II. A congressus elnapolása.
II.
A congressus elnapolása.
A congressus elnapolása.
Emlitve van a fentebb közlött tapogatózó kis levelezésben, hogy az összeesett ama nevezetes változással Napoleon császár politikájában, mely R. ur kifejezései szerint: »a congressusnak nyersen hirtelen utját vágta.«
Váratlan fordulat volt.
Azon, már Villafrancában megállapitott elvből indulva ki, hogy az 1815-iki bécsi congressus által Olaszországra nézve megállapitott területi felosztásnak minden módositását tanácsos azon hatalmak elébe terjeszteni, melyek a felosztás megállapitásához hozzájárultak, – Francziaország és Austria, mihelyt Zürichben (nov. 10-én) a békeszerződés véglegesen aláiratott, egyetértőleg meghivást intéztek a 15-iki okmányt aláirt hatalmakhoz: gyüljenek össze congressusra a végett, hogy a zürichi békeszerződésről tudomást vegyenek s a római, sardiniai és két szicziliai udvarok hozzájárultával az olasz félsziget pacificatiója s »jólétének szilárd és tartós alapokra fektetése« felől határozzanak (déliberer).
Megjegyzést érdemel, hogy Anglia a meghivást elfogadó sürgönyében ez utóbbira nézve odanyilatkozott, miként ő Olaszország külső és belső függetlenségének szilárd és tartós alapokra fektetését tekinti a congressus egyedüli tárgyának.
Lord Cowley decz. 12-én értesitette az angol kormányt Párisból, hogy minden meghivott állam elfogadta a meghivást. És valóban a meghatalmazottak már ki voltak nevezve, sőt Walewski franczia külügyér decz. 22-én már azt is tudtára adta az angol követnek, hogy a congressus jan. 19-én fog összejönni s 21-én fogja első ülését megtarthatni, – és ime hat nappal későbben, decz. 28-án a táviró azt vitte hirül a hatalmaknak, hogy a congressus bizonytalan időre elnapoltatott.
Lord Cowley 1860. jan. 1-ről kelt sürgönye szerint az elnapolásnak közvetett oka »a pápa és a congressus« czimü röpirat volt, mely decz. 21-én jelent meg, s ha nem egyenesen a Tuilleriákban irottnak, de legalább onnan sugalmazottnak tekintetett.
E rendkivüli feltünést okozott röpirat tartalmát s horderejét egy angol lap e szavakba foglalta össze: »A katholikus egyház legidősb fia: Nagy Károly és szent Lajos utódja egyik irodalmi »adjutánsa« által azt adja tudtára a világnak, hogy a pápa világi hatalmát Róma városára kell szoritani.«
A congressuson természetesen tárgyaltatni kellett volna a kérdésnek, hogy mi történjék a Romagnával, mely hónapok óta kiesett a pápa hatalma alól s az egyesülést a szárd királysággal ünnepélyesen elhatározta.
Erre nézve Napoleon császár ekkorig nem nyilatkozott.
A villafrancai békeelőzményben csak annyi volt jegyzékben véve, hogy a két császár minden befolyását fel fogja használni a pápánál, hogy reábirják, miszerint beható, tág reformokat hozzon be. A zürichi békeszerződés is csak e mellett maradt. Napoleon császár mindjárt a villafrancai kötés után személyesen is irt ily értelemben a pápának s követje: Gramont hcrczeg által is sürgette a reformokat s különösen tanácsolta, hogy a Romagna s a Markák a többi pápai birtokoktól elkülönitve, alkotmányos világi kormányzat alá helyeztessenek és e tanácsot azon figyelmeztetéssel kisérte, hogy a pápa végkép el fogja veszthetni a Romagnát, ha annak lakosságát ily módon nem iparkodik maga iránt kiengesztelni.
Az angol kormány 1859. szeptemberben e tanácsot megujitotta, de Antonelli bibornok ugy ennek, mint a franczia kormánynak a leghatározottabban azt adta válaszul, hogy a pápa fülön, világi kormányzatot sohasem ad; követeli, hogy a Romagna feltétlenül vesse magát alá a pápa hatalmának; e nélkül reformok iránt még csak szóba sem áll; ha kell, fegyverrel is visszaszerzi a fellázadt legatiókat, de rebellisekkel nem alkuszik. (Mintha csak Windischgrätz-nél járt volna iskolába!)
A közép-olaszországi ügyek további fejleménye közben az angol kormány több izben kijelentette, miként tántorithatlanul ragaszkodik azon álláspontjához, hogy külavatkozási erőszak alkalmazása a nép akarata ellenében meg nem engedhető. Mire Napoleon császár ismételten kimondta, hogy a trónvesztett (toscanai és modenai) fejedelmek visszahelyezése végett kül-erőszak alkalmazásáról szó sem lehet; de vajjon ezen elvet a Romagnára nézve is magáévá teszi-e? – e felől nem nyilatkozott.
Mikor aztán e congressusra forma szerinti meghivás küldetett szét, Anglia kijelentette, hogy elfogadja ugyan a meghivást, de minden külinterventió ellen tiltakozó álláspontjához ragaszkodva, azon feltevésben fogadja el, hogy a francziák császárja ép ugy ellene van az erőszakos avatkozásnak a pápa uralkodásának helyreállitása végett a Romagnában, mint a miként ellene nyilatkozott Toscanát és Modenát illetőleg. (Lord John Russel sürgönye lord Cowley-hoz decz. 4. 1859.)
A kérdés e szerint égetővé lett. »A katholikus egyház legidősb fiának« állást kellett foglalnia. Legügyesebb irodalmi »adjutánsa« (közhiedelem szerint a »Moniteur« hirneves igazgatója: La Gueronničre őrgróf) által czövekeltette ki a táborhelyet s ez a feladatát az emlitett röpirattal fényesen teljesitette.
A hires röpirat tele van katholikus buzgalommal, tele hűséggel az egyház, fiui kegyelettel a pápa méltósága iránt.
»A pápa világi hatalmát fenn kell tartani. Ez szükséges a lelki hatalom gyakorlására, szükséges a vallás, szükséges az európai politikai rend szempontjából.« – Ez van kiindulási pontul felállitva.
Igen, de hogyan lehet a pápa főpap is, király is egy személyben, mikor a főpap kötve van oly isteni rendbe vágó dogmák által, melyektől el nem térhet, a királynak pedig a társadalmi rendbe vágó érdekekkel s kivánalmakkal kell alkudni? Hogyan lesz az evangeliom embere, a ki megbocsát, a törvény emberévé, a ki büntet? az egyház feje, mely az eretnekeket excommunicálja, az állam fejévé, mely a lelkiismeret szabadságát oltalmazza?
Nincs a világan oly alkotmány, nincs oly kormányforma,, mely ez ellentétet kiegyenlithetné. Sem a monarchia, sem a köztársaság, sem a zsarnokság, sem a szabadság nem teheti.
Ez csak ugy lehetséges, ha a pápai hatalom nem annyira uralkodói, mint atyai hatalom lesz s országa inkább család, mint állam jellegével bir.
Ebből a röpirat azt a következtetést vonja ki, miként nemcsak nem szükséges, hogy a pápa területe nagy kiterjedésü legyen, sőt lényegesen szükséges, hogy szükre legyen szabva. Minél kisebb lesz a terület, annál nagyobb lesz a pápa, mert szellemi tekintélyét az államkormányzattal járó politikai kénytelenségek nem fogják compromittálni.
Egy nagy állammal oly követelések járnak, melyeket a pápának kielégitenie lehetetlen. Az ő törvényei dogmához lánczolvák, az ő hazafiságát kárhoztatja az ő hite, tevékenységét paralyzálja a hagyomány: alattvalói tehát elégedetlenek lesznek, ő maga idegen katonai hatalomra szorul, miszerint világi hatalmát fentarthassa. Pedig oly hatalom, mely nem saját nemzeti erejéből, nem közbizodalomból él: nem intézmény, csak expediens.
Legyen a pápa világi tekintetben is souverain, de souverainitása ne legyen oly területi s népességi terjedelmü, hogy őt politikai szerep játszására kötelezze.
A pápa világi hatalmának szinhelyéül Rómát jelöli ki a vallás érdeke, a történelem s a politika. – Ez alapon a röpirat a mellett szólal fel, hogy Rómában a pápának, mint az olasz szövetség tagjának, a szövetségi hadsereg által kell védelmeztetnie s a katholikus cultus terhét nem kell kizárólag a pápa alattvalóira háritani. A pápa minden hivőnek egyházi fejedelme, tehát a katholikus hatalmak kötelessége az egyház fejedelmének megfelelő fény fentartásához gazdag tributumok által hozzájárulni.
Ezek előrebocsátásával a röpirat szerzője azt a kérdést veti fel, hogy miután a Romagna nehány hó óta a pápa hatalma alul már ki van véve, vajjon vissza kell-e adni a Romagnát a pápának? érdekében van-e e visszakövetelés a pápai hatalomnak s a vallásnak? hasznos-e az egyház dicsőségére s fejének tekintélyére, hogy a Romagna egyházi állam maradjon?
E kérdésekre szerző egyenesen katholikus szempontból tagadólag felel, mire már előkészitette az alapot azon általános elv felállitásával, hogy épen a pápa szellemi tekintélyének érdekében birtokainak nem terjesztése, hanem megszoritása kivánatos. Romagna visszafoglalásával a pápa nem tisztelő alattvalókat, hanem ellenségeket nyerne, kiket függésben csak erőszakkal tarthatna meg. Hogy uralkodó maradhasson, az atyai névről kellene lemondania. Világi hatalmának felerőszakolása lelki hatalmán gyógyithatlan sebet ütne.
Aztán mi uton lehetne Romagnát pápai kormány alá helyezni? – A rábeszélés, a jó tanács kimerittetett eredmény nélkül. Csak az erőszak maradt fenn. Ámde külerőhatalom által visszanyert uralom sohasem volt szerencsés. Eredetének átkát mindig magával hordja.
És ki az, a ki a pápa uralmának erőszakos helyreállitását végrehajthatná?
Francziaország nem teheti. Mint katholikus nemzet, nem vehetné magára azt, hogy ily sebet üssön a katholicismus erkölcsi befolyásán. Mint szabadelvü nemzet, nem tolhat olyan kormányt a népek nyakára, mely ellenükre van. Francziaország, mely fél év előtt fegyvert emelt az olaszok védelmére Austria ellen s proclamálta a nemzetiség nagy elvét, – e messiójához hűtlen nem lehet; nem engedheti szabadelvü szövetségesének, Angliának a kizárólagos szabadalmat, hogy a franczia kezdeményezés eredményét foganatositsa.
De ha Francziaország nem avatkozhatik, – eltűrhetné talán, hogy Austria avatkozzék? E gondolat ellen erélyesen tiltakozik a röpirat. »Hogyan«, – kérdi – »hát mi egy nagy háboru viszontagságainak tettük ki magunkat, négy győzelmet vivtunk ki, ötvenezer embert áldoztunk, háromszáz milliót költöttünk, Európát megingattuk s mindezt csak azért tettük volna, hogy Austria mindjárt másnap a béke után ujra megkezdje azon uralkodást a félszigeten, melyet vereségei előtt gyakorolt? Austria uralkodása megszünt Olaszországban. Az ő avatkozását Francziaország meg nem engedheti. A ki azt vitatná, hogy Austria még mehet Flórenczbe, Modenába, Parmába, Bolognába, annak azt kellene állitania, hogy ő győzte le Francziaországot s nem Francziaország őt. – »Elveink« – irja tovább a röpirat s e nyilatkozat programmszerü – »elveink azt parancsolják, hogy Olaszországot hagyjuk magára s a souverainitást, a mit neki visszaszereztünk, tiszteletben tartsuk.«
»Vagy talán Nápoly lehetne az a kar, mely a Romagnát a pápa hatalmának alávetheti? Ez is lehetetlen, mind azért, mert avatkozása sértené a semlegesség elvét, hely az egyetemes rend fentartásának biztositéka az olasz félszigeten, – mind azért is, mert a két szicziliai királyságot oly szellem járta át, hogy ha a nápolyi király az Abruzzókra merészkednék kicsapni, saját országát forradalom boritaná el s azonkivül a nápolyi király ellen, ki az absolutismus lovagja, a piemonti király szállana sikra, ki a népek szabadságának bajnoka.«
»Csak egy beavatkozás jog- és szabályszerü, az: hogy Európa congressuson határozzon minden területi változtatást és szerződvények revisióját illető kérdésben.«
»Congressus határozta meg Olaszország területi felosztását: congressus megváltoztathatja. Az 1615-ben Bécsben összeült Európa a Romagnát, melyet akkor Austria követelt magának, a pápának adta: az 1860-ban Párisban összegyülendő Európa máskép határozhat: s ezt most még nagyobb joggal teheti, mert 1815-ben rendelkezett a Romagna felett: most, ha azt nem adja vissza a pápának, csak egy bevégzett tényt fog lajstromozni.«
»S e lajstromozást meg is kell tennie. A történelem rég megczáfolta azon hamis állitást, hogy a pápai terület oly változhatlan öröksége az egyháznak, a mihez nyulni nem szabad. Csak a pápa lelki tekintélye változhatlan, mint a dogmák, melyeket hirdet. Világi birtoka az emberi dolgok változandóságának van alávetve. Az isteni hatalom lealacsonyitása volna, isteniteni akarni azt, a mi csak emberi.«
Ilyen volt a nagy feltünést okozott röpirat. A kérdés az volt, vajjon valóban Napoleon császár politikáját tolmácsolta-e? Ez iránt a világ nem soká hagyatott kétségben. A császár decz. 31-én sajátkezüleg megirta a pápának, miként a körülményeknek komoly megfontolása után, a szentszék érdekeire nézve legmegfelelőbbnek látja azt, hogy a felkelt tartományok odaáldoztassanak.
A római udvar dühbe jött e váratlan csapás felett. A pápa, franczia tisztek előtt, császárjukat hazugnak nevezte.
Austria sietett kijelenteni Párisban, hogy nem veszen részt a congressusban, hacsak előleges biztositást nem kap, hogy a kérdéses röpirat nézeteit a franczia kormány sem maga nem fogja a congressuson előhozni, sem pártolni nem fogja, ha mások előhoznák. – Ezt a biztositást természetesen nem kapta meg s a dolog vége az volt, hogy Walewski megirta utolsó hivatalos sürgönyét, melylyel a congressus elnapolása a hatalmaknak tudtul adatott.
De én nem gondolom, hogy lord Cowley egészen helyesen fejezte ki magát, midőn az irta kormányának, hogy a congressus elnapolását maga röpirat okozta. Nézetem szerint nem azért nem lett congressus, mert az a röpirat megiratott, hanem azért iratott meg a röpirat, hogy congressus ne legyen. Napoleon végre is belátta, hogy azon kiengesztelhetlen ellentét mellett, mely Anglia és Austria álláspontja közt fenforgott,* ő a congressuson hamis állásba kerülne, – tehát elejtette.
Anglia a népakarat, Austria a fejedelmi jog sérthetlenségének elvéhez ragaszkodott. Rechberg gróf még decz. 11-én is, midőn már a congressus bizonyosnak látszott, nagy emphasissal kijelentette, hogy bármi áldozatjába kerüljön is (at all and any sacrifice): elvét fenn fogja tartani. Azon javaslatra pedig, hogy a trónvesztett olasz fejedelmek visszahelyezésének vagy vissza nem helyezésének kérdése a nép szabad akaratának szabad nyilvánitására hagyassék, – Rechberg indulatosan azt felelte, hogy a mely osztrák miniszter ily tanácsot adna urának, megérdemelné, hogy mint felségáruló (for high treason) büntettessék; Austria császárja soha sem fog a monarchicus elv szent jogának ily megsértésébe belenyugodni; az ily elvfeladásnak még a végromlást is elébe teszi (even destruction is preferable). (Lord Loftus A. – Lord John Russell-nek, decz. 2. 1859.)
Vannak nyilatkozatok, melyeket a történelem logicája be szokott igtatni a végzet könyvébe, hogy velük leszámoljon, midőn az idők betellenek.
