FELFÖLDI KÖZPONTOK
FELFÖLDI KÖZPONTOK
Továbblépve a Felföld területére, itt, legalábbis a középső területeken, egyrészt Miskolc (K. Csilléry 1975: 589–599), másrészt a gömöri városok, elsősorban Rimaszombat (Valentová 1973) asztalosainak a készítményei uralták a terepet. Tudva, hogy Miskolcon például 1838-ban 40 asztalosmester működött, sejthetjük, hogy közülük nem kevesen szakosodtak a paraszti vevőknek szánt, virágos bútorokra. Ezeknek a számát nyilván kontárok is gyarapították, amihez tekintetbe veendő a miskolci asztalosok ugyancsak 1838-ban elhangzott panasza, miszerint „számukat majd feljebb haladják a kontárkodók”. A miskolciak mellett ugyanakkor sok más, kisebb készítőhely működött a környéken, céhszervezetileg, fel egészen Putnokig, Miskolchoz kapcsolódva (Bodó 1975: 542. l., 2. kép); sajnos azonban az utóbbiak készítményeinek, bútorstílusuknak az azonosítására – illetve a miskolcitól való elhatárolására, ami már csak a piackörzetek megállapítása érdekében is fontos lenne – még nem történt kísérlet. A miskolciból leszakadó mezőkövesdi stílusnak (K. Csilléry 1975: 599) az előbbiével egyező vonásaira gondolva, de számolva a Miskolcon és filiáléin kívül létező további, rokon stílusú bútorközpontoknak – mint például Eger, Gyöngyös – a termékeivel is, ez a munka nem kevés nehézséggel párosulhat.
A felföldi asztalosközpontok által kibocsátott népi ízlésű bútorok közül egyedül a sátoraljaújhelyi „vásári asztalosok”, „virágos asztalosok” – a századfordulón 5-6 ilyen működött itt – festett bútorairól rendelkezünk alapos tanulmánnyal, benne a virágozás gyakorlatának sommás ismertetésével (Petercsák 1988).
Szólni kell még a palóc területen, a Karancsság vidékére eső góccal elterjedt áttört, nem kis számban figurális díszű bútorokról, ugyanis ez a felettébb változatos, sokszor igen ötletesen, harmonikusan megkomponált, országos viszonylatban egyedülálló bútorcsoport, főként padok, végső soron a 18. századi polgári asztalosság által létrehozott alapformáknak a leszármazottja. A falusi barkácsolóknak – főként pásztoroknak, 522továbbá uradalmi alkalmazottaknak, cselédeknek, kerékgyártóknak, erdőkerülőknek a kezén alakult ki, szabadon távolodva el az ötletadó előképektől, a 19. század második felében; datált példányai az 1870-es évektől ismertek. Parasztemberek közül kevesen próbálkoztak meg vele. Ugyancsak kevés olyan asztalos akadt, és az is csupán e bútorok divatjának legvégső szakaszában, a két világháború közötti években, aki vállalkozott az ilyen irányú kereslet kielégítésére, ám a gyorsabb előállítás érdekében erősen leegyszerűsített mintázással, a barkácsolók mívesebb kézi faragása helyett (K. Csilléry 1973; a Palócság bútorművességéről lásd bővebben K. Csilléry 1989a).
Itt kell megemlíteni, hogy szintén asztalos készítésű tányértartó polcoknak, nyitott tékáknak az ihletésében hozták létre a századforduló táján a cserépfalusi (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) háziiparos faragók a tányérosok egy igen dekoratív megoldású változatát, amelyen a korlátok áttört díszét a tárgy feliratának a betűi és az évszámok alkották. Ugyancsak a „babrácsolók” készítettek eladásra a 20. század elejétől deszkatámlájú szobai székeket is, valamint vázas szerkesztésű, kávás konyhaszékeket (Lajos A. 1959–1961: 130–131; K. Csilléry 1969: 77–78).
