TÁLASMUNKA
TÁLASMUNKA
A máz már a hódoltság előtt megjelent, a zöld és sárga színű kályhákon, először a legmagasabb társadalmi körökben. A kályhakészítés elválaszthatatlan volt a fazekasmunkától, a kályhaszemek ugyanabban a műhelyben készültek, ahol a fazekak és más edények. A kályhához nem kellett olyan magas fokon tűzálló agyag, mint a főzőedényhez. Kalecsinszky műve alapján kiderül, hogy olyan helyen is működtek kályhások, 542ahol nem volt I. osztályú agyag. Bár kályhakészítés ott alakult ki, ahol fazekat készítettek, de nem minden fazékkészítő műhelyben készült kályha. A kályhásság sokáig nem volt különálló ága a mesterségnek, a céhben sem különültek el (a kassai fazekasok 1574-es szabályzata említ „formás” és „mél kályha” készítést, az utóbbi alatt korongon formált kályhaszemet kell érteni; Mihalik J. 1908). A szó családnévként nem fordul elő.
Ez az összefonódás azt hozta magával, hogy a mázolást edényeken is alkalmazták. Először asztali edényen, különleges ünnepi edényeken, mint a boroskancsó, tál, tányér. Már a 15. századból ismertek zöld és sárga mázas kancsók, tálak, főleg a budai vár ásatásaiból. Hamar mázassá váltak a nagyméretű boroskancsók: faluközösségek, céhek, református egyházak edényei. Ezekre ráírták a megrendelők nevét, a céh elöljáróságának névsorát, olykor a készítő fazekas nevét és az évszámot. A legkorábbiak a 17. századból ismertek, több jelentős darab a 18. századból maradt fenn, de feltételezhető, hogy már az előző két évszázadban is készültek ilyenek. A színes máz, főleg a zöld, a boroskancsók és boroskulacsok színe maradt. Amikor a 19. században az Alföldön a pálinkásbutellák divatja terjedt el, ezek többsége is zöld mázolt. E zöld tárgyak dísze általában karcolt, többnyire a máz alatt az agyagba karcolt (sgraffito), a nagyobb edények domborművesek.
A máz magával hozta a mázas tálasmunka elterjedését a török hódoltság idején. Két típust szokás megkülönböztetni. Az egyik színes mázas, geometrikus díszű, a díszítést fésűszerű eszközzel végezték. A másik típus színtelen máz alatt fehér angobon írókávai díszített, a körvonal sötétbarna, a színezés vörös és zöld, Erdélyben sárga és zöld. A díszítmény leginkább virág, madár, olykor szarvas, ló, emberalak. Soproni Olivér a fésűs típust „török” munkának tartja, a virágosat „magyar”-nak. E tárgyak keletkezése sokáig problematikus volt, de a legújabb, Pásztón talált „oskolamesteri” ház, melynek edényeit 1551 előtt rejtették el, bizonyítja a madaras-virágos típus koraiságát (Valter 1984).
A hódoltság kori mázas tálasedények a 19. századtól ismert központok előzményének tekinthetők. Már a hódoltság kori tálakon is van hátul akasztófül, tehát nemcsak asztali edények voltak, hanem a fal díszítésére is szolgáltak, valószínűleg nem a konyhában, hanem a lakószoba asztala melletti falon. Lehetségesnek tartjuk, hogy a tálasedény divatja összefügg a reformációval, tudniillik feltűnő, hogy a legjelentősebb tálasközpontok református városokban alakultak ki.
A néprajzi irodalomban a tálas szó Kiss Lajos hódmezővásárhelyi dolgozatából származik. Kiss Lajos (1914-16) öreg tálasokra hivatkozik, amikor azt mondja, hogy Hódmezővásárhelyen 1836 körül 50-en, az 1861-1863-as években, a mesterség virágkorában, 400-an, 450-en voltak. Ezt úgy kell értelmezni, hogy az inasokat, legényeket, segítő családtagokat, céhenkívülieket mind beleszámították e magas számba. Más adatok szerint 1788-ban még csak 8-an voltak, 1848-ban 169-en fizettek kántordíjat, 1880-ban pedig a „céhtagok” száma elérte a maximumot, 240-en voltak. 1900-ban a népszámlálás szerint 197-en, ezenkívül több háziiparos. Vásárhely országosan mindenképpen első volt a fazekasok számát tekintve, de első a fennmaradt emlékanyag tekintetében is.
54364. térkép. Tálasközpontok
Hódmezővásárhelyen a céh csak 1847-ben alakult, míg a szomszédos Szegeden már 1718-ban céhbe tömörültek a mesterek, és még 1900-ban is 79-en voltak. Szegeden, írja Bálint Sándor (1957), már a hódoltság idején a palánkon kívüli „törökkel bélelt” fazekasok éltek, akikre a török fazekasság hathatott, talán sárga mázas fésűs kerámiát készítettek. A korai vásárhelyi kerámiára is a sárga máz használata jellemző, fésűs díszű edény is az 1820-as évekből ismeretes. Vásárhely korai tálasmunkájára jellemző 544edényein sárga a máz, a máz alatt írókás díszítés. A század közepe után elmarad a sárga máz. Az 1860-as évek végétől hatalmas mennyiségben készült a fehér-kék tálasedény, Csucs városrészben. Sok juhász lett ekkoriban tálas, mivel felszántották a legelőket. A délvidéki gazdag parasztok nagyon igényelték az új divatú fehér-kék edényeket. Annyira tálasmunkára szakosodtak a mesterek, hogy sokan kizárólag csak tálat-tányért égettek, és a kemencét is ennek megfelelően alakították át. Sokféle más edény is fennmaradt Vásárhelyről, de ez nem edénykereskedőnek szánt vásári folyóedény, hanem alkalmi megrendelésre, ajándéknak készült. Sokféle formát csináltak, de fazekat nem, és korsót is csak keveset. A pálinkának való mázas butykoskorsó, butykos, a boroskancsó, kulacs, szilke, varrókosár, fésűtartó és a zöld butella mind beletartozott a tálas munkakörébe. Vásárhely fazekassága erősen hatott a Tiszántúl déli városainak kerámiájára: Szentes, Makó, a szlovák Tótkomlós, leginkább pedig Mezőtúr korsósainak mintájára és fazekaira.
A hódoltság kori tálasság, a színtelen máz alatti virágos-madaras kerámia eszköze az íróka, színezése fehér alapon sötétbarna, vörös és zöld, legszebben a Közép-Tiszavidékén maradt fenn, Miskolcon és Debrecen városában és a kisebb mezővárosokban: Mezőcsáton, Tiszafüreden. Miskolc jelentős központ volt, céhes város (1767), mondottuk, hogy a diósgyőri vár ásatási anyagában félkész töredékek is előkerültek. Debrecenben már 1570-ben alakult céh, és korán kezdődött a mázas munka, az írókás virágos-madaras edények készítése. A 18. századi úrvacsorai edények, majd a korai 19. századból ránk maradt remekmunkák a mázas-írókás kerámia folyamatosságát bizonyítják. Mindaddig, amíg a mesterek többsége át nem tért a jövedelmezőbb és igénytelenebb pipagyártásra.
Mezőcsát és Tiszafüred fazekasságában tovább él a hódoltsági kerámia stílusa. Bár a fazekasok nem nevezték magukat tálasnak, mindkét központban kizárólag tálföldből dolgoztak, és tálasmunkára szakosodott a mesterség. Tiszafüreden (Kresz 1960a) Nyúzó Gáspár özvegye elmondása szerint a túlnyomórészt mázas folyóedénynek (vásári edény) több mint a fele tálasmunka volt, egynegyede köcsög és a többi szilke, bögre. A szilkét a tálasmunkához hasonlóan díszítették, mázolták, míg a katlan alján égetett tejesköcsög, az áru mintegy negyedrésze kívül mázolatlan maradt. Emellett készült butella, helyi nevén „butykos” és ugyancsak butykosnak mondott korsóforma, amely szintén mázas volt. De vizeskorsót nem csináltak a mázzal dolgozó füredi fazekasok. Mezőcsáton (Kresz 1960b) megtalálták a Kovács család műhelyének selejtgödrét és ebből kiderült, hogy tál-tányér, valamint szilke és köcsög volt a készített termék nagy része. Butellatöredék nem került a selejtbe, miskakancsó töredéke még kevésbé. Fazékféle Csáton sem készült, vizeskorsó sem, kalácssütő, tésztaszedő azonban igen, de e tárgyak nem oly díszesek, csak zöld mázzal fröcsköltek, színtelen máz alatt. A helyi agyag tehát megfelelt kalácssütőnek.
Mind Csát, mind Füred eleinte az ismertetett fehér alapon barna, vörös, zöld színskálát használta, idővel azonban az edények egy részét vörös, illetve sötétbarna alapszínűre öntötték le, és a díszítés színei is ehhez alkalmazkodtak. Csáton ritkán előfordult a zöld angob alapon való többszínű dísz is. Füreden az 1880-as évektől kezdve egyre több az ecsetmunka, és ezzel együtt kedveltté válik a világoskék szín, valószínűleg a mezőkövesdi matyó vevőkörhöz való alkalmazkodás eredményeképpen. A kékkel való ecsetes díszítést Gyöngyös tálasai kezdeményezhették. Még Debrecenben is készült ecsetes kék színű edény.
Sokáig őrizte a hódoltsági írókás tálasmunka hagyományait a Felső-Tisza-vidék fazekassága. Legismertebb Vámfalu kerámiája; nagy számban maradt fenn innen 545lapos tál, tányér, főleg századunk elejéről. Leginkább a környező román lakosság számára dolgoztak.
Nagybányán 1900-ban 43 fazekast számláltak, Felsőbányán 28-at, Misztótfaluban 22-őt, e három szomszédos bányavárosban közel száz fazekas volt. Céh is korán alakult, Nagybányán már 1633-ban, Felsőbányán pedig 1815-ben. Mivel Nagybányán ólmot is bányásztak, a mázhoz szükséges nyersanyagban nem volt hiány, sőt a város ólombányái látták el a 18. század óta az egyre több mázas edényt készítő fazekasokat nemcsak Erdélyben, hanem még a román fejedelemségekben is. Mivel Felsőbányán többféle minőségű agyagot bányásztak, I. osztályút is, a fazekasságnak minden feltétele megvolt. A nagybányai tálasedényt nehéz megkülönböztetni a vámfalusitól, főleg a fekete-fehér szilkék jellegzetesek, széles körben népszerűek voltak Szatmár megyében.
A legszebb és legszínesebb tálasmunka a Dunántúlon, a Sárköz vidékén készült, a Duna mindkét oldalán, Baján és Szekszárdon és egy kis német faluban, Mórágyon. A múzeumokban őrzött anyag zöme tál, tányér; kizárólag írókával díszítve vörös, sötétbarna, zöld, valamint sárga színezésben. A hódoltság kori kerámia tekinthető előzményének. Különösen jellegzetes a folyatott díszítés, ami a török időből félkészen Visegrádon került elő. A 18. században idetelepített Mórágy német fazekasai a hazulról hozott hagyományokat és a helyi fazekasságot ötvözték a környező sárközi magyar és német (Harta) lakosság ízlésének megfelelően. Mórágyon már az 1880-as években (Beczkóyné Révész 1938) teljesen megszűnt a mesterség, és így a falu nem került bele egyik összeírásba sem. Szekszárdon 1718-ban már megalakult a fazekasok céhe, és amint az 1794-es jegyzőkönyvből idéztük, nemcsak tálföldből dolgoztak, hanem fazékföldből is, sőt vizeskorsót is égettek. 18. századi ásatási anyagból a szekszárdi fazekasság múltja ismert, sokoldalú munka folyt itt, de a tálasmunka lehetett a legfontosabb (Mészáros 1968). Baján 1798-as a céh, és 1900-ban még 42-en dolgoztak, de István Erzsébet (1964) kutatásaiból tudjuk, hogy tálasedény mellett tűzrevaló fazék is készült, valamint kályhásáru. Innen is elsősorban színes, díszes tálak és tányérok maradtak fenn, valamint ezek stílusában készült szilke, kancsó, szenteltvizes kiskorsó. Kalecsinszky szerint Baján „az agyagot, mely Baja város tulajdona, már régóta használják fazekasáruk (tálak, tányér, korsó), kályhák és főzőedények készítésére. Az agyagot Pöchlarnból, Alsó-Ausztriából is szállítják” (Kalecsinszky 1905: 40).
Siklós kerámiája eredetileg szintén fehér alapú lehetett, utóbb fekete alapon sokszínű, ugyancsak írókával díszített. Mivel Siklós fazekasai főleg a szomszédos Máriagyűd búcsújáróhelyére dolgoztak, sok szenteltvizes korsó készült náluk, mindig mázasan, díszesen. A siklósi tál, tányér viszonylag ritka, de sok bokály maradt fenn. Színes bokály Mórágyon, Szekszárdon és Baján is készült.
A Dunántúl más vidékén a tálasedény nem oly színes, mint az említett központokban, és nem is maradt fenn olyan nagy mennyiségben. A Mecsekben lévő német Mecseknádasd és Óbánya fazekasai például egészen más jellegű tálasedényt készítettek, mint a Sárköz-vidékiek, és mivel őnáluk tűzálló agyag is lelhető, több főzőedényt csináltak (Imre M. 1978).
Több jelentős városban külön ágát alkották a céhnek a mázasan dolgozó fazekasok. Komáromban külön szervezete volt a fekete míves fazekasoknak és a mázas míves mestereknek, mindkét privilégiumot 1718-ban hirdették ki a megye közgyűlésén, s mindegyik fél óvást emelt a másik ellen. A fekete mívesek korsósok voltak, de fekete kályhaszemeket is égettek. A mázas mívesek nemcsak tálasedényt készítettek, hanem vizeskorsót és fazekat is (Siklóssy 1917a). A komáromi mázas míves fazekasok 5461840-es, klasszicista céhkorsóján vizeskorsó és kétfülű fazék képe látható mint termékeik jelképe.
Csákváron is több ága volt a céhnek (Kresz 1987). A fazékföldből dolgozók, akik fazekat és más sütő-főző edényeket készítettek, a „Felsővárosi Céh”-hez tartoztak, a Felsővárosban laktak, ők református vallásúak voltak. Edényeiken a sárga-zöldsötétbarna szín dominált. A tálföldből dolgozók az „Alsóvárosi Céh”-hez tartoztak és katolikusok voltak, tálasedényeik fehér színűek, főleg kék és zöld dísszel. A vizeskorsó-készítők vagy vörösedényesek alig használtak mázat; korsót, kantát, csirkeitatót, virágcserepet készítettek. Az „Alsóvárosi Céh”-hez tartoztak, mivel ők sem használtak fazékföldet, akárcsak a tálasok.
Kalocsán is elkülönültek a máz nélkül dolgozó korsósok, akiknek még külön céhkorsójuk is volt, de az mégis mázas, zöld színű. A mázzal dolgozó fazekasok főleg tálasedényt csináltak, többnyire fehéren kék díszűt (Pécsiné Ács 1973).
Tatán ugyan nem különült el a céhben a mesterség két ága, nem is folytatták külön műhelyben, de a százszámra korongoló fazekaslegényeket, a „százszámosokat” mégis megkülönböztették aszerint, hogy ki mire szakosodott, korsósmunkára vagy tálasmunkára. Míg a tatai tálasedény apró kék és zöld írókás díszítésű, a vizeskorsó máz nélküli, földfestékkel ecsettel festett (Körmendi 1965). Emlékeztet a középkori edényekre.
A hódoltság kori tálasedény díszítésének jellegzetessége, hogy először a minta kontúrjait írják meg, feketézik, mint Mezőtúron mondják, s azután töltik. Ezzel szemben a Felföldön más eljárással dolgoztak. Először nagy foltokat festettek az edényre, széles leveleket, vastag virágszirmot, ezekre csurgatták rá írókával az ellentétes színű szárakat, levélereket. Színre színt. Ez a típusú díszítőeljárás egy sajátos, lapos tálformához kötődik. A tál háta esztergált, akasztófüle kicsiny. A díszítésnél nem voltak tekintettel a formára, a törésvonalon áthaladva az egész felületet betöltötték. Az 1690-es évektől a 18. század derekáig volt gyakori az ilyen tál, a korai kutatás Libetbányának tulajdonította (Spitzer 1889). Bár a készítőhely nincs megnyugtatóan eldöntve, valószínűnek tartjuk, hogy valóban Besztercebánya környékén, Libetbányán készült. A bányavárosok vidékén sok volt a fazekasközpont, s még 1900-ban is 143 fazekas dolgozott Zólyom megyében, Libetbányán 28-an (a céh 1651-es), Hajnikon 45-en, Halászin 34-en, Besztercebányán 19-en.
A Garam alsó folyásánál, Bars megyében is sok a fazekasközpont, Újbányán 37-en voltak 1900-ban, Aranyosmaróton 17-en, és Magasmarton 64 háziiparos fazekast számláltak. Az ő műveiket nem tudjuk azonosítani.
Jól ismert azonban a Hont megyei Bakabánya fazekassága, számtalan emléke maradt fenn; e szlovák központot fel is dolgozták a szlovákiai kutatók. A bakabányai áru főleg tál, tányér, szilke. Sok került belőle a Börzsöny falvaiba és még délebbre. Mivel itt is kedvelték a színre szín festést, főleg ecsettel, nem lehetetlen, hogy a 18. századi Garam menti típus hatott a 19. századi bakabányai kerámiára.
A felföldi tálformának egy másik típusa ugyancsak a 18. század első feléből származik, és a habán kerámia ólommázas utánzásának mondható. Sok benne a kék, zöld és sárga, a habán kerámia színe. De butykoskorsó is készült ily színezéssel. E ritka típus elkerült az Alföld városaiba, Kiskunhalasra, Ceglédre, Karcagra, Szentesre, Dunapatajra. Lehetséges, hogy e típus hatással volt Pásztó és Gyöngyös kék díszű kerámiájára.
Erős késő habán befolyás alatt alakult Nyugat-Erdély városainak mázas fazekassága, Kolozsvár, Torda, Zilah, valamint Nagyvárad, Mezötelegd kerámiája (Kresz 1972a). 1732-ben Kolozsvárt a győri edénykereskedőknek megengedte a tanács a 547helybeli készítményeknél jobb minőségű fajansz bokályok árusítását, de ekkor a kolozsvári „Fazekas Czéh” is kötelezte magát hasonlók készítésére. Ettől kezdve utánozták Erdélyben ólommázasan a habán bokályok mintáit. Húsz év múlva, 1752-től a tordai fazekasok is elkezdték a kolozsvári, végső soron késő habán bokály utánzását. S mivel ekkoriban még Zilahon át vezetett az út Nagyváradról Kolozsvárra, érthető, hogy mind a zilahi, mind a nagyváradi fazekasok átvették az áhított bokályformát és díszítést, s a hozzá tartozó tálasedényt. Az ekkor kialakult mintakincs tovább él a 19. században, csak egyre több a kék szín benne.
Ez nem jelenti azt, hogy korábban ne lett volna mázas edény Erdélyben. A szászok példájára az erdélyi magyar mesteremberek korán tömörültek céhbe. Dés fazekasainak magyar nyelvű kiváltságlevele 1504–1532 között keletkezett, Szabó T. Attila szerint. Kolozsvár céhlevele 1512-es, Nagyvárad fazekasainak 1658-ban volt céhládája, Zilah céhe 1738-ban alakult. E városokban 1900-ban még sok fazekas dolgozott, Désen 59 iparos és 6 háziiparos, Kolozsvárott 83-an. Nagyváradon 60-an, a szomszédos Mezőtelegden 7-et írtak össze. Mindenütt készült tál, bokály pedig nagyon nagy mennyiségben, de nehéz megkülönböztetni az egyes városok kerámiájának stílusát. Mivel több helyen volt fazékföld Erdélyben, nem volt egyoldalú a mesterség, mint az Alföld városaiban, hanem fazék is, korsó is készült. Igen régies, archaikusabb mintakincset őriztek meg Dés fazekasai, mivel Dés félreesett a győri kereskedők útvonalától. Igen szép mázas tálak és szilkék készültek Désházán, holott e falu fazekasai kisnemesek, céhbe sohasem állottak, és a századfordulón háziiparosnak számítottak (Kós 1974a). Mivel Désházához Zilah a legközelebbi város, leginkább a zilahi fazekasok hatottak rájuk.
A Székelyföld és a Barcaság mázas kerámiái inkább mentesek maradtak a késő habán befolyástól, csupán Székelyudvarhelyig ért el a hatás. A Székelyföldön is korán szerveződtek a céhek, Székelyudvarhely kiváltságlevelét 1582-ben erősítették meg; Marosvásárhely 1612-ben átveszi Székelyudvarhely privilégiumát, s ezt Bethlen Gábor újra megerősíti 1642-ben. Kézdivásárhely fazekasainak kiváltságlevele 1629-es. Székelyudvarhely és Marosvásárhely mázas fazekasmunkáját a környező háziiparos falvak egy része átvette: Makfalva, Küsmöd, Etéd, Magyarhermány. E helységeket felsorolja a háziipar törzskönyve (Kovács Gy. 1898), de a fazekassággal foglalkozók száma nélkül. A városokban is dolgoztak mesterek 1900-ban: Székelyudvarhelyen 50-en, Marosvásárhelyen 23-an, Kézdivásárhelyen 8-an, a szomszédos Berecken 8 iparos és háziiparos. Hogy mennyire szakosodtak a tálasmunkára dolgozó fazekasok Székelyföldön is, arra legjobb példa Székelyudvarhely, amely város mesterei a több méretben készített tálat, tányért a máztalanul dolgozó korondi fazekasoknak szállították, akik ezt mint saját munkájukat árusították.
A székely tálasmunka legnagyobb része bokály, elenyészik mellette a tálasedény. A kevés tál, tányér stílusa azonban megegyezik a bokályok stílusával, a kettő egytestvér. A székely mázas fazekasságra nem annyira a tálasmunka jellemző, mint inkább a bokálykészítés. A Barcaságból sok tál és tányér, valamint bokály és mázas kanta maradt fenn, Barcaújfaluban készültek, erőteljes kobaldkék dísz jellemzi az edényeket. E faluban kizárólag háziiparosok dolgoztak, számukat az 1896-os törzskönyv fel sem jegyezte, holott már Orbán Balázs megemlékezett az óriási mennyiségű edényről, amit dél felé exportáltak. A korábbi barcasági és székely munka főleg barna-zöldsárga színű. Igen régi mintakincset őriz ez a kerámia, elemzése még a jövő feladata.
