ALFÖLDI KÖZPONTOK
ALFÖLDI KÖZPONTOK
Az elmondottak azt mutatják, hogy mindaz, amit az elsősorban falusi tömegigényeknek a kiszolgálására szakosodott dunántúli asztalosságról az eddigi kutatások alapján ismerünk, összességében, minden hiányossága ellenére is, sokoldalúan világítja meg ezt az iparágat. A más tájegységek asztalosságáról azonban, sajnos, általában még az előbbiekben jelzetteknél is jóval kevesebb került idáig feltárásra. így, ahogyan azt a komáromi asztalosság esetében is jeleztük, a dunántúli egyéb asztalosközpontokról idézettek szintén példaértékűeknek tekinthetők, és ennek az alapján megengedhetőnek látszik, hogy a továbbiakban lényegében eltekintsünk a mesterségre vonatkozó, kiragadott részleteknek a bemutatásától.
Az Alföldet illetően, itt mindeddig egyedül a már érintett hartai asztalosmestereknek a működéséről vannak behatóbb ismereteink. Ámbár a hartaiaknak a komáromi asztalosok készítményeivel való stíluskapcsolatára – amiről volt már szó –, nemkülönben arra a lényeges összefüggésre, ami Esztergom és Harta munkái között áll fenn – 520minthogy a hartai ruhásszekrények formai megoldása és részben figurális dísze is közvetlenül Esztergomból eredeztethető – már egyedül stíluskritikai alapon lehet rámutatni, miközben mit sem tudunk a mögöttük rejlő emberi kapcsolatokról (Boross 1982; K. Csilléry 1987a, lásd még K. Csilléry 1973).
Bár különösen az újabb kutatások nem egy alföldi asztalosközpontnak a jelentőségére rámutattak, az ismereteink túlnyomó többsége – így általában a kívülről jött behatásokra vonatkozóak is – a 18–19. századból fennmaradt tárgyi emlékeknek az elemzéséből származik; idézhetők például a Tiszántúl déli részének jeles bútorkészítő helyei: Békéscsaba és Tótkomlós (Tábori 1974; Vajkai A. 1974) meg Hódmezővásárhely (K. Csilléry 1983). Makó asztalosait illetően azonban, a stílusuk megismeréséhez legjelentősebb készítményüknek, a ládáknak a bemutatásán túl, a legújabb kutatásoknak köszönhetően, 1824-es időmetszetben az itt élt asztalosok vagyoni és társadalmi helyzetéről is képet kapunk (Juhász 1982a; Fejér G. 1989).
Megbízhatóan lokalizálható helyi készítmények híján számos más központnál viszont még stíluskritikai vizsgálódásra s ezzel a lehetséges emlékanyagnak az azonosítására sincsen mód. Hiába került elő egy korainak mondható, 1782-ből való adat, mely „festett kecskeméti láda” leltárba vételéről tudósít Szegeden (Juhász 1985: 454), ha semminemű támpontunk sincs, hogy mik is lehettek a megkülönböztető jegyei (vö. K. Csilléry 1989: 91).
Az asztalosokat illető közelebbi adatok közül említésre méltók azok, amelyek az asszonyoknak a bútorvirágozásban játszott szerepére vonatkoznak. Mint hazai viszonylatban egyedülálló ilyen tárgy, külön figyelmet érdemel az az átányi (Heves m.) ládika, amelyen az azt pingáló, az asztalosmester leánya, megörökítette a nevét (Fél–Hofer 1961: 65).
Más szempontból érdemel figyelmet Cibere Julcsa, a karcagi bútorfestő asszony, akiről Györffy István már 1909-ben megemlékezett (Györffy I. 1909: 76). Őt követve, Bellon Tibor gyűjtött adatokat Cibere Julcsára és az anyja nyomába lépő, bár kevésbé biztos kezű leányára. Az anya asztalosleány volt, Hajdúböszörményből, képzését az apai műhelyben kapta. Működését az teszi szokatlanná, hogy rendkívül későn, már a hagyományos bútorvirágozás térvesztésének az idején, a 19. század második felében lépett fel, mégis el tudta fogadtatni, sőt megkedveltetni a stílusát, ami azután a leánya előtt is megnyitotta az utat (Bellon 1987: 366–367. l., 495., 505., 507. kép).
A kalocsai szállásokon élő pingálóasszonyok azoknál a faragóknál vállaltak bútorfestést, akik a múlt század végén azt követően vállalkoztak a környezetükben még kelendő, hagyományos bútoroknak a készítésére, hogy a város asztalosai felhagytak vele (lásd pl. K. Csilléry 1966: 343–344). A Tolna megyei Fadd faragóspecialistáinak bútorfestői magatartásától a pingálóasszonyoké abban különbözik, hogy ők a virágok megformálásában egyáltalán nem igyekeztek követni az asztalosok készítményeit, hanem a saját, a falfestésben begyakorlott és a helyi közönség által már elfogadott stílusukat ültették át a bútorokra.
Az alföldi asztalosságról adott rövid összefoglalásnak a végére maradt a legfontosabb, legkorábbi emlékeket felmutató és hatásában messze, a tájegységen túlra is kisugárzóan irányt mutató központ: Debrecen, ahol már a 16. század közepén működött asztalos. 1620-ból az asztalosok céhlevele is megőrződött, és a 17-18. századból számos dokumentum, köztük jeles tárgyi emlékek maradtak fenn (Zoltai 1936; Cs. Tábori 1981; Deli 1989: 141–143). Az asztalosság itteni korai térnyerését tanúsítja közvetve az 1620-as céhszabályzatnak az a pontja, amely a városbeli kontárok működését igyekszik a saját szükségletre való bútorkészítésre visszaszorítani (K. Csilléry 1972: 43). Egy 1768-ban kelt előírás azt jelzi, hogy miként kívánták összehangolni 521az asztalosok piaci tevékenységét, megszabva, hogy egy-egy mester hány festett ládát és bölcsőt állíthat ki a vásárokon (Deli 1989: 145).
Különösen figyelemre méltó azonban, ahogy a 19. század elején hirtelen fellép egy szembefordulás a hagyományos módon gyakorolt bútorvirágozással. A tilalom a céh 1826. évi jegyzőkönyvében olvasható: „Mint hogy a’ vásári munkák, ládák és nyoszolyák külömb-külömbféle festékkel való felvirágozása régóta sok károkat okozott a’ B. Czéhnek, melynek a véle való bánását, és költségét az azt megvevő rendű vevők semmiben vésznek, ennek elhagyásával a munka pedig semmivel sem alatsonyíttatik. Arra való nézve a mostani szükségtelen költségek elkerülése végett az egész B. Czéh meghatározta ennek a semmi helyen nem tanult, ákom-bák festéseknek eltörlését, rendelvén a’ szoros megtartásra büntetésül 15 conventiós forintot” (Deli 1989: 146–147). A tiltó soroknak az indokolása mindenesetre egészen más, mint volt a szászok 17–18. századi határozataié. Azok az alacsonyabb helyzetűeket kívánták a luxustárgyak megszerzésében korlátozni, ez viszont gazdasági okokra hivatkozik, talán a dekonjunktúra idejének a bútorvásárlás visszaesésében is tükröződő hatása váltotta ki (104. ábra, vö. K. Csilléry 1985b: 8. kép). Kérdés természetesen, mennyire és mikorra juthatott érvényre a szigorú tiltás. Debreceni stílusú bútorok legalábbis ismertek későbbről is. Ahhoz azonban mindenképpen hozzájárulhatott, hogy hamarosan a Debrecen környéki filiális műhelyek vagy éppen kontárok vegyék át a város szerepét a hagyományos virágozású bútorok előállításában (Deli 1989: 147–148).
