AZ AGYAG MINŐSÉGE ÉS A MESTERSÉG SZAKOSODÁSA
AZ AGYAG MINŐSÉGE ÉS A MESTERSÉG SZAKOSODÁSA
A fazekasság szakosodásának alapkérdése elsősorban és legfőképpen az agyag minősége. E kérdésben a földtani kutatásokra kell támaszkodni. Mattyasovszky József és Petrik Lajos (1885) az ország sok területéről kért agyagmintát; ezeket tűzállósági szempontból három nagyobb csoportra és ezen belül nyolc fokozatba osztotta. Az első (leginkább) tűzálló csoport legjobb agyagjai 1550 °C-os égetésnél még nem olvadtak meg. Térképre vetítve az elsőrendű agyag lelőhelyeit, kitűnik, hogy az Alföldet körülvevő hegyvidéken találhatók. Elsősorban a Vértes, Gömör megye és Bihar megye területén alakultak a tűzálló főzőedény központjai (Kresz 1960a: 304). Kalecsinszky Sándor a korábbinál részletesebb térképpel kísért könyvében 7 tűzállósági fokozatba osztotta az agyagokat, az első háromba az 1500 °C-ot álló anyagok tartoznak. Bevezetésében azt írja: „hogyha a mellékelt átnézetes térképet geológiai 532térképpel összehasonlítjuk, látjuk, hogy a jobb minőségű tűzálló vagy porczellángyártáshoz alkalmas agyagokat azon vidéken találjuk, amelyen földpáttartalmú kőzetek (gránit, trachit stb.) fordulnak elő” (Kalecsinszky 1905: 3). Minél jobban távolodunk el ezen földpátos kőzetektől, annál tisztátalanabbak lesznek az agyagtelepek.
Ezzel szemben: „Az Alföldön azután már csakis közönséges minőségű agyagok fordulnak elő, amelyek magasabb tűzben megolvadnak és így csakis közönséges fazekasáruk vagy fedőcserép és tégla gyártására használhatók fel” (Kalecsinszky 1905: 4). (Megjegyzendő, hogy ma a szilikátiparral foglalkozó geológusok finomabb megkülönböztetésekkel élnek, fokozatra osztják az agyagokat: a tűzálló agyag kifejezést a fenti agyagokra nem használják, hanem legfeljebb hőállónak mondják ezeket.)
A Kárpát-medencében tehát a geológiai viszonyok olyanok, hogy a tűzálló agyag legfontosabb lelőhelyei az Alföldet körülvevő hegyvidéken találhatók, míg sík vidéken, a magyar Alföldön az agyag nem alkalmas tűzrevaló fazékféle készítésére. Petrik Lajos Az agyagiparos c. könyvében (1913) világosan kijelenti, hogy a fazekas kétféle agyagot, az ún. tálföldet és a főzőedénynek való földet különböztet meg. A főzőedényt vagy ún. fazekat pedig többé-kevésbé tűzálló, tehát mészmentes agyagból készíti a fazekas. Az ilyen fazekasagyag azonban rendszerint kövér, és a belőle készített főzőedény a szabad tűznél való főzést csak akkor bírja ki, ha az agyagot finom homokkal (30-40%) kellően soványítják.
Az agyag minősége határozza meg, milyen edényformákat készíthet a fazekas, mire szakosodhat. Fazékféle, főző-, sütőedény csakis ott készülhetett, ahol erre alkalmas az agyag, csakis az Alföldet körülvevő hegyvidéken, az Alföldön nem. A fazék lehet vagy teljesen máz nélküli, vagy lehet belül mázas, de kívül megmarad máztalannak. A máznélküliség, a kevés máz használata alkalmas arra, hogy a tűzálló fazék készítése céhen kívüli, háziipar jellegű foglalkozás maradjon.
Mivel Magyarországon tűzálló agyag csak a hegyvidéken lelhető, azért a tűzálló edényeket készítő fazekasság – a szó szoros értelmében – és a kályhásmunka elsősorban ott alakult ki, ahol helyben megfelelő agyag volt. Az agyagipar általában a nyersanyag-lelőhelynél szokott kifejlődni. Ha azonban lehetséges a vízi úton szállítás – vagy a vasút kiépülése után a vagonban szállítás –, akkor érdemes a jó minőségű agyagot távolabbi vidékekre is elvinni. Ahol nincs tűzálló agyag, ott elsősorban korsósmunka, tálasmunka készült, olyan formák, amelyeknél nem fontos az agyag tűzállósága. A tűzálló agyag hiánya magyarázza, hogy az alföldi fazekasközpontokban elsősorban korsósok dolgoztak, másodsorban tálasok.
Tűzálló agyagból természetesen bármely más formát is meg lehet csinálni: korsót, kantát, köcsögöt, tálat. Tehát míg fazékféle az Alföldön nem készült (legalábbis helyi agyagból nem), addig a korsó, tál készítése nincs helyhez kötve.
Fennálló edényt, korsót nagy vastartalmú agyagból lehet inkább égetni, kövér agyagból. A vastartalmú agyag vörösre ég. A vörös agyag átereszti a vizet, korsónál ez előnyös, mert forró nyáron hűsen tartja az ivóvizet. Mezőtúron vastartalmú agyag van, ezért lett Mezőtúr korsósmunkáiról híres. Egy mezőtúri korsósmester úgy magyarázta: „olyan laposmejjű korsókat, kantákat, amilyeneket Túron csinálnak, csakis erős agyagból, színagyagból lehet csinálni”. A korsósok eredetileg feketére égették a korsót, vagy máztalanul hagyták a „vörös” korsót. Homokos, meszes agyagból nem lehet korsót csinálni – magyarázta a korsósmester –, mert „lepereg”, „lusta” az agyag, abból csak lapos edény készült. Hódmezővásárhelyen inkább meszes az agyag, azért is csináltak ott inkább tálasedényt – vélte.
Vizeskorsóra igényt tartó sík vidéken, ahol kevés a forrás és nagy a hőség, előnyös, ha mázatlan a korsó. Ezért a vizeskorsó itt a máz megjelenése után is mázatlan 533maradt, és a korsókészítők, korsósok nem mindig csatlakoztak a mázzal dolgozó céhes mesterekhez.
Más a helyzet a tálasedénnyel. Ez a fazekasságnak viszonylag fiatalabb ága, mivel cseréptál, tányér nemigen készült a máz megjelenése előtt. Addig fatálat, fatányért használtak, a gazdagabbak fémedényt. A fazekasság tálas ága csak a 15. században kezdődhetett, ettől az időtől kezdve fordul elő családnévként nemcsak a Fazekas és a Korsós, hanem a Tálas név is. Mivel a vizeskorsó az esetek többségében (nem mindig) nem tűzhöz való edény, azért az alföldi „tálföld” vizeskorsó készítésére is alkalmas volt.
A fazekasmesterség tálas ága (amelyet nem mindenütt neveztek így) tehát a máz használatához kötődik, és többnyire városokban, céhes központokban alakult ki.
A fazék- és korsókészítés maradhat mázatlan munka, háziipar jellegű foglalkozás, megőrizve a középkori formákat és díszítéseket. A fazékkészítéshez kapcsolódhat a korsókészítés, de ha nincs fazékföld, akkor csakis korsófélét készítettek, gyakran mint céhen kívüli háziiparosok.
