2. AZ ANJOUK KORA (XIV. SZÁZAD).*
2. AZ ANJOUK KORA (XIV. SZÁZAD).*
Boncz Ö. Vázlatok a magy. vis. kör. 2. r. 32–46. l. – Gerecze P. Sz. Simeon koporsója Zárában. (Arch. Közl. 1895. XVIII. 45–53.) – Rómer Fl. Régi falképek Magyarországon. Budapest, 1874. – Huszka J. czikkei Arch. Ért. V. 1885. 211. VI. 1886. 126. és VIII. 1898. 388. – Weisz H. Kostümkunde. Neuzeit. Stuttgart. 1872. I. k. 43 s köv., 58 s köv., 197 s köv., 273 s köv. – Horrenroth Fr. Trachten der Völker alter u. neuer Zeit, II. 76–85., 147–151., 161–163. – Schultz Alwin: Deutsches Leben im XIV. und XV. Jahrhundert. Bécs, 1892. 284–397. – Hefner-Alteneck: Trachten, Kunstwerke und Geräthschaften. Frankfurt. a. M. III–IV. k.
Az Anjou-korból egész sorozata ismeretes azoknak a képes emlékeknek, miniature-öknek, falfestményeknek, szobroknak, domborműveknek, pecséteknek stb., melyek a XIV. századbeli magyar és hazánkban divatozó egyéb viseletet tüntetik föl és sokkal teljesebb és hivebb képet nyujtanak arról, mint a minőt az Árpádok korából szerezhetünk. Ezen emlékek közt minden kétségen kivül a Képes Krónika foglalja el az első helyet, mely a hunnok és magyarok történetét illusztráló kilencz nagyobb s több kisebb képpel, egészben véve másfélszáznál több miniature-rel van diszítve s nagy Lajos király megbizásából készült 1358-ban, ki a Márkféle hunn és magyar krónikának ezen fényesen kiállított kodexét ajándéknak szánta, hihetőleg a franczia királynak. A kodex később a bécsi császári könyvtárba került s ma is annak a birtokában van. A képekben Pulszky Ferencz szerint három különböző kéz munkája ismerhető fel, egyiktől valók az Attila haláláig, másiktól a Péter király megvakításáig terjedő, harmadiktól az I. Endre és Robert Károly közti korszakra vonatkozó miniature-ök. A mi szempontunkból mindegy, akár egy, akár pedig több festő készítette a képeket; ránk nézve az a lényeges, hogy készítőjük, vagy ha többen voltak, készítőik jól ismerték a XIV. század dereka táján hazánkban divatozó viseleteket, a mi világosan kitűnik abból, hogy nem csupán a nyugoti, hanem a keleti viseletmódot is sokféle és változatos előállításban tüntetik föl s nem ismétlődik ez utóbbinak az ábrázolásával egy bizonyos chablonszerű forma, hanem – hogy példára hivatkozzunk – a magyar és kun süveget valami kilencz vagy tízféle változatban adják; a kun viseletet is ismerik, tudják azt, hogy nálunk mennyire el volt terjedve, de azért a kun módon öltözködő magyart, meg a kunt sohasem zavarják össze, mindig fel tudják tüntetni köztük a jellemző eltéréseket (v. ö. 25., 5., 17.); a kunoknak az aldunai országokra gyakorolt erős befolyásáról is van tudomásuk, azok a kun dinasztiák, melyek a XIV. században a havaselvi oláhoknál, meg a bolgároknál szerepeltek, mint a Baszarabák és Terteridák, Havaselvén és Bolgárországban is meghonosították a kun divatot, ezért ábrázolja a Képes Krónika a Szent István által levert Keánt, a szörényvidéki bolgárok és szlávok fejedelmét, valamint Robert Károly Bazarát elleni hadjáratánál az előkelőbb oláhokat tiszta kun viseletben, de az utóbbiaknál meg tudja különböztetni a bojárokat a köznéptől, melyet a hegyi oláhpásztorok máig fenmaradt viseletében ábrázol, az ismert nagy szőrös kucsmával, rövid gubával és a Trajanus korabeli dákok, meg a mai erdélyi oláhok szűk gatyájával; megtaláljuk a Képes Krónikában a nyilazásnak azt a csupán turán lovas népek által gyakorolt módját is, a mit a székelyföldi falfestményeken is láthatunk (30. 2, 31. 2.), de már a nyugot-európai képeken hasztalan keresünk, még az alább említendő Aquila János sem tudott róla, a mi abból állt, hogy a vitéz kezét hátratéve s nyakához támasztva feszítette ki az íjjat.*
A Képes Krónikáról l. a IX. tábla magyarázó szövegét. A képek legnagyobb részét közölte a Szilágyi sándor által szerkesztett Magyar Nemzet Története. (Millen. kiad.) cz. munka I–III. kötete. Egyes képek szines másolata megjelent Márk krónikája 1867-ki kiadásában. (Kiadta Toldy Ferencz Pest. 10. tábla-melléklettel). A czimképet l. Millen. magy. tört. III. 166. Szalay-Baróti A magy. nemz. tört. II. 50. Czobor B. Magyarorsz. tört. eml. 5. füz. 90. – A kunok havaslevi sat. dinasztiájáról l. Réthy L. Magyar pénzverő izmaeliták és Bessarábia. Arad. 1880. 16 s köv. ll. és Az oláh nyelv és nemzet megalakulása. 2. kiad. N.-Becskerek 1820, 164–193. l.
A Képes Krónika festőinek ezen tájékozottsága akkor tünik csak ki egész nagyságában, ha számba vesszük, mennyire volt képes a többi anjoukori emlék készítője feltüntetni azt a különleges helyzetet, a mit a magyarság foglalt el viseletével és szokásaival a latin kultúra körébe tartozó népek között. Az ezen szempontból tett összehasonlítás eredménye az, hogy e tekintetben egyik sem hasonlítható a Képes Krónikához. Legtöbb képes emlék maradt fenn a styriai regedei Aquila Jánostól, ki Magyarország délnyugati határszélén dolgozott a XIV. század utolsó évtizedeiben, nevezetesen tőle valók a veleméri (Vas m.) templom falképei 1377-ből, a turnicseiek (Zala m.) 1383-ból, a matyriancziak (Vas m.) 1392-ből s aztán a tótlakiak (Vas m.). Ezek közt a turnicsei Szent-László-legenda, a regősök által megénekelt cserhalmi ütközet ábrázolásánál bő alkalma nyilt volna feltüntetni a hamisítatlan kun viseletet, mely az 1419-ki székelyföldi derzsi falfestmények szerint (31. 1.) még később, a XV. század elején is nagyjában olyan maradt, mint volt a Képes Krónika készítésének idejében. Nem a kun viselet megváltozását, hanem Aquila J. tájékozatlanságát mutatja tehát, ha a leányrabló kun vitézt ugyanolyan rövid dolmányban és szűk harisnyával ábrázolja, mint a vele küzdő Szent Lászlót s a hires kun süvegről csak annyit tud, hogy hegyes és a nyugaton ekkoriban már elterjedt, elől lehajtott karimáju kalapoknál magasabb volt, de jellemző formáját már oly kevéssé ismeri, hogy egyik jelenetnél a kun harczosokat a tölcséralaku ismert süveggel látja el, minőt a középkori képek szerint a zsidók viseltek. Mindamellett találunk nála is magyaros motivumokat, sőt saját képét is Veleméren magyar süveggel és szablyával festette meg.*
Rómer Fl. Régi falképek Magyarországon. Budapest, 1874. 13., 24., 39., 54. ll. – Pulszky F. Magyarorsz. Archaeol. II. 215.
Az anjoukori viseletre fontosabb emlékek még: a szepesváraljai falfestmény, melyet Henrik szepesi prépost készíttetett 1317-ben a rozgonyi diadal emlékére s Robert Károlynak Szüz Mária által magyar királylyá való megkoronáztatását ábrázolja, a képen Károly királyon kivül látható még kardhordója, Semsei Frank s aztán Henrik prépost; szintén a XIV. század elejéről valók a csécsi (Abauj m.), dömölki (Vas m.) és zsegrai (Szepes m.) falfestmények, az utóbbi helyen ismét előfordul a Szent-László-legenda, kár, hogy a későbbi restaurálás miatt sokat veszített eredeti jellegéből, a kunok azonban megmaradtak régi alakjukban, viseletük különbözik attól, a minőnek a Képes Krónikában találjuk, mindamellett aligha mondható képzeletinek, mert a zsegrai kun süvegformát a Képes Krónika a hunnok ábrázolásánál alkalmazza (v. ö. X. B. 8, XII. 1.), a rövid dolmány szabása pedig emlékeztet a kievi Sz. Zsófia templom freskóin látható viseletre, mely állítólag a XII. századbeli palóczok viseletét tünteti föl. A XIV. század derekáról valók a Szent Erzsébetet ábrázoló königsfeldeni üvegfestmény, melyet III. Endre özvegye, Ágnes királyné († 1364) készíttetett 1313–1364 közt, aztán az ugocsa megyei fekete- és szőllős-végardói, mely a máramarosszigeti falképek (Szent Lajos vagy Szent Imre, Szent Erzsébet és a Szent Katalin-legenda), melyek egy iskolából, sőt tán egy festőtől valók s közülök a máramarosszigetiek 1352-ben készültek. Nagy Lajos király uralkodásának utolsó évtizedéből a viselet szempontjából is rendkivül becses emlék a prágai Hradsin udvarán levő Szent György-szobor, annak a két magyarországi ötvösnek, Kolosvári Mártonnak és Györgynek (Martinus et Georgius de Clussenberch) a műve, a kiknek egy még hiresebb, de később a török által beolvasztott műve volt Szent László váradi lovas szobra; a prágai is lovas szobor s bár nem életnagyságú, a hadi viselet, a vértezet s a lószerszám a legapróbb részletekig a legnagyobb gondossággal van rajta kidolgozva; készült IV. Károly császár megbizásában 1373-ban. Az ezen időbeli udvari viseletet egy másik emlék, Szent Simeon zárai ezüst koporsója tünteti föl, mely domborműves jelenetekkel van ellátva s köztük több Nagy Lajos király és Erzsébet királyné zárai látogatására vonatkozik; a koporsót Erzsébet királyné készíttette 1377-ben Francesco da Sesto vagy máskép Milanoi Ferencz Zárában megtelepedett ötvössel. Ugyancsak 1377-ből valók a gyulafehérvári missale miniaturejei, melyeket Imrefi János pozsonyi kanonok rendeletére Stefl Henrik csukárdi plebános festett. Nagy Lajos korának egyéb emlékei: a kassai székesegyház szoborművei (köztük egy Sz. Erzsébet életéből vett jelenettel), a trevisoi freskók; ezen időre tehető a margitszigeti kályhacserép nyilazó kun alakjával; a XIV. század második feléből valók a lőcsei (Sz. Dorottya legendája) s a jekelfalusi (Sz. Katalin vagy Sz. Margit legendája) falképek s végül ide tartozik Mária király († 1396) képe a rankelsteini vár freskói között. A székelyalföldi falfestmények közt csupán egynek, a derzsinek ismerjük a készítési évét (1409), ez tehát, valamint a még későbbi jellegü killyének a következő korszakba tartozik; nehány azonban, mint a gelenczei, fülei, homoród-szentmártoni, a derzsinél korábbi viseletmódot tüntet föl s átmenetet képez a Képes Krónika idejebeli viselet és a derzsi falfestményen látható viselet közt; a derzsi képen a lábszár már vaslemezes pánczélzatba van burkolva, a gelenczein stb. ez még hiányzik; ez utóbbiaknál a sisakforma olyan, minőt a Képes Krónikában találunk, de a sodronyvért alól kilátszó dolmány nem szűk, mint a Képes Krónikában vagy a veleméri Sz. László-képen, hanem bő és ránczos, mint akár a XV. század dereka táján; mindezek arra mutatnak, hogy a gelenczei, fülei és homoród-szent-mártoni képek az Anjoukor végéről valók s 20–30 évvel mindenesetre korábbiak a derzsi freskóknál, míg a killyéniek ugyanannyi évvel későbbiek.*
A szepesváraljai freskói l. Ipolyi A. kisebb munkái I. 246. Pulszky F. Magyarorsz. Arch. II. 220. s köv. ll. színes mását l. Szilágyi s. A magyar nemz. tört. Millen. kiad. III. 46. – A csécsit l. Arch. ért. XIII. 1893. 326. és Szilágyi-féle Millen. magy. tört. II. 627. – A dömölkit és zsegrait Rómernél: Régi falképek. 9. és 35. – A königsfeldeni üvegfestményt Millen. magy. tört. III. k. 111. l. – A fekete és szöllős-végardói s máramaros-szigeti falképeket l. Rómer id. m. 74. 85. és 88. l. – A prágai Sz. György-szoborról l. Századok. 1879. okt. füz. 122. l. Arch. Ért. VI. 1886. 260–262. VIII. 1888. 203–206. és XIII. 1893. 236. l. Pulszky F. Magy. Arch. II. 203. Millen. magy. tört. III. 347. Matlekovics S. Magyarorsz. közgazd. és közműv. állapota ezeréves fennállásakor. V. 468 s köv. – A Sz. Simon-koporsóról Meyer g. A. Sz. Simon ezüst koporsója Zárában. 1894. Gerecze P. Sz. Simeon próféta koporsója Zárában. (Arch. Közl. 1895. XVIII. k.). Czobor B. Magyarorsz. tört. eml. 156. s köv. ll. Pulszky F. Magyarorsz. Arch. II. k, 210 s köv. ll. Magyarorsz. közgazd. és közműv. állapota ezeréves fennállásakor. Szerk. Matlekovics S. V. k. 459–68. és 542–546. Turul. 1895. 122. Arch. Ért. XVI. 1896. 56. és 135. – Gyulafehérvári missale czimlapját l. Millen. magy. tört. III. 345. A kassai domborműveket l. Matlekovics S. Magyarorsz. közgazd. és közműv. állapota. V. k. 440–441. és Czobor b. Magyarorsz. tört. emlékei. 7–8. füz. 140–148. l. A trevisoi freskókról l. VIII. tábla magyarázó szövegét. – A margitszigeti kályhacserépről l. 116. jegyzetet. – A lőcsei freskókat l. Henszlmann J. Lőcsének régiségei. (Monum. Hung. Arch. III. 2.) Budapest, 1878. és Rómer id. m. 120. l. A jelekfalusit Rómer id. m. 72. l. – A székely freskókat l. Huszka Józseftől Arch. Ért. V. 1885. 211. VI. 1886. 126. VII. 1887. 332. XVIII. 1898. 388. és Székely N. Muz. Értesitője. Sz.-Sz. György 1891. II. r. 276–290. L. még A magy. nemz. tört. Millen. kiad. II. k. 80. és 124. l. (Derzsi, gelenczei és killyéni freskók) és Az Osztr.-Magy. mon. irásban és képben 11. füz. Magyarország. I. k. 66. l.) A fülei feskó.) (V. ö. 30–32. tábla.) Groh J. Középkori falképek gömör m. Arch. Ért. XVI. 1895. 56, 229. és Hisnyó falképei. U. o. XvII. 1897. 49. – Az Anjoukor legelejéről valók a csécsi falképek. L. Arch. Ért. XIX. 1899. 207.
A XIII. század vége felé s a XIV. század folyamán Európaszerte megváltozott a viseletmód és pedig félreismerhetlenül keleti befolyás alatt. Olyan, előbb ismeretlen ruhaformák terjednek el, minőt sem az antik viselet előbb talán lappangó maradványainak, sem az eddigi nyugot-európai divat további fejleményének nem tekinthetünk; ilyenek a tunikát fölváltó, elől hasitott, gombbal vagy zsinórral összefoglalt és testhez álló dolmányszerű felöltő; csöngetyük s egyéb csüngők alkalmazása a XIII. század második felétől kezdve a ruhaszegélyzeten s az öv körül, a mit leginkább szomszédaink, a németek kaptak föl s utóbb az izléstelenségig túlhajtották; a ruhára varrt másszinű szövetdarabok, a mely szokás Ausztriában és Stiriában a XIV. század kezdetén, Albert császár halála után kezdet elterjedni; a bal ruhaújj meghosszabbítása, mely az egész kézfejet eltakarta; a karimás kerek süvegek divatja; a bajusz és szakál megnövesztése, mely a cseh lovagoknál «pogány módra kutyákhoz és macskákhoz hasonlóan» 1330 körül jött szokásba; a magyaros hajviselet, az «Ungarischez hâr», különösen az osztrákoknál, a kik «üstökbe osztották hajukat, mint a zsidók és a magyarok».*
Boncz Ö. Vázlatok a magy. vis. tört. 2. r. 41 s köv. ll. – Weisz H. Kostümkunde. Neuzeit. I. 21. – Schultz A. Deutsch. Leben im XIV. u. XV. Jhdt. I. 288. – Az osztrák viselet 1310 körüli átalakulásáról igy ir az Anonymus Leobiensis: «Notandum, quod post mortem Alberti regis Romanorum in Austria, in Striria et etiam in aliis terris plures adiventiones et novitates in sarciendo vestes surrexerunt. Alii in tunicis sinistram manicam de alio panno ferebant, alii ipsam sinistram manicam in tantum ampliabant, quod amplitudo excederet longitudinem ipsius tunice; alii ambas manicas in tantum ampliabant, quod amplitudo; alii sinistram manicam ornabant diversi modo, vel cum sericis, vel cum argento, alii cannas argenteas in sericis dependebant per totam suam illam manicam, alii in pectore laminas de alio panno cum litteris argenteis vel sericis deferebant, alii in sinistra parte pectoris imagines deferebant, alii sericis circa pectus per totum se circum cingebant. In tantum etiam artabant fere omnes tunicas, ut aliqui nisi per adiutorium aliorum aliique per nodulos per brachia a manicis usque ad humeros et per pectus et per totum ventrem inherentes tunicas ingredi vel egredi voluerunt. … De coma etiam vel valde parum precindebant vel omnino ut Judei vel Ungari voman dividebant. … Tunc et pallia in tantum curtabant, quod aliquibus vic posteriora tangebant… In superioribus tunicis etiam accurtabant manicas, ut supra brachia vic ad cubitum adcingebant sub cubito vero longum quasi vexillulum dependebat.» (Zahn kiad. 28. l. Pez: Script. Rer. Austr. I. 947.) – Tud erről a változásról Zittaui Péter is, ki az 1330 körüli időkről ezt mondja: «Hiis temporibus et in annis incepit notabiliter et mirabiliter fere in cunctis hominibus et precipue in Bohemie et circumiacentium terrarum partibus quedam curiositas et curiosa novitas, tam in vestibus, quam in consuetudinibus et moribus suborir… sunt quidam istorum mirabilium inventorum,qui more barbarorum barbas longas nutriunt, nec has radunt. Sunt et alii qui, dignitatem deformando virilem, morem sequuntur in crinibus per omnia muliebrem, alii crines suos in latum more Lanificum percutiunt in rotundum, auretenusque diffundunt, alii calamistro crines tornant ut comis crispantibus et circum volantibus humeros suos ornent. … In vestibus tanta est diversitas, deformitas, quanta difformium mentium diversitas intus dictat. Si quisque reputat feliciorem, qui excogitat novum morem, et curta et arta cum quadam menda circa cubitum dependente in tunica, que quasi auris circumvolat asinina, iam videntur oplurimum vestimenta. Pillea longa, superiusque acuta, diversimode colorata portantur in urbibus, plus in via. … De caligis et sotularibus (azaz: calceis) crura et pedes artissime stringentibus, senibus et prudentibus sepe admiratio fit et risus.» (Dobner: Monum. Hist. Boemiai. V. 438–439. l.)
Gondoljunk csak a magyar huszárviselet nemzetközi elterjedésére s akkor talán nem tűnik fel olyan merésznek az az állítás, ha a keleti viseletmód ezen divatját első sorban is a magyar udvar befolyására vezetjük vissza, mely a szomszéd osztrák, cseh és lengyel fejedelmi házaknál már az előbbi századok folyamán is sokszoros rokonságban volt, a XIII–XIV. században pedig, midőn az Árpádok, majd az Anjouk Európa leghatalmasabb és legfényesebb dinasztiái között foglaltak helyet, bármelyik nyugoti fejedelmi család kitüntetésnek tartotta, ha rokonságukkal dicsekedhetett. «A magyar királyi háznak hihetetlen nagy a hatalma – irta még a XIII. század második felében Bernát montecassinoi apát Anjou Károly nápolyi királynak – ki sem lehet mondani, mennyi a fegyvere; keleten s északon mozdulni sem mer senki, a hová seregét indítja a dicsőséges király; észak és kelet legtöbb országa és fejedelme rokonság vagy meghódolás által birodalmához tartozik.» Mint az osztrákok emlegették, három király és öt hatalmas herczeg kapta koronáját és birtokait a magyar királytól, u. m. az orosz (halicsi), macsói és szerb király s a zágrábi, erdőn túli (erdélyi), horvát, boszniai és egy török (szörényi) herczeg. Nem volt puszta frázis, ha Anjou Károly, midőn fiát V. István leányával, leányát Kun Lászlóval jegyezte el, azt irja, hogy «a világ minden fejedelmei közt, kikkel szabadon léphetnénk családi összeköttetésbe», «a legkiválóbbnak, legnemesebbnek, leghatalmasabbnak» Istvánt tekinti. Az a fény és pompa, a mit a magyar udvar kifejtett egy-egy fejedelmi menyegző alkalmával, elkápráztatta a nyugotiakat; «se király, se császár esküvőjén nem láttak olyat», mint a minő volt Béla tótországi herczeg és Brandenburgi Kunigunda lakodalmán, mondja a Reimchronik. Kár, hogy a hires visegrádi kongresszusról (1335), hol megjelent Kázmér lengyel és János cseh király, Károly morva őrgróf, Vladiszláv lengyel, Boleszláv sziléziai, Henrik bajor és Rudolf szász herczeg, nem maradt ilyen leirás. De az a benyomás, a mit az utolsó Árpádházbeli királyok tettek a nyugotiakra, terjedelmében és mélységében csak növekedhetett Robert Károly és Nagy Lajos dicsőséges uralkodása idejében.*
Marczali H. Magyarorsz. az Árpádházi királyok alatt. (A magy. nemz. tört. Millen. kiad. II. k.) 541–542. lap. – Pauler Gy. A magyar nemzet tört. az Árpádházi királyok alatt. II. 334, 351. – Anjoukori dipl. Eml. I. 35. – Károly nápolyi király szavai ezek: «Cernentes quod super alios Principes huius mundi, cum qibus libere nunc possint matrimonialiter copulari, excellentior et nobilior, potentior et maioris fidei et valoris est Dominus Stephanus, Dei gratia illustris rex Vngarie.» Fejér Gy. Cod. Dipl. IV. 3. 510. – A magyar király hűbéresei a Reimchronik szerint: «der Kunig von Rasszen (Reussen),» «der Kunig von Matschsaw» és «der Kunig von Sirvey.» «Wisst, daz die drey – folytatja – Durch Recht das nicht versmahent, Daz sy jr Chron emphahent Von der Vnger Herren.» Majd a hercegekről szólva ezt irja: «Fummffczkch Mechtig Herczogen, Die jr Herschaft habent von ym; daz ist, der Herczog von Agrim, Vnd der Herczog vber-Walt; Dez Reichtumb ist manigvald; Vnd der von Chrabaten; Wosszen auch ainen haten Dez sy zu Herren sahen; Den dunften lat Euch nicht versameh Der ist Chunig und Herzog der Turken.» Cap. LXVII. Pez: Script. Rer. Austr. 81. l. – Béla és Kunigunda esküvőjéről pedig ezt mondja: «Manig alt Man dez swur, Er muest dez furwar jehen, Daz er nie het gesehen Pey allen seinen Zeiten, An Kunigs noch an Kaisers Hochczeiten, So erleichen Anevankch.» U. o. Cap. LXVII. 79. lap.
Míg a XIV. században a magyar és nyugoti viselet annyira közeledett egymáshoz, hogy soha olyan kölcsönösség nem volt köztük, mint az Anjouk alatt: a kunok beköltözésével nálunk egy Európa egész keleti és délkeleti részére kiterjedő újabb és az eddigieknél hatalmasabb áramlata kezdődött a keleti befolyásnak, mely már az Árpád-korszak vége felé kezdte éreztetni hatását, később pedig, midőn a mindinkább elhatalmasodó török-tatárság Kelet-Európát közvetlen összeköttetésbe hozta az iparművészet terén ekkor még különben is virágzása tetőpontján álló s a nyugotiaknál kétségkivül előhaladottabb közép-ázsiai civilizációval, a rokonizlésű magyarságot mind jobban és jobban eltávolította a nyugoti divat vonzó köréből. Már a következő korszak folyamán végbement az európai viseletnek az a nagyarányú kettős elkülönülése, melynek egyik nagy csoportjában, a latin-germán világhoz tartozó nyugot-európai népeknél, a régi római és kelta-germán viselet képezte a további fejlődés alapelemét; másik csoportban pedig, mely a turán-szláv világ népeit, a magyarokat, török-tatárokat, lengyeleket, oroszokat és a balkáni népeket foglalta magában, az időszakonkint beállt eltérések mellett is egy másik közös forrása volt a viseletnek, a szkitha-parthus és méd-perzsa viselet. Ez az illető népségek lelki világával szoros kapcsolatban levő különböző fejlődési folyamat magyarázza meg, hogy a keleti befolyásnak ezen föntebb jelzett újabb áramlata miért terjedt csupán Magyarországig és Lengyelországig s miért nem hatolt tovább nyugot felé, hol a divat további fejlődésére Közép-Európa helyett mindinkább a nyugoti országok, Burgund, Franczia- és Spanyolország kezdtek nagyobb és nagyobb befolyást gyakorolni. Az átmeneti formák a két viseletmód között folyton szűkebb térre szorultak s míg egyfelől a két csoportban a saját körén belül mindegyiknél nagyobb lett az egyformaság, másfelől egyik a másiktól annál élesebben különbözött.
Az Anjouk alatt még nem volt meg a keleti viseletben az az egyöntetűség, a mi később fejlődött ki. A magyar viselet mellett volt külön kun viselet ép úgy, mint Kelet-Európában az orosz mellett tatár, melyek közt a byzanczi hatás alatt fejlődött s egymáshoz közel álló magyar és orosz a testhez álló s térdig vagy czombig érő dolmány, mente, bekecs vagy ködmen és szűk nadrág különböztette meg az asszonyias bő és hosszú kun-tatár viselettől. Abban is eltért a magyar-orosz dolmányszerű felöltő a kun-tatár felöltőtől, hogy a mell közepe irányában függélyesen volt felhasítva s gomb- vagy kapocssorral összekapcsolva, míg a kunoknál és tatároknál a hasíték rézsutosan ment lefelé a bal válltól a jobb csipőig vagy megfordítva s a mell közepén boglárral, a csipőn szalaggal volt összefoglalva. Ezt a különbséget már a velenczeiek is észrevették, mert a Sz. Márk-templom mozaik-képén a függélyes ruhahasíték csakis az igaz hitre tért scythák csoportozatánál fordul elő (20. t. 8.), míg az ú. n. felső-indiai törököknél csupán a rézsutos hasítékot látjuk. (20. t. 7.)*
Boncz Ö. Vázl. a magy. visel. kör. 2. r. 32 s köv. ll. – V. ö. alább 153. jegyzet.
A függélyesen hasított s összegombolt, kapcsolt vagy befűzött szalaggal egybekötött felöltő, mint a Szasszanida-kori déloroszországi ezüst tál hunn-szarmata fejedelme (4. t. 1.) a népvándorlás korából, a későbbi időszakból pedig a nagyenyedi Sz. Demeter-kép földre tepert királya (17. t. 1.), a déloroszországi csészetartó szobrok (20. t. 5.) s más emlékek tanusítják, régóta jellemzi a kelet-európai viseletet. Nyugoton azonban egész a XIV. századig ismeretlen volt. Ott még a XIV. század kezdetén is az ingszerű tunika volt divatban, melyet a fejen át öltöttek föl, mint az inget. A XIV. század folyamán azonban Európaszerte elterjedt a végig hasított s gombbal vagy zsinórral összefoglalt testhez álló kabát, mely mind szükebbé és rövidebbé vált, úgy hogy egyetlen egy ránczot sem vetett, csak a felső czomb közepéig ért s az öv, melyet a csipőn kissé lazán leeresztettek, inkább csak díszül szolgált, mintsem a felöltő összefoglalására.
Magyar befolyás a nyugati divatban.
Az anjoukori dolmány.
Korszovágydolmány.
Felemás szinű ruha.
Bambusium.
A keleties jellegű felöltő.
Kun viselet.
A keleti felöltők diszítése.
Ruhaújj.
Ruhanyak. Nyakperecz.
Palást.
Nadrág, berhe. Gatya.
Saru. Czipő. Szekernye.
Süveg.
Kun süveg.
Sipka és egyéb süvegformák.
Zsidó és tatár süveg. Süvegdiszítés.
Haj- és szakál viselet. Kun hajviselet. Csimbók.
Fejedelmi és főuri viselet. Az alsóbb néposztály viselete.
Oláh és zsidó viselet.
Női viselet.
Alsó és felső tunika. Szoknya és rokolya.
A ruha összefoglalása.
A női öv.
Rövid és női felöltő.
Palást.
Főfedél. Kendő, patyolatkendő, fátyol. Főkötő. Leányok fejviselete. Párta-koszorú.
Népies viselet. Kun női viselet.
Lábbeli.
Fegyverzet. A hadi felöltői nemei.
Vértezet.
Sisak.
Paizs.
Kard.
Kopja. Lándsa.
Nyíl.
Csatabárd. Buzogány.
Sarkantyú.
Lófölszerelés. Nyereg.
Zászló.
Sátor.
Ékszer.
