Ruhaújj.
Ruhaújj.
A mi a ruha újját illeti, e tekintetben a keleti és nyugoti szabású felöltők közt nem találunk különbséget, mindegyiknél a kézfőig ér, egyszerű és a kar körvonalaihoz alkalmazkodik, a nélkül, hogy túlságosan szűk volna. Ez volt a ruhaújj általános formája, de voltak eltérések is. A Képes Krónikában a magyarok, valamint a különböző népek bejövetelét ábrázoló csoportozaton van egy alak, kinél a bal kézen a régi parthus – Szasszanidakori viselethöz hasonlóan a ruhaújj egészen elfödi a kézfejet (25. 6.), a mely szokás a XIV. században szintén elterjedt nyugoton. A «különböző népek bejövetelének» csoportozatán a keleti népek közt más ruhaújj-változatokat is találunk. Egy kun felöltőjű lovas alaknál a kettős ruhaújjra van példa; az alsó ruhaújj, mely talán az alsó dolmányé, a rendes formát tünteti föl, a felső azonban rövid, csak könyökig ér, ott kissé kibővül s prémmel van szegélyezve. (XI. 8.) Ennek tovább fejlődött formáját a félszázaddal későbbi gelenczei (Háromszék m.) Szent Margit-féle freskón látjuk, hol a felső ruhaújj a könyökön alul hirtelen kibővül, úgy hogy a mai magyar népviselet borjuszájú ingéhez hasonló (29. 3.); a nyugoti népeknél különben szintén el volt terjedve ez a ruhaújj. Egy másik változatot a Képes Krónika ugyanazon képén, szintén a keleti népek közt, de ezeknek egy másik csoportozatában találunk, melyen egy kun vagy bessenyő, aztán egy zsidó fején a rendes tölcséralakú süveggel s egy tatár (26. 11.) kisérletben látható egy női alak lelóggó, felső részén fölhasított hosszú ruhaújjal, a hol a karját kidugta. A Képes Krónikában még csak női ruhánál fordul elő, később azonban a férfiviseletet is jellemezte a ruhaújjnak ezen alakja, így már 1400 körül ilyen felöltővel van ábrázolva egyik székelyföldi freskón a leányrabló kun (30. 2.), 1500 körül pedig ilyen volt a magyar huszárviselet (v. ö. 46. 3, 5.), a melyről különben ezen időtájban az volt a vélemény, hogy a régi bessenyő-kun viseletnek a maradványa. Mindenesetre a kelet-európai török-tatárságnál kell keresni eredetét; a velenczeiek és genuaiak aztán Olaszországban is meghonosították s módosították; egyik módosított változata a XIV. század derekától a trevisói freskók apródjainak felöltőjén látható, hol a felső ruhaújj alig hogy a felsőkar közepéig ér, innen túl a ruhaújj végig felhasított hosszú szalagba megy át, mely térdig, sőt azon alul ér. (VIII. 6, 10.)*
Pápa nb. Miklós 1317-ki végrendeletében újjas és újj nélküli tunikát (tunicam sine manicis et tunicam manicatam) emlit; az újj nélküli bélelve volt hölgymenyéttel vagy vadmacskabőrrel, az újjas nem. Amaz tehát a rövid felső dolmány, emez pedig az árpádkori szük kabát alól kilátszó fehér ing. Anjouk. Okl. I. 431. – A különböző nemzetek bevándorlását ábrázoló kép rajzát a Képes Krónika 16. leveléről közölte. Boncz Ö. Arch. Ért. VII. 1887. 201. és Vázl. a magyar. vis. tört. 40. l. – Bonfinius (Dec. II. Lib. IV. pozsonyi kiad. 1744. 172. l.) irja a bessenyőkről, hogy könnyű bőrruhában, lóháton mentek a hadba; távolból nyillal lövöldöztek az ellenségre, közelből lobogós kopját használtak. Torzonborz szakálukkal és bajuszukkal ellentétben levő libegő fehérgyolcs vagy selyem bő ruhájuk s tollas süvegjük megrémíté az ellenséget, melyet szilaj paripáikon a legnagyobb sebességgel támadtak meg. Erre a XVI. századbeli Liszti János veszprémi püspök ezt a megjegyzést irta: «Hic est nunc nostrorum Huzaronum habitus. Unde colligere licet, prouti verum est, Hungaro olim alio, quam nunc, vestium habitu usos.» Kovachich Istv. Márt. Scriplores Rer. Hung. Minores. Buda. 1798. I. 333.
A hadi felöltőnek, a korszovágy-dolmánynak, melyről már föntebb szóltunk, a XIV. század derekán még nem volt újja, a század vége felé azonban, mint a gelenczei freskón látható, ezt is ellátták rövid újjal, a mely azonban könyökig sem ért. (XII. 10.)
