A FAZEKASOK TÁRSADALMI HELYZETE, SZERVEZETTSÉGE. HÁZIIPAR – CÉHES IPAR
A FAZEKASOK TÁRSADALMI HELYZETE,
SZERVEZETTSÉGE. HÁZIIPAR – CÉHES IPAR
SZERVEZETTSÉGE. HÁZIIPAR – CÉHES IPAR
Technológiai szempontok figyelembevételével próbáljuk megkülönböztetni a magyarországi agyagművesség „háziipar”-át és a „céhes” ipart. A fazekasmesterség nehezen megtanulható szaktudást igényel, nem házi munka. Olyan példa, hogy asszonyok végezték volna az agyagmunkát kezdetleges módszerekkel, viszonylag kevés ismert Magyarországról. A Baja melletti Nagybaracskán a karácsonyi asztalra való kicsiny, idolszerű figurákat, báránykát, pásztort, asszonyok formázták és a sütőkemencében égették ki. Korong nélküli edénykészítésre egyedülálló Wosinszky Mór sokat emlegetett adata, mely szerint 1880 táján a Tolna megyei Döbröközben és Gyula–Jováncza községekben néhány család korong nélkül, tisztán csak szabad kézből formált házi szükségletre szánt edényeket.
52757. térkép. A fazekas és a gerencsér szó elterjedése
Asszonyok dolgoztak kézikorongon Magyarhertelenden Hass 1845-ös leírása szerint, vizeskorsókat készítettek, a dori korsó típust (Dankó 1968). P. Tomit belgrádi muzeológus ismertette az 1964-es moszkvai VII. Antropológiaí Kongresszuson, hogy Szerbia területén teljesen korong nélkül készítettek asszonyok a múltban durva falú tepsiket, holott e terület jó részén a fejlett típusú, lábbal hajtott forgó tengelyű korong 529régóta ismert, a mázas kerámiát, főleg korsófélét, ilyen korongon készítették. Ugyancsak ő említi, hogy korong nélkül, illetve álló tengelyű kézikorongon készült a vastag falú, durva felületű fenékbélyeges fazék (grnć – amelyből a mesterség neve is ered), az Árpád-kori fenékbélyeges fazekakhoz hasonló, máz nélküli edény. (Vö. Tomić 1969, térképe a korong nélküli, kézikorongos és orsós korongon készült kerámiáról és a hozzátartozó edényféleségekről.)
52858. térkép. Magyarországi fazekascéhek, 1872 (a céhek feltűnésének dátumával)
)
A balkáni kutatás megvilágosítja azt a technológiai különbözőséget, amely a magyarfazekas és a gerencsér kifejezés között rejlik. A szlovák eredetű gerencsér szó az említett fenékbélyeges grnćre utal, bár a magyar nép sehol sem nevezi így a fazekakat. Míg a finnugor eredetű fazekas szó országos, a szláv eredetű gerencsér szó csak az ország délnyugati részén ismert (57. térkép), ezt meggyőzően szemlélteti a Magyar Nyelvjárási Atlasz (Benkő L.–Deme 1968–1977: IV. 584). Feltételezhető, hogy a „gerencsér” eredetileg durvább, vastagabb falú edényt készített kézikorongon vagy álló tengelyű korongon, míg a „fazekas” talán nemcsak fazekat, hanem korsót is készített.
Régészeti anyag alapján Holl Imre (1956) kétféle technika egymásmellettiségét figyelte meg. Míg a városokban már a 15. századtól az álló tengelyű lábkorong terjedt el, addig a falusi kézművesek továbbra is kézikorongon dolgoztak.
Magyarországon tehát már a középkorban kétféle technikai szint különböztethető meg: a kézikorongot használó falusiak munkája, kiket néhol gerencsérnek neveztek, és a lábkorongot használó városi fazekasok munkája, akik utóbb mázas edényre tértek át és céhekbe szerveződtek.
A fazekasok társadalmi helyzete, szervezettsége, rangja összefügg az agyagművesség technikai helyzetével, fejlettségével. A múzeumokban őrzött tárgyak és a fazekasságról szóló néprajzi irodalom mellett elsősorban az agyag minőségét kell vizsgálat tárgyává tenni (földtani irodalom), másrészt a fazekasok számát, háziiparos vagy céhes szervezettségét (statisztikai és történeti irodalom).
Magyarország különböző minőségű agyagfajtáinak értékelésére már az 1880-as években történt kísérlet, abban az időben, amikor a nagy lendülettel folytatott építkezések szükségessé tették a nyersanyag felmérését, amikor a hivatalos körök figyelme a háziipar és egyidejűleg az agyagipar felé fordult. A Földtani Intézet kiadásában jelent meg 1885-ben Az agyag-, üveg-, cement- és ásványfestékiparnak szolgáló magyarországi nyersanyagok részletes katalógusa Mattyasovszky József és Petrik Lajos munkájaként. Az ország sok területéről kértek agyagmintát, és kísérletek után ezeket tűzállósági szempontok szerint minősítették. A munkát Kalecsinszky Sándor folytatta, és A magyar korona országainak megvizsgált agyagjai c., részletes térképpel kísért könyvben adta ki 1905-ben. Kérdései nemcsak az építőiparra, a téglagyártásra és a kerámiai nagyiparra vonatkoztak, hanem a fazekasáruk készítésére is. Ezért a népi kerámia tanulmányozásánál ez a munka felbecsülhetetlen forrás.
Annál is fontosabb a magyar néprajzkutatás szemszögéből ez a két agyagkatalógus, mivel időpontjuk egybeesik a magyar tárgyi néprajztudomány megindulásával: a néprajzi tárgygyűjtés kezdeteivel (1872), az első nagy néprajzi kiállításokkal (1885 és 1896). A tárgygyűjtés akkoriban sokszor azt jelentette, hogy dolgozó fazekasmesterektől vásárolták a tárgyakat, vagy vásáron vették meg az ott árusítóktól. Így a Néprajzi Múzeum korai tárgyi anyaga éppen abból az időből származik, amikor az agyagvizsgálatok történtek.
Az 1890-es, majd az 1900-as népszámlálás is különös figyelmet fordított a fazekas- és kályhásiparra, s így az a szerencsés helyzet állt elő, hogy ugyanabból az időből megközelítő áttekintés van a fazekasmesterek számáról. Úgy tűnik, hogy csak azt a 530fazekast vették számba, akinek iparengedélye volt, iparengedélyt pedig azok kértek, akik mázzal dolgoztak. Mások a „háziipar” kategóriába tartoztak, róluk is van országos kimutatás, A magyar háziipar törzskönyve, az 1896-os millennium alkalmával Matlekovics Sándor szerkesztett Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota… c. sorozat (1896–1898) VIII. kötetében (lásd térkép). E statisztikai forrásokhoz hozzájárul az 1975–1976-ban elkészült Céhkataszter, amely a magyarországi fazekascéhek történeti alakulását foglalja össze (Éri–Nagy–Nagybákay 1975–1976).
Számba véve a századforduló statisztikai adatait, az akkori Magyarország 63 vármegyéjében (Horvátország és Szlavónia nélkül) 1890-ban 7094 fazekast és kályhást számláltak, 1900-ban 6450, 1910-ben 5587 a fazekasok és kályhások száma. A fazekasok száma csökkenő tendenciájú volt. A korabeli források szóvá is teszik, hogy nemigen van utánpótlás, kevés a fazekasinas.
A háziipar törzskönyve 1016 háziiparost számlált 63 helységben, néhol ott, ahol a fenti statisztika is talált iparosokat, de sok faluban nem írták össze az agyagiparral foglalkozók számát. A 6450 iparoshoz hozzászámítva az 1016 háziiparost, 1900-ban 7466 fazekas volt az országban, és mintegy 880 helységben éltek.
E helységekből 265-öt fazekasközpontnak mondhatunk. Központ az, ahol a fazekasok száma meghaladta az 5-öt, vagy ahonnan céhszervezet ismert, illetve emlékanyag bizonyítja, hogy jelentős volt a fazekasmesterség. Ezzel szemben fazekashelységnek mondjuk azt a helyet, ahol csak 5 vagy ennél is kevesebb fazekas dolgozott, e helységek többsége falu, számuk mintegy 615.
Az ismert fazekascéhek maximális száma 1872-ben 156 volt, ezenkívül mintegy 23 helységben a fazekasok vegyes céhbe tartoztak. Így összesen 179 a céhes helység, és mintegy 86 azoknak a központoknak a száma, ahonnan nem tudunk céhről. Vidéki mester számára fennállt a lehetőség, hogy valamelyik közeli céh keretébe tartozzon. (Miskolc esetében Bodó Sándor – 1975 – mutatta ki a környező helységekben élő „landmájszterek” magas számát.)
A fenti 86 nem céhes központot, ahol nem volt céh, valamint a 615 fazekashelységet és a háziipar törzskönyvében szereplő 63 helységet összeadva, elmondható, hogy 764 helyen – túlnyomórészt falun – éltek kisebb vagy nagyobb számban olyan fazekasok, akik lényegileg háziiparosok voltak. Ők régi, talán középkori hagyományokhoz híven mázatlan edények, fazekak, korsók készítésével foglalkoztak, vagy a közeli fazekasközpont stílusait követték. Dolgozhattak mázzal is. Számuk nem határozható meg pontosan, de korántsem voltak annyian, mint a központokban élő mesterek.
Sokkal több volt a fazekasközpontokban dolgozók száma. Az 1900-as népszámlálás szerint 4 városban 100-nál több a mester: Hódmezővásárhelyen, Budapesten, Csákváron és Mezőtúron. Azoknak a központoknak a száma, ahol 50-nél többen dolgoztak: 17, szám szerinti rangsorban: Gács, Kolozsvár, Szeged, Sümeg, Mohács, Lelesd, Modor, Tata, Lippa, Csáva, Eperjes, Nagyvárad, Dés, Bakabánya, Kalocsa, Munkács és Zilah. Majdnem mind város, és – Lelesd kivételével – valamennyiben működött fazekascéh, néhol már a 16. század óta, másutt csak a 19. században. A céhek megszűnése után a mesterek ipartársulatokat alakítottak. A nagyobb céhes központok stílusa többnyire jól ismert: igényes, mázas edényeket csináltak, a technológiai haladásban élenjártak.
Nemcsak szerencsés véletlen, hogy a földtani, statisztikai, néprajzi kutatások kezdete egybeesik. A száz évvel ezelőtti központi tudományos és gyakorlati irányításnak birtokába kellett vennie az ország mindennemű gazdasági lehetőségét. A céhrendszer 1872-ben megszűnt. Ezt másféle irányításnak, oktatási módszereknek kellett helyettesíteni. Agyagipari szakiskolák alakultak Ungvár, Modor, Mágócs, Csáva, Székelyudvarhely 531helységekben; megindult a háziipar felülről való megszervezése. Maga a „nemzeti háziipar” fogalma csak 1873-ban keletkezett. Nem véletlen, hogy a tárgyi néprajz és a néprajzi múzeumok – valamint az iparművészeti múzeumok – alapítása erre az időszakra esik.
A múzeumokban hatalmas mennyiségű kerámia gyűlt össze, idővel a Néprajzi Múzeum gyűjteménye több mint 20 ezer darabra gyarapodott, és más múzeumok anyagának is jelentős hányadát képezi a kerámia. A fazekasságra vonatkozó néprajzi irodalom jó része a tárgyi anyagot elemzi, összehasonlítja (Domanovszky György, István Erzsébet, Kresz Mária, Szabadfalvi József stb. tanulmányai), más része a fazekasság technológiáját írja le. A néprajzi irodalommal határos a kerámia régészeti és művészettörténeti irodalma (Krisztinkovich Béla, Parádi Nándor, Soproni Olivér stb. dolgozatai).
A technológia szempontjából legfontosabb az a néprajzi irodalom, amely a fazekasok munkamódszerét, munkamenetét írja le. Legalább 20 ilyen dolgozat van az ország különböző tájairól, tekintélyes szám, talán egy mesterségről sincs ennyi leírás. Kiss Lajos 1914–16-ban megjelent dolgozata a hódmezővásárhelyi tálasságról volt az alapvető, útmutató. Kiss Lajos hatott a későbbi kutatókra: Márkus Mihály (Gömör), Román János (Sárospatak), Sergő Erzsébet (Dör), Knézy Judit (Hedrehely), István Erzsébet (Baja), Körmendi Géza (Tata), Németh József (Sümeg), Béres András (Nádudvar), Szepes Lajos, Sarosácz György (Mohács), Szalontai Barnabás (Nyírbátor) írásaira.
Erdélyben Szabó T. Attila 1938-as, A dési fazekasok mesterműszavai c. tanulmányát követően több, hasonló törekvésű nyelvészeti dolgozat keletkezett (Imre Samu – Kolozsvár; Márton Gyula – Zilah). Kimagasló Kós Károly ez irányú munkássága, elsőnek a Vas megyei Züric-völgy gerencséreiről szóló írása, majd a Szilágyság, a Székelyföld és a moldvai csángók fazekasságának illusztrációkkal való ismertetése. Példáját Erdélyben többen igyekeztek követni, Seres András Barcaújfalu fazekasságáról írt, Mózes Teréz Bihar megyéről, Végh Olivér Kalotaszegről. Gazdagon illusztrált Kocsi Márta–Csomor Lajos könyve a korondi fazekasságról. Elénk a téma kutatása Borsod megyében (HOMK 1972) és Baranyában (Baranyai Művelődés 1972). A Mecsek német fazekasfalvairól Imre Mária írt tanulmányokat, könyvet (1978; 1982). A lista korántsem teljes, a fenti dolgozatokat számos, különböző jellegű tanulmány egészíti ki.
