EGYÉB DUNÁNTÚLI KÖZPONTOK
EGYÉB DUNÁNTÚLI KÖZPONTOK
A Dunántúl egészét természetesen sohasem uralta egyedül Komárom városának asztalossága. Számos kisebb-nagyobb, népies bútorokból élő asztalosközpont működött itt. Számbavétele azonban még az önálló stílust kialakítottaknak sem történt meg maradéktalanul, sőt úgy tűnik, hogy a megőrződött eredeti objektumoknak az alapján elkülöníthető helyi stílusok többségének az esetében ma még nem tudjuk lokalizálni az előállítás helyét. A készítőhelyeket illetően esetenként lefolytatott, különböző mélységű vizsgálatok pedig ezeknek az asztalosközpontoknak más és más vonásaira világítanak rá, nem utolsósorban ez eltérő kutatási szempontok következtében, valamint a rendelkezésre álló, illetve igénybe vett források és az emlékanyag meglehetősen heterogén volta miatt is. Egységes, az egész országrészt átfogó kép az eddig feltártaknak a segítségével semmiképpen sem rajzolható meg – sőt mindez nagyjából más tájegységekről is elmondható.
516Igen tanulságosak a Domonkos Ottó által kimutatottak, az, hogy Sopronban az 1665 és 1800 közt eltelt másfél évszázad alatt milyen jelentős számban fordultak meg a vándorlási idejüket töltő, külföldről érkező asztaloslegények, illetve hogy miként emelkedett ebben az időszakban folyamatosan a várost ugyanezen célból felkereső magyarországi asztaloslegények száma (Domonkos O. 1974: 5. kép). Ám nem tudni, hogy a vándorlások révén megszerzett ismeretekből mi hasznosulhatott a magyarországi műhelyekben a népies tömegáru készítésének során.
Közvetlenül a legényvándorlásoknak köszönhető átvételre utaló nyomok a népi anyagban alig mutatkoznak. A távolból talán ily módon hozzánk érkezett ráhatás emlékének tulajdonítható a Dunántúl északi felében elterjedt ruhásszekrényeknek trapéz alakú, magasan a szekrénytest fölé emelkedő oromzata (lásd pl. K. Csilléry 1972: XIII. tábla; Lukács 1977: 10. kép; Domanovszky 1981b: II. 68). Az északnémet barokk szekrények oromzatkiképzésének ez a változata 1700 körül alakult ki, Danzig (Gdansk) műbútorasztalosainak a kezén. Majd azután a divatújdonságok módján terjedt tovább. Mire azonban délebbre jutott, már jóformán csak a népi ízlésnek megfelelő szekrényeket képezték ki ekként. Így érte el e sajátos oromzatnak a divatja a 18. század vége felé Csehországot és Ausztriát (Schmidt, L. 1964: 828–831). Mindez érthetővé teszi, miért nem idézhető reá példa a korabeli magyarországi műbútorasztalosok készítette szekrények köréből (vö. Szabolcsi 1972: 131–141., 144–146., 152–153., 155. kép). Amikor tehát a 19. század elején trapéz alakú oromzattal megjelent a ruhásszekrény a dunántúli parasztházakban, az asztalosok nem az úri-polgári mintákat közvetítették. Így ez esetben nem elképzelhetetlen a legényvándorlás nyomán történt átplántálás, különösen mivel ekkoriban még – a datált példányok alapján ítélve, legalábbis az 1830-as évekig – javában készítették az ilyen oromzatú szekrényeket a parasztság számára dolgozó felső- és alsó-ausztriai műhelyek (vö. Schmidt, L. 1964: 8. kép; Lipp 1986: 129–130., 268–269., 273–274., 478–481., 489. kép). Az átszármazás mikéntje mindazonáltal még hitelesítésre vár.
Más kérdés az, ami viszont magának annak a ténynek az ismeretében vetődik fel, hogy a ruhásszekrények a magyarországi falusi lakásberendezésekbe csak ilyen sokára kerültek be, így még a Dunántúlon sem korábban a 18. század végénél – egyebütt pedig még ennél is később. Felmerül tehát, hogy mennyiben adódott lehetőségük érvényesíteni a vásári árut előállító asztalosoknak a tanulóéveik alatt megszerzett és a mesterré váláshoz kötelező vizsgamunkában, a „remek”-ben megtestesített tudást? Pedig, ami a megkövetelt remeket illeti, az arra vonatkozó előírások ugyancsak vontatottan követték a bútordivatban végbement változásokat. Elég legyen itt csupán arra hivatkozni, hogy noha a győri asztalosok céhlevele 1648-ban ruhásszekrényt írt elő mesterremekként, a soproniak számára viszont csupán az 1749-ben kelt privilégium mondta ki ezt hivatalosan, még ha a változtatás indokolása – „mert eddig láda helyett ehhez hasonló szekrény készítése volt szokásban, minthogy az könnyebben értékesíthető” – nem hagy kétséget afelől, hogy a még 1579-ből öröklött céhszabályzat erre vonatkozó kikötésének a betartásától hallgatólagosan már jó ideje eltekintett a céhszervezet (Gürtler 1983: 48–49; vö. Szabolcsi 1982: 179–190).
Az újabb és újabb díszítményeket, presztízsbútorokon bevezetve, miként azt a komáromi III. stílus is példázza, nyilván könnyebben lehetett elfogadtatni, így ezek egyre gazdagíthatták a már kikristályosodott kompozíciókat vagy akár előidézői is lehettek a helyi stílusok átalakulásának. Ám azok a bútorfélék, amelyek elől a közösségek gazdasági vagy egyéb okokból elzárkóztak, az asztalosaik megfelelő tudása ellenére is csak nehezen nyertek befogadást. A mesteremberek pedig a vevőik elvárásaihoz kényszerültek igazodni. Erre nézve igen figyelemre méltók a komáromi 517asztalosok 1820-ban lefolytatott pereskedésének adatai. Ennek során ugyanis egy helybeli polgár, miután az asztaloscéh kérte az eltiltását a bútorok árusításától, azzal kívánta ebbeli tevékenységének a jogosságát indokolni, hogy „ezen városi asztalos mesterek többnyire … parasztládákbul, ágyakbul s fogasbul … élnek, márpedig én ilyeneket nem árulok, hanem fölsőországi újmódi szereket”. Az asztalosok viszont azzal érveltek, hogy ők is képesek „tisztességes mobiliákat” előállítani, miként azt a remekmunkáik tanúsíthatják, mint például az „Aufsatz és sublódos kaszni vagy fennálló gardrob almáriom … a sekreter kaszni”. Hozzá kell tenni, hogy a „házi mobiliák” nevezett árusa az „újmódi” bútor terjesztése mellett fel kívánta volna vásárolni a komáromi műhelyek termékeit is, a mesterek azonban elutasították, mondván, hogy „vagynak nagyobb városokban … mobiliai letevő helyek, de csak az asztalos mesterek … felvigyázása s eladása által tartatnak fel” (Eperjessy 1988: 72).
A komáromi mesterek vallomásának ismeretében természetesnek kell vennünk, hogy a 19. század végén azok a zámolyi (Fejér m.) asztalosmesterek, akik egyébként a korstílushoz igazodó, „flóderozott”, azaz erezett szekrényekkel és más bútorfélével vásároztak a környéken, magától értetődően készítettek kelengyeládákat is (Lukács 1977: 5–7).
Ami a tarkán virágozott ládáknak, illetve a hozzájuk hasonlóan festett egyéb bútordaraboknak az oly hosszú időn át tartó kelendőségét illeti, erre nézve rendkívül tanulságosak azok az adatok, amelyek az egykor Zala megyéhez tartozó Muraköz ilyen bútorokat előállító horvát asztalosközpontjaira vonatkoznak; ezek igen korlátozott gazdasági lehetőségekkel rendelkező, jelentős mértékben szegény lakosságú falvakat láttak el. Az itteni sajátos, szíves-tulipános stílus kelengyebútorokról az 1830-as évektől ismert. Ám az ilyen bútorok gyártásának fellendülése csak jó fél évszázad múlva következett be, minden bizonnyal azt követően, amikor tetemes késéssel – akárcsak más, kényszerűen elmaradott vidékeken – itt is általánossá kezdett válni, hogy a korábban jórészt házilag barkácsolt berendezést asztalostól vett bútorral váltsák fel; a nyilvánvaló ideált a saját menyasszonyi ládáik és ágyaik képviselte virágdíszes bútor képezte. Az előállítók többsége négy muraközi községben tömörült. Az 1876. évi iparkamarai jelentés ezekben még csupán néhány asztalost említ – legtöbbjük, tíz mester, Kotorban élt –, majd csak ezt követően emelkedett meghökkentő gyorsasággal a számuk. Az 1900. évi népszámláláskor Alsódomborúban 22, Csáktornyán és Perlakon 26–26, Kotorban 32 asztalost írtak össze. Az 1910-es népszámlálás tanúsága szerint 10 év alatt a számuk tovább nőtt, 28, 34, 33 és 36 mesterre. Az őket éltető kereslet még az első világháborút követően is tartott, és nem csupán a Muraközben, de a továbbra is Zala megyében maradt horvát községekben is. Mivel pedig a Jugoszláviához csatolt készítőközpontokból nehézkes volt az áru idejuttatása, az 1920-as években több asztalos áttelepült a felvevő közösség közelébe, Tótszerdahelyre. Bár a későbbiekben természetesen ezt a vidéket sem kerülte el az ízlés- és bútortípusváltás, még 1930 körül is készült itt tulipános láda. Jellemző, hogy akadt a Tótszerdahelyen működő asztalosmesterek között, aki első ízben 1933-ben készített ruhásszekrényt, míg egy másikuk csak 1946-ban (Kerecsényi 1983: 165–166).
Amennyiben csupán néhány községben talált elfogadásra valamely népi bútorstílus, az a mintakincsbe és kompozíciós sémákba beletanult mestereknek a lehetőségeit erősen korlátozta. Így volt ez a Fertő mentén, ahol az 1820-as évektől ismert és az 1910-es évekig kedvelt maradt, apróvirágos bútort csak az itteni négy falu tekintette sajátjának. A készítésük nyilván nem tudta teljesen lekötni a századfordulón itt működő három asztalos munkaerejét, és ez kényszeríthette kettejüket, hogy eljárogasson 518a távolabbi vásárokra, a másféle virágozású bútort használó Rábaközbe, ahol az otthon érvényes árnál olcsóbban vesztegette az arrafelé bizonyára idegenkedéssel fogadott készítményeit (S. Lackovits 1975: 251).
A virágdíszes bútorok, nevezetesen menyasszonyi ládák vásározásával kapcsolatban figyelemre méltó egy alsóőri (volt Vas m.) asztalosdinasztiából származó visszaemlékezés, miszerint a 19. század közepe táján a télen előállított, százra is felmenő, egymástól díszítettségük mértékében eltérő ládát tavasszal szinte hetente szállították Felsőőrbe és Szombathelyre, néha 2-3 kocsival is, egy kocsin mintegy 8 ládával. A kelendő portékát tőlük is, más mesterektől is hamar megvásárolták, s vitték még Sümegre is (Gaál 1966: 370–371).
Népszerűségének teljében a virágokkal festett bútorok készítése a faragóspecialisták – az iskolázott mesterek szemszögéből tekintve kontárok – körében is követőkre talált. Legjobbjaik, nem ritkán más faiparoknak a művelői, a hivatásosakétól mit sem különböző bútorokat hoztak létre. Egy, az 1870-1920-as évek közt munkálkodó faddi (Tolna m.) faragó – negyedszázadon át vízimolnár – szerszámhagyatéka kapcsán vizsgálta a helybeli ilyen készítőknek a szaktudását, működési körét és lehetőségeit Molnár Mária (1965: 329–336). Úgy találta, hogy a szerszámkészlet csak a mennyiségben és némely esetben a minőségben különbözött a helybeli kisiparosokétól, de ez nem okozott lényeges színvonalbeli különbséget. A faddi asztalosság – miként az előzőekben szó volt róla – a komáromi minták nyomán bontakoztatta ki régies hatású tulipános stílusát, valamikor a 19. század elején (vö. K. Csilléry 1963: 122–126; 1985b: 194–195). A hagyományos bútoroknak, köztük teljes szobaberendezéseknek a készítése azonban itt a századforduló idejére teljességgel a parasztsághoz tartozó helybeli, előnyös feltételekkel dolgozó faragókra szállt át, elsősorban azokra, akik emellett az esztergályozásra specializálódtak. Pontosabban nem tudni, hogy ennek a helyzetnek az előzményei meddig nyúlhatnak vissza, de az 1900-ban itt működő, idegenből beszármazott négy asztalos egyike sem vállalt mást, csakis az akkor modernnek tekinthető berendezési tárgyakat. További vizsgálatot érdemelne, hogy vajon a faddi példa mennyire általánosítható.
A dunántúli asztalosság kapcsán szólni kell a keményfából dolgozókról is. A Balaton-felvidéken, a Bakony vidékén, az Őrségben és Göcsejben túlnyomórészt ezt alkalmazták az asztalosok; igen valószínűleg már kezdetektől. Az utóbbi két területen a bútor teljesen egyszerű és rendszerint mindennemű díszítéstől mentes volt; a menyasszonnyal adott virágos, fenyőfa ládákat feltehetőleg más műhelyek szolgáltatták. A Bakony vidékén és a Balaton-felvidéken viszont elterjedt a bútorokon a faragás és a fa- és spanyolviasz berakásos díszítés (lásd pl. Domanovszky 1981b: II. 76, 83), ez utóbbi elsősorban a nemesi jogállású falvak lakosainál, de ugyanígy német községek módos jobbágyainál is, főként bortermelőknél. A legkorábbról ismert ilyen bútorok 18. század végi datálása alapján, illetve az alkalmazott ornamentika jellemző elemei nyomán következtetve, a korai klasszicista bútorművészet nyújthatta hozzájuk a példát.
Megjegyzésre érdemes, hogy a berakásdíszes bútorokkal berendezett Balaton-felvidéki szobabelsők nem csupán a magyarországi népies bútorművesség teljesítményeinek a körében egyedülállók (vö. K. Csilléry 1972: 57), de közép-európai vonatkozásban is kevés hasonló jelenségre lehet hivatkozni. Ilyen belső fejlődés kialakította intarziával díszített bútorzat idézhető például a 18. század közepétől 1870 körülig terjedő időszakból a Hamburgot ellátó négy kertészközség, a Vierlande gazdag parasztházaiból (Bauche 1965).
A Balaton-felvidék faragott és faberakásos, keményfa bútorokat gyártó asztaloscentrumairól mindeddig igen keveset tudtunk. Annál örvendetesebbek H. Csukás 519Györgyinek a nemesi jogállású Szentkirályszabadján működött asztalosokra vonatkozó kutatásai (1987), melyek különleges értéke, hogy a középpontjukban nem a készítmények, hanem az azokat megalkotó mesterek állnak.
Szentkirályszabadján a 18. század vége óta működtek asztalosok – a mesterséget Veszprémben, majd a 19. század második harmadától helyben tanulták ki – és mellettük, legalábbis a 19. század derekától, céhen kívüli, valószínüleg asztalos rokonnak bedolgozó kontárok is. Korábban intarziadíszes bútorokat állítottak itt elő, és nagy valószínűséggel feltehető, hogy faragott díszítésűeket is. Az 1840–1850-es években már több mint 20 asztalosmester munkálkodott egyidejűleg a községben – ugyanakkor a szintén kisnemesi Szentgálon 6-8 volt a számuk. Mivel pedig ennyi asztalost Szentkirályszabadja a maga 2 ezret sem elérő lakosságával aligha tudott volna foglalkoztatni, fel kellett tételezni, hogy már ekkor is vásároztak az árujukkal, miként az az 1870-es évektől bizonyítható. A korábbi időkben csak a keményfa bútort igénylő bakonyi és Balaton-felvidéki falvakat látták el. Csupán a hagyományos és a piackörzet bővítését erősen gátló helyi stílusoknak a lehanyatlása után tudtak behatolni a távolabbi területekre, és ezzel vetélytársaivá válni a már említett, fenyőfa szekrényekkel vásározó zámolyi asztalosoknak. A szentkirályszabadjai asztalosok ugyanis a 19. század utolsó negyedére nagy többségükben szintén szekrények készítésére tértek át, továbbra is keményfából dolgozva. A munkaintenzitás jellemzésére: napi 11-12 óra munkaidővel hetente két szekrénnyel tudtak elkészülni, így évente mintegy 100 darabot lehetett előállítani; mindazonáltal a teljesítményt erősen befolyásolta az ipari munka melletti mezőgazdasági tevékenység. Vásározni általában az asztalosfeleségek jártak, hetente, de inkább csak 2-3 hetenként. Egy-egy kocsira 8-10 szekrényt pakoltak fel, vagy aki ágyat, asztalt is gyártott – egyéb bútorok készítését nem tartották kifizetődőnek –, ennek megfelelő bútoregyüttest. Rendszerint fuvarossal szállíttattak, ehhez akár hárman-négyen is társultak. A még ideálisan megközelíthető vásárkörzet határának a mintegy 100 kilométert tartották. Ezen belül is mindenki csak egy-egy megszokott kisebb körzetet látogatott, ahol azután igazodni lehetett a helyi elvárásokhoz, teljesítve az esetleges megrendeléseket is. A szentkirályszabadjai asztalosokról való ismeretek teljességéhez hozzátartozik még, hogy működtek itt megrendelésre és közvetítő kereskedők részére dolgozó, a többiek által „műbútorasztalos-féléknek” titulált asztalosok is; ők vásározni ritkán jártak.
