KORSÓSMUNKA
KORSÓSMUNKA
A nem tűzálló agyag, a tálföld lelőhelyei sokkal nagyobb számúak, mint a tűzálló agyagé. Sok ilyen lelőhely van az Alföldön. Az Alföld fazekasai voltaképp korsósok vagy tálasok voltak, de semmiképp sem „fazekasok” a szó szűkebb értelmében. Mivel a tálasáru mindig mázas, és a máz (ólommáz) általános elterjedése a 16. századra tehető, ezt megelőzően tálasáru nem készült. Korsósok azonban a középkorban is dolgoztak az Alföldön és mindenütt, ahol erre alkalmas agyag volt.
A korsósok között megkülönböztetjük azokat, akik árujukat feketére égették, ún. fekete kerámiát készítettek. Égéskor a kemence nyílásait elzárták, és a kemencébe fojtott edény szürke-fekete színét az agyagban lévő vas-oxid redukciójától nyerte. Az agyag vastartalma a fekete kerámia előfeltétele, s ez az oka, hogy nem minden központban égettek fekete edényt. Fehér agyag füstölgő lángban is fehér marad, sőt fehérebb lesz, mintha oxidáló, azaz feles levegőt tartalmazó lángban égetik – magyarázza Petrik.
A fekete kerámia problematikáját és központjait Szabadfalvi József dolgozta fel (1960; 1986a). A múlt század végén csak néhány jelentős központot tartottak számon. Elsősorban Mohácsot, ahol fekete edényt égető korsósok és mázas tálasedényt égető fazekasok a céh két ágát alkották (1718-as, illetve 1802-es céhlevél). VI. és VII. fokozatú agyagból készült árujuk Szerbia, Bulgária, Románia, Törökország felé ment, nagyrészt vízi úton.
53962. térkép. A nem tűzálló agyag lelőhelyei a Kárpát-medencében
54063. térkép. Korsósközpontok
A mezőtúri korsósok (1900-ban 114 mestert számláltak) a 19. század közepétől rátértek a mázas áru égetésére. Korábban az Alföld-szerte nélkülözhetetlen túri korsó fekete volt. A század végén Badár Balázs az úri közönségnek szánt díszes vázák készítéséről lett híres, hazai és külföldi sikerek után többé nem korsósnak, hanem műfazekasnak mondta magát. Szentesen a korsósok fekete edényt égettek, nemcsak használati edényt, ők is úri ízléshez alkalmazkodó csiszolt fekete díszedényt is csináltak már Kalecsinszky felmérése idején. Nádudvaron a korsósok mind a népszámlálásból, mind a háziipar összeírásából kimaradtak, a korai kutatás még nem tartotta 541számon őket, holott ők őrizték meg legtovább az Alföldön a fekete kerámia technikáját.
Csíkmadarast azonban a háziipar törzskönyve számba vette, és Kalecsinszky szerint a IV. fokozatba tartozó agyagot „fekete fazék készítésére használják”, kivételesen fazék is készült itt, nemcsak fekete korsó. Csíki fekete edény 1896-ban került a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. A székely korsóhoz nagyon hasonló a Vas megyéből származó vizeskorsó. Komáromban 1718-ban a céh elkülönült fekete mívesekre és mázas míves fazekasokra. Valamikor Tatán is égettek fekete korsót. 1793-ban erről megemlékezik R. Townson angol utazó. Szabadfalvi József nem kevesebb mint 35 helységet sorol fel, ahonnan tudomása van fekete kerámiáról. – De nem égettek feketén sem Csákváron, sem az Erdélyi-érchegység területén, a tűzálló agyag fontos lelőhelyein.
A fekete korsóval azonos formájú vörös korsó többfelé készült, olykor ugyanazon a helyen, ahol a fekete edény. Amikor Wartha Vince Szentesen 1889-ben egy sorozat fekete edényt rendelt, mindegyiknek vörös párját is megcsináltatta. Mezőtúron is volt egyszerű vörös korsó. A paksi vörös földdel bekent, máz nélküli kalocsai korsóra azt mondták: „Pirít, mint a kalocsai korsó.” A város korsósmesterei külön ágát alkották a céhnek.
A Sopron megyei Csáván teljesen máztalan a korsó, német nevén Plutzer. Fehér írókás minta díszíti. Oly híressé lett, hogy szobra, egy óriás méretű „Plutzer” ma a fazekasfalu közepén díszlik. Rücskös felületű a mázatlan jobbágykorsó vagy szentmihályi kőkorsó, amely Vas megye Jobbágyi és Szentmihály nevű falvaiban készült.
Meglepően hasonló a Vas megyei korsókhoz a székelyföldi Korond korsótípusa, sós vízzel együtt árulták (Kocsi–Csomor 1980). A révi korsóhoz hasonlóan két szem díszíti a zilahi korsót is (Kós 1974a), valamint a Fekete-Körös forrásvidékén Kerpenyeten, a románok által készített korsót. Mázatlan a Fehér-Körös völgyéből, Berzából származó vizeskorsó és a lugosi korsó is. Ezt a korsótípust az Alföldön körösi korsónak mondták.
Ha azonban a korsó olyan központban készült, ahol mázas munka is folyt, akkor a mázatlan korsó nyílásait, a száját, fülén a csecsnyílást zöldre vagy barnára mázolták. Ilyen mázolt szájú vizeskorsó készült Dörön, Csákváron, Szekszárdon, s a vállon írókás díszítés. Tatán ecsettel festették a korsót. Simontornyán a szekszárdihoz lehetett hasonló a korsó, Kalecsinszky ugyanis azt írja, hogy Simontornya V. és VII. fokozatú agyagjából „víztartó edények” készülnek, „melyek tűznél nem használhatók”. Mázas volt a korsó szája a Felföldön Gácson és Rimaszombatban, Erdélyben Zilahon, Désen, Tordán. Désen a korsó válla írókás díszű volt, mint például Csáván. Néhol mázfoltokkal díszítették a korsót és kantát: Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Makón, Beregújfaluban. Sok korsó készült Szegeden, Kalecsinszky szerint (1905: 177) „a szegedi fazekasok és korsósok évente 600-700 köbméter tűz nem álló agyagot fogyasztanak”, a IV. és VII. fokozatba tartozó agyagot.
