ERDÉLYI KÖZPONTOK
ERDÉLYI KÖZPONTOK
Az erdélyi magyar asztalosközpontokról való tudásunk lényegében az utóbbi idők kutatásain, legfőképpen Kós Károlynak, továbbá az ő tanítványainak a publikációin nyugszik.
Az erdélyi asztalosközpontok közül az első helyen Vargyas (volt Udvarhely m.) nevét kell említeni, minthogy az itteni bútorfestő asztalosokról közreadottak (Kós 1972c) alapvető fontosságúak arra nézve, hogy miben álltak ezen iparág múltbeli falusi mestereinek a szakmai ismeretei. Nem csupán a magyar festőasztalosságot illetően, de nemzetközi viszonylatban is egyedülállóak azok a tapasztalatok, amelyek az alkalmazott festékek alapanyagaira vonatkoznak, túlnyomórészt ásványokra és kőzetekre, amiket a községük határában és környékén maguk az asztalosok szereztek be és dolgoztak fel házilag. Ezeket és az egykor élt asztalos ősökről fennmaradt további szakmai ismereteket a hagyományokra rendkívül érzékeny id. Sütő Béla (1895–1982), a vargyasi asztalosság jeles képviselője tartotta fenn, miután tudatosan elsajátította a hozzátartozóktól, pusztán az egykori technológia és a családi múlt iránti érdeklődésből – jóllehet az 1850-1860-as évektől már a vargyasi műhelygyakorlatban is gyári festékek váltak használatossá. Márpedig a családi hagyomány szerint a 16. század óta a tagjainak többségében asztalosként, Vargyason tevékenykedő és legalábbis a 17. századtól festőasztalosként mindmáig működő dinasztia a 17–18., illetve 19. századból továbbörökített, datált szerszámaival (a legkorábbi egy, 1680 évszámot és akkori tulajdonosa, Sütő József nevét viselő festéktörő márványlap) és a nem kevésbé régről, „fajról fajra maradt” munkamódszereivel páratlan tudást halmozott fel (108. ábra).
Másutt a biztos tudásról tanúskodó emlékanyag ellenére, a Vargyason Sütő Bélának köszönhetően ránk maradt, valamikori ismeretekről legfeljebb némi töredékes visszaemlékezések élnek. Annál örvendetesebb, hogy fennmaradt viszont a csíkszenttamási Ferencz Antal mester 1828-ban megfogalmazott kézirata, a Rövid oktatás Az asztalossághoz tartozó és a képfestéshez megkívántató némelly festékek készítéséről és tulajdonságairól, benne receptekkel az ásványi és növényi alapanyagokból előállítható festékekre, ismertetéssel a kapható bolti festékekről, továbbá a gyantás kencére. 523Mindebből a „gyintár” készítésére vonatkozók közreadásra is kerültek (Kovács D. 1956).
A Székelyföldön a festőasztalosságnak sok más, egy-egy környéket többnyire faluzva ellátó központja is működött, különösen Udvarhelyben, néha több nemzedékre visszanyúló asztaloscsaládokkal. Ezek közül tizenhét, Hargita környéki központról, az ott dolgozó mesterekről és készítményeikről jelent meg tartalmas összefoglalás (Kardalus 1982).
Az erdélyi magyar és más nemzetiségűek falun és városon működő festőasztalos mestereiről – többek között a kalotaszegiekről – jó áttekintést nyújt Kós Károly, összehasonlításul a Vargyason székelő asztalossághoz (Kós 1972c: 7–10), külön kitérve a nők által végzett bútorvirágozásra (Kós 1972c: 62–63. l., 72. jegyzet). Az általa idézett asztalosközpontok közül a legkiterjedtebb ismereteink a Brassó melleti hétfalusi csángók gazdagon virágozott szobaberendezéseket gyártó asztalosairól van. Itt a múlt század közepe tájától kezdődően dolgozó asztalosok mellett több festő asztalosleány is működött. Ők a helybeli asztalosok által megrendelésre szállított bútort, illetve a szobák itt szokásos falborítását, a deszkázott falat a vevők házánál virágozták ki. Vittek az asztalosok a környékbeli heti- és országos vásárokra is árut, egy-egy alkalommal két-három szobaberendezést, illetve ládákból húszat is (Seres 1976).
108. ábra. A Sütő család ereklyeként őrzött szerszámai: 1. festéktörő 1680-ból; 2. „porozó” gyalu 1758-ból
Az erdélyi nemzetiségek festőasztalossága egymással kölcsönhatásban alakult. A magukról a tárgyakról leolvashatókon kívül azonban erről a kapcsolatról meglehetősen keveset tudunk. Ezért figyelemre méltók az olyanféle közlések, mint 1864-ben Petheő Dénesé (idézi K. Csilléry 1982b: 423), aki megírta, miként segített be a nagy keresettségű „brassói ládák” készítésébe az erre szakosodott asztalosnál elszegődött székely cselédlány, aki „a háziasszony felügyelete alatt ama bizonyos ládákra festi csodás ügyességgel a tulipánokat s rózsákat”.
