HETEDIK FEJEZET. Tapogatózás Francziaországban.
HETEDIK FEJEZET.
Tapogatózás Francziaországban.
Tapogatózás Francziaországban.
A zürichi béke után nem lehetett többé remélnünk, hogy Napoleon császár egyhamar háborut akarand akár kezdeni, akár előidézni az osztrákkal. Azzal tehát nem kecsegtettük magunkat, hogy ő hazánk felszabaditására hatalmának sulyával közbelép.
Reményeinkkel Olaszországra voltunk utalva. De Napoleon császár nagy hatalom volt Európában. Ha ő oly politikára határozza magát, mely az olaszok egységesitési törekvéseinek utjába áll, ezzel a mi reményeink valósulhatásának is utját vágja; ha ellenben ő az olaszokkal szemben oly állást foglal el, mely ama törekvések fejlődésére szabad tért vagy biztosit, vagy legalább enged: nem szenvedhetett kétséget, hogy a zürichi béke által nemcsak meg nem oldott, de sőt – mondhatni – felingerlett, felbizgatott olasz kérdés elmészete okvetlenül háborura fog vezetni az osztrákkal, s e háboru Magyarország függetlenségének kivivására kedvező alkalmat nyujtand, ha csak a magyar nemzet önálló állami életéről önként le nem mond.
Ez volt az egyik tekintet, mely tanácsolta, hogy összeköttetésünket a Tuilleriákkal meg ne szakitsuk.
De volt egy másik tekintet is. Az 1859-iki háboru alatt sikerült egy nemét a jóakaratu érdeklődésnek felkeltenünk Napoleon császárnál nemzetünk iránt, s okom volt hinni, hogy irántam személyesen a háboru után sem szünt meg jóindulattal viseltetni. Másrészt azonban nyilvánvaló tény volt, hogy a villafrancai egyezmény óta nagy változás jött közbe Páris és Bécs között a kölcsönös viszonyokban. Az »egynapi ellenségek« látszólagos »barátokká« lettek. Midőn Metternich herczeg, mint osztrák követ, megbízó levelét 1859. deczember 14-kén bemutatta, Napoleon neki nyilvános elfogadáson ezeket mondá: »a mióta önnek császárját láttam, nagy becset helyezek személyes barátságára.« Érdekünkben állott, a mennyire tehetők, egyrészt magunkat el nem felejtetni s a magyar nemzet iránti jóindulatot fentartani, másrészt meg odahatni, hogy a barátságos közeledés az osztrák felé hazafiui reményeinknek ártalmas egyetértéssé ne fejlődjék.
Napoleon herczeg változatlan szivessége összeköttetésünk fentartására az utat nyitva tartotta. De a legelemiebb tapintatosság tanácsolta, hogy ez utat csak tartózkodva vagy az ő egyenes felhivása folytán, vagy csak oly concrét eseteknél használjuk, melyek alkalmat nyujthatnak, hogy egyenesen a császárhoz forduljunk. Ily eset volt például az olaszhoni magyar sereg hazament tagjai iránt elvállalt kötelezettség megszegése, mely esetben az összeköttetés e csatornájának hasznát is vettem; – de pusztán nézetekkel a helyzet felől, birálattal a követett s véleménynyel a követendő politika felől, ez uton egyenesen a császárhoz tolakodni otromba elbizakodottság volt volna, mely hivatlan tanácsadási arrogantiára magyaráztathaték.
Én pedig kivánatosnak tartottam, hogy nézeteim a helyzet felől a császár tudomására jussanak. Nem ritka eset a történelemben, hogy egy-egy felvetett eszme befolyást gyakorol a hatalmasok gondolkozására, ha nem hivatlan tanácsadásként kerül elébük.
Jónak láttam tehát, hogy nézeteim a minket annyira érdeklő politikai helyzetről csak mint ismertetés jusson a császárhoz, mely nem hozzá van intézve. E mód azon előnynyel is birt, hogy fesztelenül, tartózkodás nélkül nyilatkozhattam, pedig avatott kézből akként voltam értesitve, hogy »a császár szereti hallani a nyersen kimondott véleményeket, ha nem közvetlenül hozzá vannak intézve«.
E szempontból indulva, bizalmas politikai levelezésbe bocsátkoztam Rapetti urral, ki Pietri senatornak oly meghittje, mondhatnám: jobb keze volt, mint maga Pietri a császárnak. Pietri-t maga a császár jelölte ki viszonyunk közvetitőjeül 1859-ben; R. ur vele volt Olaszországban; gyakran érintkeztünk s ez érintkezés folytán bizalmas viszony fejlett ki köztünk, mely természetessé tette, hogy egymással fesztelenül levelezzünk. R. ur állása alárendelt, de nagyon bizalmas volt, és arról biztos lehettem, hogy a mit neki irok, az Pietri-vel közölve lesz, Pietri pedig közölni fogja a császárral, ha olyannak találja, hogy a császárt érdekelheti.
R. ur kezdte meg a levelezést. 1859. októberben egy jegyzéket küldött hozzám Londonba, általános leírását az »ellenséges tábornak«; felkért: eszközölném ki annak közlését egy angol s egy német tekintélyes hirlapban, s értesitném a közlés hatása felől; igérte egyszersmind, hogy ha szükséges leszem felfedezéseit részletekre kiterjeszkedve folytatni fogja. Levelében, melylyel jegyzékét kisérte, a párisi helyzetről, mely a villafrancai meghátrálásra következett, ekként nyilatkozott:
»Mi itt nagyon gyöngék s nagyon szomoruak vagyunk. A crinolinok (cages ŕ vieilles coquines), a börze emberei, az élvhajhászok és az osztrákok felülkerekedtek. Siklunk, esünk a rosszban vég nélkül. S nem látunk senkit feltünni, ki a siklást megállithatná. A pártok, melyek mozognak, még rosszabbak, mink az, a mint van. Jó volna őt megmenteni az által, hogy a csorda-néptől elválasztatik. Ő még a legjobb a lehetők közt.«
R. ur jegyzéke mesterkézzel volt irva. Sugalmazás bélyegét viselte. Sajnálom, hogy nem lelem irományaim között. Nem egy nyomát találom leveleimben annak, hogy közlése feltünést okozott. Vártam folytatását. De nem folytatta. Időközben a congressus fenyegette az olasz kérdést, s vele aspirációink kilátásait. E körülményből alkalmat vettem 1859. deczemberben két levelet irni R. urnak. Csak az egyiknek találom fogalmazását irataim között, a mint következik:
I. Levélváltás Rapettivel
II. A congressus elnapolása.
III. Érintkezés Napoleon herczeggel.
IV. Érintkezés Thouvenel külügyminiszterrel.
