Valutapiacok
Valutapiacok
A valutapiaci ügyletek nem tőzsdeépületekben, hanem a világ bankjainak ún. „dealing room”-jaiban zajlanak. Ezek a szobák fel vannak szerelve a legkorszerűbb számítógépekkel, telexekkel, monitorokkal, így az ügynökök azonnal értesülhetnek az árfolyamok változásairól. A valutapiacokon naponta milliárdos nagyságrendben cserélnek gazdát különböző pénznemek. Amióta a lebegő árfolyamok rendszere van érvényben, a valuták jegyzése a piacokon dől el, a mindenkori keresletnek és kínálatnak megfelelően. Az árfolyamok egy nap alatt is sűrűn változnak. Alapvetően az a legfontosabb, hogy ilyen a gazdaság helyzete. Ha jók a kilátások, gyors a növekedés, nincsenek torzulások, akkor általában szilárd az ország valutája. Egy gyenge gazdaságnak sohasem lehet erős valutája.
A belgazdasági szempontok közül igen fontos az infláció mértéke. A valutákat az is gyengítheti, ha kicsi az infláció, az ilyen esetekben természetszerűleg alacsonyak a kamatok, vagyis a külföldi pénztulajdonosokat nem sarkallják befektetésre. Ugyanakkor gyors ütemű áremelkedés mellett is lehet erős a valuta, mert ilyenkor a magas kamatok vonzzák a külföldi tőkét.
A kormányoknak és a jegybankoknak a kamatokkal való manőverezés lehetőséget ad arra, hogy befolyásolják valutájuk keresletét. Élnek is vele, egy-egy kamatemelés hírére általában megugrik a valuták árfolyama. A dolog fordítva nem igaz: a kamatcsökkentések nem járnak mindig együtt az adott valuta gyöngülésével, mert a hitelek olcsóbbítása élénkítheti a belső keresletet és jótékony hatással lehet a gazdasági életre.
Az árfolyamokat alakító belföldi tényezők között meg kell említeni a politikai viszonyokat. Annak az országnak a valutáját vásárolják szívesebben a befektetők, ahol kevesebb a feszültség. Ezenkívül szempont az is, hogy ilyen ország vállalatainak versenyképessége, miképpen gazdálkodik a költségvetés, azaz hogyan alakul a szóban forgó ország kereskedelmi, fizetési és költségvetési mérlege.
Léteznek persze olyan nemzetközi események is, amelyek az illető ország adottságaitól függetlenül is árfolyamalakító tényezők lehetnek. Ha valamely térségben politikai feszültségek keletkeznek, olyankor a befektetők általában a hagyományosan erős valutákat keresik.
A napi gazdasági és politikai események, az egyes országokról kiadott statisztikák, politikusok nyilatkozatai, a valutapiacok várakozásai és a spekuláció folyamatosan tartják mozgásban a valutákat. Az utóbbi években az árfolyamok kilengése olyan méreteket öltött, hogy ez már zavarta a nemzetközi kereskedelmet és időnként nehéz helyzetbe hozta a kormányokat. Ezért egyre erősebb lett az az igény, hogy a fejlett tőkés országok valutáinak árfolyamát egymáshoz viszonyítva határok között tartsák. A legújabb javaslatok lényege, hogy a nyugat-európai pénzügyi rendszerhez, az EMS-hez hasonló ún. paritásrácsot alakítanának ki a valuták között. Minden fontos valutánál megállapítanák az egymáshoz viszonyított középárfolyamot, amelytől csak bizonyos mértékig lehetne eltérni. Ezt meghaladó kilengésnél a jegybankoknak egyeztetniük kellene a követendő árfolyam-politikai lépéseket.
Ezen elképzelés megvalósításához azonban elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy a fejlett tőkés országok – döntési függetlenségük egy részét föladva – összehangolják árfolyam-, kamat- és gazdaságpolitikájukat. A tárgyalások mindeddig nem hoztak átütő sikert.
Valamiféle laza együttműködés mégiscsak létezik közöttük. Meglett az eredménye pl. annak az egyezségüknek is, amelyet 1985 szeptemberében kötöttek a New York-i Plaza Hotelben. Ekkor a világ 5 legfejlettebb tőkés országa (az USA, Japán, az NSZK, Franciaország és Nagy-Britannia) megegyezett, hogy mesterségesen gyengíteni fogják az amerikai dollárt. Közös akció keretében interveniáltak a valutapiacokon, és a dollár árfolyama valóban elindult lefelé. Azóta az amerikai valuta a nyugatnémet márkához képest 30-40%-ot veszített erejéből, a japán jenhez viszonyítva még többet.
A dollár árfolyamának csökkenése egy darabig mindenki örömére szolgált. A washingtoni kormány azt remélte, hogy az olcsóbb dollár révén kelendőbbekké válnak az amerikai termékek külföldön, s ezáltal javítani lehet az ország kereskedelmi mérlegén. Szövetségesei pedig azért veszik örömmel a süllyedő dollárt, mert így nem kellett tovább tartaniuk a nagy nehezen visszanyomott infláció újbóli feltüzelődésétől. Az erős dollár miatt drága amerikai termékek ugyanis idővel megindíthatták volna – az importon keresztül – az újabb áremelkedési hullámot.
1986 végére, 1987 elejére a dollár árfolyamzuhanása kezdett terhessé válni Nyugat-Európa és japán számára. Attól tartottak, ha ez az irányzat folytatódik, akkor egy idő után nem tudnak eredményesen exportálni, mert dráguló valutáik miatt termékeik ára is emelkedik. Ezért a szövetségesek kérésére 1987 februárjában Párizsban újra összeültek az „ötök”. Ezúttal azért, hogy megvitassák: mi a teendő, ha folytatódik a dollár mélyrepülése. A Louvre-ban megrendezett árfolyam-értekezlet eredményeiről azonban csak homályosan megfogalmazott kommünikét adtak ki.
Ami a többi fontos valutát illeti, a japán jen az utóbbi 12-15 hónapban folyamatosan erősödött a dollárral szemben, de jelentős árfolyamnyereséget mutat a többi fontos pénznemhez viszonyítva is. Ennek oka az, hogy a japán gazdaság látványos növekedést és exporteredményeket produkált. Nem utolsósorban szerepet játszott a jen erősödésében, hogy 1986-ban folyamatosan csökkent a kőolaj világpiaci ára. Mivel Japán energiaszükségletének 90%-át külföldi forrásokból elégíti ki, a kőolaj ára befolyásolja az ország gazdasági helyzetét.
Ugyanez elmondható Nagy-Britanniáról is, csak más megvilágításban. A font sterling – az északi-tengeri olajkitermelés miatt – olajvalutának számít. Ha az olajárak emelkednek, az fölfelé nyomja a font sterling árfolyamát, ha csökkennek, gyengül a font is. A brit valuta jegyzése meghatározza a dollár helyzetét is, az utóbbi hónapokban azonban a két pénznem egy irányban mozgott.
A valutapiacok legszilárdabb pénzneme továbbra is a svájci frank. Nincs szükség rá, hogy jegyzését korlátok közé szorítsák, hiszen enélkül is csak mértéktartóan ingadozik.
