IV. Érintkezés Thouvenel külügyminiszterrel.
IV.
Érintkezés Thouvenel külügyminiszterrel.
Érintkezés Thouvenel külügyminiszterrel.
El levén ejtve azon eszme, hogy Olaszország ügyei congressuson intéztessenek el, Walewski gróf külügyminisztersége anachronismussá vált. Napoleon császárnak már most oly miniszterre volt szüksége, kinek előzményei nincsenek ellentétben a hires röpiratban jelzet politikai iránynyal. Walewski egész multjával ezen iránynak megtestesült ellentéte volt. Elbocsáttatott. Thouvenel lett utódjává kinevezve.
Mi csak örvendhettünk e változásnak. Walewski annyira osztrák-barát volt, hogy őt a császár még csak be sem avatta az olasz háboru alkalmával köztünk fenforgott viszonyba. Thouvenel a népek szabadságának kedvező nézeteiről volt ismeretes s a mi több: ő (mint már emlitettem) Kiss Miklós ezredessel legbizalmasabb baráti viszonyban állott. E viszony bensőségének jellemzésére elég lesz annyit felhoznom, hogy Kiss Miklós birtoka (Chateau St. Ange) a fontainebleau-i császári várlak szomszédságában levén, midőn a császár Fontainebleau-ban időzött s Thouvenel-t magához rendelte, ez nem a császári várba, hanem Kiss ezredeshez szállott, nála fogalmazta sürgönyeit, tőle kocsizott át a császárhoz s dolgát végezve, hozzá visszament éjszakára. Egy alkalommal meg az is megtörtént, hogy Thouvenel, szórakozottságból, egy sürgönyét Chateau St. Ange-ból keltezte s midőn fogalmazását a császárnak bemutatta, ez nevetve azt mondá neki: »Gondolja ön, hogy jó lesz, ha sürgönyünket a conspiratorok e menhelyéből (repaire des conspirateurs) keltezzük.«
Nem akadt fel miniszterének e barátságos viszonyán. Napoleon császár nem volt ugyan az az ember, kinek határozataira akármely miniszter is nagy befolyással lehetett volna s ezt tudva, én a fenforgott körülmények közt távolról sem áltattam magam azon reménynyel, hogy a császár a magyar függetlenség ügyének felkarolására hajlandóvá tétethetik, hanem a mi reményeink valósulása az európai helyzetnek, különösen az olasz vagy keleti kérdésnek fordulatai által volt feltételezve s reánk nézve mindenesetre előnyös volt az, hogy a franczia külpolitikának hivatalos tolmácsolása oly miniszter kezeibe jutott, a ki, midőn a császár iránya akármely kérdésben is ügyünkre kedvező visszahatást gyakorolhatott, ezen irányt nemcsak akadályozni s paralyzálni nem (mint Walewski tevé), de sőt érvényesiteni, fejleszteni volt hajlandó. Aztán Walewski ajtaja előttünk mindig zárva, a Thouvenel-é ellenben Kiss Miklós utjain mindig nyitva volt. Egy franczia külügyérnek pedig a nélkül, hogy az állásához kötött óvatosságnak derogálna, sok olyan mellékes szivesség volt hatalmában, mely reánk nézve kisebb-nagyobb fontossággal birt s hálával emlitem, hogy a mi ilynemü szivességét Kiss Miklós ezredes közbenjárásával igénybe vettünk, azt Thouvenel nemcsak noha meg nem tagadta, de sőt a legnagyobb előzékenységgel módot keresett teljesiteni s az előfordult akadályokat utunkból elháritani.
Igy pl. 1860. nyárszakán családommal a continensre kivánván utazni, szabad járás-kelés biztositására s tetszés szerinti tartózkodás szabadságára volt szükségem Franciaországban. Az utlevél iránt nehézséget csinált a franczia követségnél a szokásos »slendrian«. Thouvenel kérdést tett a császárnál, van-e valami kifogása, hogy azon időben Francziaországba menjek? A császárnak legkisebb ellenvetése sem volt, csupán anynyit mondott, hogy jobb szeretné, ha angol vagy amerikai vagy szárd utlevelet vennék s azt a franczia követségnél láttamoztatnám; mert ha franczia utlevéllel megyek át Francziaországba, a németeken Austriával együtt – – – – – (olyasmi történhetnék, a miről a francziák azt szokták mondani, hogy »nem rózsaszagu« – ça ne sent pas la rose), mert senki sem veri ki fejükből, hogy a császár kivánatára s politikai czélból megyek Párisba s hogy utam háboru előjele.« – Szórul-szóra ekként beszélte el Kiss Miklós-nak a dolgot Thouvenel s nemcsak intézkedett az utlevél felől, de még arra is figyelmeztetett, hogy jó lesz, ha elutazásom idejét pár nappal előbb tudtára adatom, miszerint a belügyminisztert a kellő rendelkezésekre felszólithassa, nehogy a tulbuzgó, vagy nem eléggé értelmes rendőrügynökök részéről a határszélen vagy Párisban valamely fanakadással találkozzam.
Bizonyos fegyverküldések dolgában (melyről majd későbben), nagyon érdekünkben állott, hogy Küprizli Mehemet török nagyvezér, ki nekünk barátunk volt, megszilárdittassék állásában Riza pasa hadügyminiszter áskálódásai ellenében, ki nekünk ellenségünk volt. Mint személyes kedvezést kérettem ki Kiss ezredes által Thouovenel minisztertől, hogy adjon megfelelő utasitást a franczia követnek Konstantinápolyba. Megtette.
Sőt oly eset is fordult elő, hogy Teleki László-nak egy fontos iratcsomagot kellett volna kapni Magyarországból, mely csomagot nem lett volna tanácsos rendes uton postára bizatni. Kiss Miklós kérésére utasitást adott Thouvenel a bécsi franczia követnek, hogy ha egy bizonyos (megnevezett) egyén egy bepecsételt iratcsomagot vinne hozzá, azt követségi pecsét alatt expediálja hozzá a hivatalos sürgönyökkel együtt.
Sok ilynemü szivességet köszönhetünk a bizalmas viszonynak, mely Thouvenel miniszter s a m. n. igazgatóság párisi képviselője: Kiss Mikós közt fennállt.
A legfőbb előny pedig az volt, hogy folyvást értesitve lehettünk a császár politikájának azon mozzanatai felől, melyek minket érdekelhettek. »Ha más hasznunk nem volna is Thouvenel miniszterségéből«, irta Kiss ezredes egyik levelében, »azon szomoru, kopár előnyünk legalább megvan, hogy ő tiszta bort önt, nem hiteget, nem huz-von bennünket, mint bizonyos magas állásu egyéniség.«
Ily helyzetben voltunk Thouvenel miniszterrel.
Februárban, kevés nappal ez uj miniszter megérkezése után, Kiss ezredes Thouvenel-lel együtt ebédre volt hivatalos Napoleon herczeghez. Ebéd után a herczeg Kiss-t félreintve, igy szólt hozzá: »Szereztem önöknek egy minisztert, a kiben kedvük telhetik (ŕ votre gré). Már most arrangez vous avec lui. Mi tökéletesen egyetértünk minden kérdésben. A császár most már nagy határozattan előremegyen (marche) s nekünk nem lesz okunk a felett panaszkodni.«
Erre azonban Thouvenel (ki a helyzetet nagyon komornak s a belső elégedetlenség folytán még a dynastia biztonságát is veszélyezettnek látta) Kiss ezredesnek ennyit mondott: »A herczeg csalatkozik, a császár nem akar előre menni (il ne veut plus marcher).«
Olaszországra nézve, akarta, nem akarta, az események előre vitték a császárt, meg kellett hajlania a bevégzett tények nyomása alatt: de a mi ügyünket illetőleg Thouvenel-nek igaza volt.
Még mielőtt Konstantinápolyból megérkezett volna a miniszter, Kiss Miklós ezredes jan. 7-én kelt levelében felszólitott: közölném vele nézeteimet az olasz kérdésről s azzal kapcsolatban a magyarról, valamint a felől is, hogy békés reform utján, hazánk Austriára egyedül erkölcsi ereje által nehezkedvén, mi az, a mi az én értesitéseim szerint kielégithetné a nemzetet? – Ezt azért kérdé, mert ő hihetőleg előbb fogja látni a minisztert, mint maga a császár.
Én erre 1860. január 11-én válaszoltam.
Azon szempontból indulva ki, hogy Kiss ezredes nyomatékos befolyásra látszik hivatva Párisban, neki tehát ismernie kell a dolgok állását s nekünk, ha vállat vállhoz vetve akarunk egy jót lökni a kövön, mindent közölnünk kell egymással, a mi tájékoz: mindenekelőtt megismertettem vele az otthon huszonnégyezer aláirással ellátandónak igért memorandum tervét és erre adott válaszomat, miként ez levelemből kivonva, tárgy-össszefüggés miatt már föntebb közölve van; levelem többi része itt következik:
Ezekből ismerni fogja ön a helyzetet, a mint most áll a hazában; az otthoniaknak adott válaszomban pedig sok van, a mi önnek feleletül szolgál kérdéseire. Utasitáskép a következőkre szoritkozhatom:
1. Mi elégithetné ki békés reform utján a nemzetet? – kérdi ön. Ha nem kérdik ezt öntől, nem tartom tanácsosnak, hogy ezt előhozza az uj miniszternek, vagy akárkinek. De ha kérdik, a felelet ez: A magyar gyűlöli az osztrák uralkodást, engesztelhetlenül, de a szenvedés oly nagy, hogy ha az osztrák a történelmi alapra visszatérve, az ősi alkotmányt ugy, a mint királyi szentesités mellett 1848-ban reformáltatott s az ország területi épségét helyreállitná, – a nemzet ma még alkalmasint inkább megnyugodnék abban, semhogy fegyverhez nyuljon, de ezen minimumnál kevesebbel ma sem elegednék meg; ha az osztrák makacskodik vagy terrorismushoz nyul, vagy ha háboru ütne ki az osztrák ellen, holnap már ezen minimummal sem elégszik meg.
Ez mind tény. Azért mint tényt meg kell mondanunk tisztán, ha kérdeztetünk. (Tudják meg, hogy mi nem ámitunk soha, akármi legyen is véleményünk.) De ha azt kérdi ön, kell-e iparkodni a Tuilleriákat biztatni, hogy a concessiókért magát szószólóként vesse közbe, – azt mondom: ne, ne, az istenért ne; borzalom csak rá is gondolni, hogy a diplomatia kinpadjára huzzák a magyar ügyet.
2. Kivánja ön: közöljem nézeteimet az olasz ügyre, s azzal kapcsolatban lévő magyar ügyre nézve.
Nem az itt a kérdés, barátom, hogy mi a mi nézetünk, hanem a nagy, a roppant fontosság abban áll, hogy megtudjuk: mit akar a császár az olasz ügyben? akarja-e, hogy vele vagy akár nélküle harcz legyen az olasz s az osztrák közt. Ez a fődolog. Tudni, tudni, ismerni a Tuilleriák akaratát. Ezt tudva, van alapunk, s tisztán áll előttünk a teendő mindkét esetben. Ezt nem tudva, ugy vagyunk, mint a vak, ki nem tudja hova lép.
Ha a császár nem akarja, hogy az osztrák háboruba kevertessék, ugy nekünk a Tuilleriákban jelenleg semmi dolgunk, dolgunk másutt van, dolgunk abban az irányban, hogy osztrák-mentő politikája ne sikerüljön.
Ha akarná, de nem ugy, hogy maga is ujra bekeveredjék e háboruba, – a feladat az: megsugatni vele Turinban, hogy nem lesz ellenére, ha az olaszok Velencze felszabaditását munkába veszik. Ez a legkevesebb kedvezés.
De erre is némely előzmények kivántatnak részéről. Nevezetesen: hogy ne hagyja az olasz ügyet lelkesedésgyilkoló provisoriumban, mely különösen Modenában ellenforradalomra fog vezethetni. »Tous les paysans sont duchistes«, – ez tény.
Ha a congressusról, bár most elnapoltatta, még talán nem mondott le végképen, hát tartsa meg, hanem a külavatkozás megengedhetlenségének és a »le Pape ot le congrés« programmjának alapján. (De congressust tartani hiba, mert ha az valami jót tenne, kár »donnez en partege le mérite du bien qu’on aurait pu recuillir seule«, ha rosszat tesz, annak minden odiuma reá háruland, mert »c’est lui qui est le maitre de la situation.«)
Ha pedig ki akar búni (mint ki kellene akarni búni) a congressus-tartás eszméje alul, semmi sem könnyebb. Csak irjon egy jegyzéket az illetőknek: ha akarnak-e egybegyülni a »le Pape et le congrés« elvei alapján? Lesz, ki hozzá áll (az angol és porosz) s ez nyert terrenum a további lépések logicájához. Lesz, ki hozzá nem áll (osztrák, pápa, Nápoly) s ezzel vége van a congressusnak. Ekkor pedig logicus lépés: egy diplomatiai körjegyzékben kijelenteni, hogy hát ő tovább nem mehet, most már a herczegségek s a Romagna dolga akaratjukat határozottan tudatni, ő azt respectálni fogja s külavatkozást nem enged meg; a nép megszavazza még egyszer a Piemonttal való egyesülést, s ha ezt a Tuilleriák elismerték, nyert pörünk van, mert ekkor az osztrák elleni háboru valószinü. Bizonyos volna, ha nemcsak azt izenné bizalmasan Turinba, hogy nem lesz ellenére, ha az osztrákot megtámadják, hanem ezt is: »én megtettem a magamét, most rajtatok a sor; – jőjjetek egyetértésre a magyarokkal s cselekedjetek; – külavatkozás ellen biztositalak.«
Az ideálja a jónak természetesen az volna, ha maga is ujra meg akarná kezdeni a harczot. Okot reá könnyen talál. (Maga Velencze állapotja elég, mert nem adott neki az osztrák nemzeti kormányzatot, mit Napoleon császár programmal állitott fel nyiltan a világ előtt.) De én ezt, most legalább, pium desideriumnak tartom. A ki egy Solferino hadi előnyét feladja, az nem kezd ab ovo háborut.
Azonban, ha oda tudja ön Thouvenelt birni, hogy a császárnak mindig kedvezőleg szóljon a magyar ügyről, nagy szolgálatot teend a hazának.
»A magyar nemzet függetlensége minden Bonaparteellenes európai coalitiót lehetetlenné teszen. Nincs nemzet Európában, mely annyira méltó volna a császár pártolására, mint a magyar; nincs, mely megbizhatóbb és hasznosabb szövetségese lehetne a continensen. A keleti kérdésnek megoldásához, franczia politikai szempontból, Magyarhon függetlensége a kulcs. (Ha valaki, Thouvenel érti a keleti kérdést.) A német ellen »oldal-hadállás«. Aztán hős nemzet, s mily gyönyörüen érett, még papsága is! És nem anarchista, nem forradalmi per profession, nem antimonarchista. És lám, más népek féltékenyek a franczia felsőség iránt, még az olasz is az, de a magyar nem; ellenkezőleg: óhajtja. S ha garantiát akar a császár, hogy a magyart örökre a franczia politikához kösse, semmisem könnyebb: ott lehet király a Napoleonházból a nélkül, hogy ily lépés európai coalitiót idézne elő; mert ha a magyarok önként, minden párisi nyomás látszata nélkül ily választást tesznek, senkisem léphet fel ellene, pedig ő tudja, hogy a magyarok készek erre, hogy óhajtják édesörömest, megteszik egylélekkel.«
Ah, ha ön rá tudná birni a minisztert, hogy mindig s mindig ily dallamot fujjon a császárnak, ez már aztán szolgálat lenne a hazának; minőt neki minden multunkban kevés ember tett.
Hihető, hogy a császár azt fogja rá mondani: »Én jót akarok a magyaroknak, de nagyok a nehézségek. Kossuth határozottan ahhoz ragaszkodik, hogy sereget küldjek Magyarországba, pedig én most nem támadhatom meg az osztrákot, én nem léphetek fel mint forradalmi propagandista Európa előtt.«
A felelet ez reá: »Nem is kell. Kossuth sürgette ezt akkor, mert az osztrák hatszázezer emberrel állt készen compact erőben, seregébe bizva, s Kossuth félt, hogy felséged békét köthet Magyarország feláldozásával, mert hiszen Magyarország függetlensége nem volt felséged vallott programmjában, s valljuk meg: Kossuth-nak igaza volt. De azóta sokat változtak a körülmények. Az osztrák katonai prestigeének vége; hadserege desorganisálva; pénze nincs; minden tartománya elégedetlen. Magyarország pedig annyira egyértelmü, hogy dicső látni; még a kath. papság is. (Nincs ily nemzet több.) E helyzetben okom van hinni, hogy ha az olaszokkal harczba keverednék az osztrák: némi pénz- és fegyver-segitséget, belgrádi és jassi-i befolyásukat s biztositást az ellen, hogy nem lesz külavatkozás – még az ovatos Kossuth is elegendőnek tartana most. Felségednek szólani kellene Kossuth-tal, már csak azért is, hogy tájékozhassa magát Magyarország iránt. Ő benne bizni lehet, hogy ő nem fogja felségedet ámitani. Szólni kell vele.«
Ha ily irányban képes befolyásolni a minisztert, azt hiszem: nagy eredményekre törend utat.
Ennyi, gondolom, elég bevezetésül. Ha részletekre kerül a dolog, sok mondani valóm leszen.
London, január 11. 1860.
(Aláirva)
Kossuth.
* * *
Párisi képviselőnk jelentése szerint (april 14.) Thouvenel becsületszavát adta, hogy minden alkalmat fel fog használni, a császárral a magyar ügyben a lehető legkedvezőbben szólani. – Egy hónappal később meleg szavakban biztositotta Kiss ezredest, hogy a császár nagy előszeretettel viseltetik a magyarok iránt, gyakran beszél Magyarországról s Thouvenel mindent elkövet, hogy a császárt rokonszenvében, az érdekközösségi tekintetek kiemelésével, megerősitse, de hiában: a császár politikája a közvetlen gondot igénylő actualitás keretében mozog, e keretet pedig kapcsolatban az olasz ügygyel Nizza és Savoya s kapcsolatban az angol kormánykihivó magatartásával a svájczi vita (Chablais és Faucigny iránt) annyira betöltik, hogy combinatióiban ez idő szerint a magyar ügy helyet nem foglal. Mind a miniszter, mind ura azt hiszik, hogy a magyar függetlenségi harcz megujitására az lesz a legjobb; sikert igérő alkalom, ha majd »a keleti kelés (sic!) felfakad, de a tuilleriai lancette e kelést az idén nem fogja felbökni, ha még ugy meg lesz is érve.« Midőn erre Kiss Miklós azon megjegyzést tette, hogy ez későn jöhet mind reánk, mind Francziaországra nézve, Thouvenel odanyilatkozott, hogy e felett nem aggódik. »Mi – ugymond – a magyart mindig készen fogjuk találni és, sokkal bölcsebbnek tartjuk a nemzetet, semhogy időnkivüli felkeléstől tartanánk. Hiszen nem kétlem, hogy meg vannak odahaza győződve, hogy külháboru nélküli felkelés esetén az orosz ujolag interveniálna.«
Kiss ezredes, ki különösen utasitva volt a nemavatkozást érlelni, azon észrevételt mindenképen koczkáztatta, hogy azon állás mellett, melyet a császár Olaszországra nézve a nem-interventió elvének fentartása körül isten és világ előtt elfoglalt, Francziaország az orosz avatkozást meg nem engedheti, – mire Thouvenel ugy nyilatkozott, hogy e felől nem merne jót állani, mert akkor a császárnak egész Németországgal meggyülne a baja, hacsak előbb nem sikerülend a németeket egymás közt összevesziteni, »a mire egyébiránt jó utban vannak«. (Kiss jelentése Kossuth-hoz május 14.)
Hogy érdeklődött Magyarország iránt a franczia hatalom, a felől képviselőnk abból is meggyőződött, hogy mindenről, a mi Magyarországon történt, igen jól s igen részletesen voltak értesitve. De azért a többször megujitott értekezések mindig csak azzal végződtek, hogy a császár nem akar semminemü uj bonyodalmat 1860-ra; békét, nyugalmat akar s Thouvenel komolyan és barátságosan azt tanácsolta, hogy Magyarország legyen türelemmel, folytassa a szenvedőleges ellentállást, de ezen tul ez évben ne menjen!
Ha mégugy nyugalmat akart is Napoleon császár: a bonyodalmak megjöttek Szicziliában, Nápolyban, a pápa fenmaradt birtokaiban; de azért, sőt annálinkább igaz maradt, hogy mi hazafiui reményeinkkel, tehát működésünkkel is nem Párisra, hanem főkép Turinra voltunk utalva. Ott időközben megujitottuk összeköttetéseinket; s tudattam párisi képviselőnkkel, hogy Turinban »szénánk jó renden áll«, de lelkére kötöttem, hogy perről nem kell a Seine partján beszélni«, különben utasitásom az volt, hogy mindezek daczára a lehetőségig cultiválni kell párisi viszonyunkat; iparkodni tudomásában lenni az ottani szándokoknak, mert azok ugy az általános politikai helyzetre, mint különösen a turini elhatározásokra nagy befolyással lehetnek; engem a »személyes politikai mozzanatai s a befolyásos körök hangulata felől folyvást jól értesitve tartani; de a mézes szavakat cum grano salis venni.
