Nemzetközi pénzügyek
Nemzetközi pénzügyek
A II. világháború gyakorlatilag elsöpörte az addigi nemzetközi pénzügyi rendszert. A békére készülődő nagyhatalmak már 1944-ben összeültek, hogy megteremtsék az új rendszer alapjait. A tárgyalások színhelye, egy amerikai kisváros, Bretton Woods, azóta fogalommá vált. A róla elkeresztelt nemzetközi pénzügyi rendszert a szakemberek másként aranydeviza-rendszernek vagy dollárstandard-rendszernek nevezték.
Az új szisztémában az arany csak mellékszerepet kapott. Egyetlenegy valuta volt átváltható rá, a világpénz szerepével egyedül felruházott amerikai dollár. A többi valutáért csak e kulcspénzen keresztül lehetett aranyat kapni – legalábbis hivatalosan.
Ami az árfolyamokat illeti, ezeket rögzítették, de ezúttal már nem az aranyhoz, hanem a dollárhoz képest. Hivatalosan deklarálták ugyan a valuták aranyparitását is, de ennek gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt. A kurzusok a dollárral szemben legfeljebb 1,5%-os sávban ingadozhattak, tehát lefelé, ill. fölfelé 0,75%-kal mozdulhattak el. Amennyiben az eltérés ennél nagyobb lett, az illető ország jegybankjának kellett beavatkoznia. Ez azt jelentette, hogy saját valutáját fel kellett vásárolnia, ha annak árfolyama túlságosan alászállt, és eladni, ha nagyon megugrott.
A Bretton Woods-i rendszer ígéretesen indult, 8-10 évig szinte tökéletesen működött. Ma már tudjuk, hogy kiváltképp azért mutathatott fel sikereket, mert akkoriban a világgazdaság fejlődése nagyjából törésmentes volt. A Bretton Woods-i tekinthető egyébként az első, hitelpénzen alapuló nemzetközi pénzrendszernek. A rendszer megszületését követő 20 év során a legfejlettebb tőkés országoknak sikerült megvalósítaniuk valutájuk másodrendű konvertibilitását. Ez azt jelenti, hogy ma már e valutákat korlátlanul át lehet váltani egymásra, és természetesen a kulcsvalutára. Aranyra nem. Ma már csak e csonka átválthatóságot hívjuk konvertibilitásnak.
Hogy a rendszer a látványos eredmények ellenére sorvadásnak indult, annak az volt az oka, hogy megrendült a Bretton Woods gerincét alkotó dollárba vetett bizalom. Az amerikai valuta megingott, 1971-ig kétszer is le kellett értékelni. Ezzel a rendszer elvesztette egyik tartópillérét. Hamarosan megsemmisült a másik is: az amerikai kormány 1971-ben bejelentette a régi, 35 dolláros unciánkénti (31,104 gramm) hivatalos áron többé nem hajlandó beváltani (ti. aranyra) a dollárt. Nem volt ugyanis annyi arany a kincstárban, hogy a sárga fém iránti érdeklődést ki lehessen elégíteni. (Leértékelődő dollárjait ugyanis sok ország megpróbálta aranyra átváltani).
Közvetlenül azután, hogy felmondták a dollár aranykonvertibilitását, tarthatatlanná váltak a rögzített árfolyamok is. Ez nem is csoda, hiszen a jegyzések 20-25 év elteltével már nem tükrözték a megváltozott gazdasági viszonyokat.
A rendszer szétesett, s kezdetét vette a nemzetközi pénzügyi rendszer válsága. A világ pénzügyi szakemberei ezek után is azon voltak, hogy valamiképpen szilárdságot vigyenek bele az új rendszerbe. Így átmeneti lebegés után 1971 végén az európai tőkés országok zöme újra rögzítette a jegyzéseket.
Ezúttal jócskán kiszélesítették a lehetséges ingadozási sávot (4,5%-ra). Átmenetileg valóban nyugalmassá vált a pénzügyi rendszer. Egy idő után azonban a Közös Piac országai túlságosan szélesnek találták a sávot. Megállapodtak, hogy egymás valutái között 2,25%-ra szűkítik a lehetséges maximális kilengést.
Ez azt jelentette, hogy valutáik a dollárral szemben közösen lebegtek a széles sávban, egymás között viszont csak az új, keskeny sávban. Szakzsargonban ezt a jelenséget úgy hívták: „kígyó az alagútban”. Nem telt el 1 év sem, és megszüntették a közös piaci pénznemek jegyzésének korlátozását a dollárral szemben. Egymással szemben azonban továbbra is csak határok között mozoghattak.
Alapvetően ma is ez a helyzet. A közös piaci országok megalapították a nyugat-európai pénzügyi rendszert, az EMS-et, amelyben a valuták egymáshoz képest ±2,25%-kal mozdulhatnak el. (Kivéve a gyöngébbnek tekintett olasz lírát, amelynek ±6%-ot engedélyeztek). A többi fontos tőkés valuta jegyzése lebeg. (Meg kell jegyezni, hogy az 1979-ben megalapított EMS-nek a 12 EGK-tagország közül csak 8 teljes jogú tagja van: az NSZK, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium, Dánia, Írország és Luxemburg.)
A világon körülbelül 30 olyan fontos tőkés valuta van, amely valóban konvertibilis, ezek azok, amelyeknek van piaci árfolyamuk, és a leginkább megtalálhatók a valutapiacokon.
A nemzetközi pénzügyi rendszer reformja gyakorlatilag 1973 óta egy helyben topog. Jelenleg továbbra is a dollár a kulcsvaluta, a nemzetközi kereskedelmi elszámolásoknál, a beruházásoknál elsősorban ezt a pénznemet használják. A valutaárfolyamok jegyzése lebeg, sokszor hektikusan ugrál, nehezítve a kereskedelmi elszámolásokat.
Az árfolyammozgások lecsillapítására sokféle ötlet született, ám megvalósításuk egyelőre késik. Jó, de nem tökéletes módszernek bizonyult az EMS. Mert: bár valóban tompította az árfolyammozgásokat, nem ad védelmet az EMS-en kívüli fontos valuták, pl. a dollár, a japán jen vagy a font sterling árfolyamának ingadozásaival szemben. A szakemberek többsége mégsem lát más megoldást, ezért sokan javasolják, hogy újra alakítsanak ki ingadozási sávokat a jelenleg szabadon lebegő fontos valuták esetében is.
Megpróbálkoztak új, mesterséges pénzek teremtésével is, amelyeknek azt a szerepet szánták, hogy egy idő után átvegyék a dollár kulcsvaluta-pozícióját. Ilyen a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) hosszú nevű pénze, a „különleges lehívási jogok” (angol rövidítéssel: SDR). Létezik az EMS-nek is hasonló mesterséges pénze, az ECU, azaz az „európai elszámolási egység”. Bár ez utóbbi népszerűsége nőttön-nőtt, különösképpen a befektetők körében, egyelőre azonban egyik sem tudott felnőni a valódi pénz szerepéhez.
Jelenleg úgy tetszik, hogy a lebegő árfolyamok rendszerének nincs alternatívája. Így egyelőre nincs kilátás tartósan szilárd árfolyamokra. Csak az segíthetne, ha a fejlett tőkés országok képesek lennének összehangolni gazdaság-, kamat- és árfolyam-politikájukat. Egyelőre azonban nem hajlandók feláldozni gazdasági és politikai függetlenségüket a valutaárfolyamok esetleges stabilitásának oltárán.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer alapvetően két részre tagolódik. A tőkés országok pénzügyi rendszerén kívül létezik a szocialista államok közös pénzügyi rendszere, a KGST-n belül. Itt nem a dollár, hanem az ún. transzferábilis rubel a fő valuta, a kereskedelmi elszámolások nagy részét ebben tartják nyilván. A KGST-tagállamok valutái nem konvertibilisek, ezért nem szerepelnek a valutaközpontok ügyletei között.
A transzferábilis rubelt az erre felhatalmazott nemzetközi pénzintézet, a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bank „bocsátja ki”. Valójában azonban nem a bank, hanem ügyfelei döntenek a kibocsátásról, hiszen a kölcsönös kereskedelmi finanszírozásának nincs hatékony banki korlátja.
A KGST-tagok közötti forgalom jelentős hányadát, 10-20%-át konvertibilis valutában bonyolítják. Az ún. láthatatlan export, azaz a nem kereskedelmi forgalom elszámolásánál a nemzeti valuták is szerepet kapnak.
Valutapiacok
Értéktőzsde
Árutőzsde
Gazdasági miniszótár
Fontosabb értéktőzsdék forgalma (milliárd USD)
A folyó fizetési mérleg egyenlege 1980-86 között, milliárd USD
A nettó adósságállomány alakulása 1980-85 között (milliárd USD)
A fejlődő világ legnagyobb adós országai, 1986
Az arany árának változása 1980-87 között 1 uncia (31,104 gramm) arany ára USD-ban, Londonban, a tárgyév VI. hó 1-jén
Világbank-kölcsönök (1985-ig, milliárd USD)
A dollár árfolyamának változása (tőzsdei) jegyzés a tárgyév VI. 1-jén)
A KGST-országok bruttó adósságállománya, 1986 (az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának adatai alapján)
