak a fűtés és világítás fejében. Hajdúnánáson szokás volt, hogy három-négy család a téli estéken összejárt szalmát kötni. Ezt tanyázásnak emlegették.
Az elkészült szalmafonatot régebben a foguk közt puhították, az utóbbi időkben mángorló fahengerei között eresztik át, ami a fonatot ki is simítja. A fonalból kézen vagy géppel varrják a kalapot. Először a kalap tetejét varrják, azután a derekát vagy oldalát, majd a szélét vagy karimáját. A megvarrt kalapot formára helyezve vasalják, végül díszítik. A szalmafonatot vagy a kész kalapot kénezéssel fehérítették, illetve – az igények szerint – anilinfestékkel színezték is.
101. ábra. Szalmafonatok, Hencida (Bihar m.): a) szalmacsipke (1,7 cm széles); b) ötág (1 cm széles); c) hatág (1,2 cm széles)
Az első kalapvarró gépet Hencidán 1880-ban egy élelmes háziiparos, Hajdúnánáson az 1890-es évek elején vállalkozó kedvű kereskedő vásárolta. Nánáson a századfordulóra 479gyári szintű üzem fejlődött ki, ám ez nem szüntette meg a háziipart, mivel – legalább részben – továbbra is házi készítésű szalmafonatokat dolgozott fel. Míg a háziiparos kézen egy nap alatt a vékony szalmából 1, a középszerűből 1,5-2 kalapot varrt meg, addig géppel 30-40, később 100 kalapot varrtak naponta. Hencillán 1905-1914 között 120 kalapvarró gépen dolgoztak. Egy gépre naponta 40 kalapot számítva, a gépi kalapvarrók éves termelése meghaladta az 1 millió darabot (!). Ezenkívül kézi varrással is készült évente körülbelül 50 ezer szalmakalap. Az első világháború előtt a szalmakalap-készítés vált a község népének legfontosabb megélhetési forrásává: „csak ünnepnapokon, a legszorgosabb mezőgazdasági munkanapokon és a vásáros napokon szünetelt, máskor azonban ez volt az első” (Bakó E. 1940: 138).
Mind a hajdúnánási, mind a hencidai szalmakalap fő piaca Erdély volt, de eljutott Lengyelországba, Moldvába, Romániába, Szerbiába, Ausztriába is. Az első világháború után, legfontosabb piaca elvesztésével e két településen a háziipar hanyatlásnak indult, és a harmincas években csak kevesen foglalkoztak kalapkészítéssel, számos háziiparos áttért a gyékénykötésre. Az erdélyi szükségleteket ettől fogva a kalotaszegi Jákótelke és néhány székely falu (Kőrispatak, Bözöd stb.) háziiparosai elégítik ki, ahol korábban is készítettek szalmakalapot, de a termelés meg sem közelítette a hajdúnánási és a hencidai szalmakalapipar szintjét (Igmándy 1940; Bakó E. 1940; Gálffy 1944; Molnár I. 1976).
102. ábra. Szalmafonatok, Hencida (Bihar m.): a) vékony hétág (0,6 cm széles); b) teljes hétág (0,9 cm széles); c) középszer (1,2 cm széles); d) vastag hétág (1,7 cm széles)
A szalmakalap-készítő háziipar 19. századi kibontakozása és századvégi, 20. század eleji fölvirágzása néhány tanulság megfogalmazására indít: mutatja egyrészt a földből és a mezőgazdasági munkaalkalmakból megélni nem tudó parasztok fogékonyságát 480új foglalkozás, munkamód elsajátítása iránt, mely számukra keresetet nyújthat, másrészt példázza a vállalkozó szellemű egyéniségek szerepét, ami kifejezésre jut a foglalkozás, itt a háziipar meghonosításában és fejlesztésében is. Egy-egy településen fontos az egyéniség kezdeményező szerepe, de a fölismerés és úttörés a munkaalkalomra ráutalt és az új iránt fogékony többség nélkül nem válna jelentőssé. E háziipar története azt is mutatja, hogy egy viseleti tárgy divatja néhány település népében milyen energiákat szabadíthat föl, és hogyan épülhet be az „új” foglalkozás a parasztélet hagyományos kereteibe. Utóbbira jó példa a fonó szerepe.
103. ábra. Szalmafonatok, Hencida (Bihar m.): a) kilencág vagy peszle (0,8 cm széles); b) kockás kilencág (2,2 cm széles); c) kockás tizenegyág (2,2 cm széles)
Hasonló technikával, csak a frissen vágott kalászos búzából készítették az aratókoszorúkat, amelyek az aratóünnep, majd a ház, a tisztaszoba díszei voltak.
