I. Levélváltás Rapettivel
I. Levélváltás Rapettivel
Kossuth – R . . . . . urnak Párisba.
Nagyon szeretném folytatva látni önnek felfedezéseit. Gondom volna reá, hogy a legterjedtebb nyilvánosságra jussanak. Hanem, tekintve a huzamos félbeszakitást, jó volna a további közleményeket kapcsolatba hozni azzal, a mi most a közfigyelmet leginkább elfoglalja, értem: a congressust, mely most a világot fenyegeti.
Mondom: fenyegeti. Mert a congressusok képezték Európa szerencsétlenségét 1815 óta. Congressusok sohasem oldottak meg semmi kérdést. Legfölebb compromissumokat tákoltak össze. Pedig vannak politikai kérdések, melyek compromissumot nem türnek, s melyeket annak csak megkisérlése is elmérgesit.
Aztán: Francziaország és congressus! Ha a történelem tanulságai érnek valamit, különösen Francziaország az, melynek congressusoktól óvakodni kellene. Nem congressusok által, hanem congressusok daczára lett Francziaország nagygyá, s bizony nem congressusok által remélheti fentartani az állást, mely őt megilleti.
És bizony III. Napoleon sem congressusoknak köszönheti, hogy Francziaországban uralkodik. Az 1815-iki congressus határozatai nem akadályozták őt, hogy a császárságot helyreállitsa, és bizony-bizony mondom, nem congressusokkal foghatja annak állandóságát biztositani. A franczia nemzet nem szereti az ő souverain akaratát az ugynevezett »isteni jog« ratificatiójának alábocsátva látni.
Igazán mondom: én nem értem a Tuilleriák politikáját. Teljességgel nem értem.
A császár ura volt a helyzetnek. Congressusra hivatkozni annyit teszem mint ez állásról lemondani.
Ha véletlenül valami jó kerülne ki belőle, annak érdemét a császár legalább is osztályra bocsátandotta, miből neki csak részecske jut az egész helyett, mely kezében volt. Hát minek bocsátja osztályra, a mit egészen megtarthat?
Ha ellenben rossz kerül ki belőle (pedig csak rossz kerülhet ki), azt mind az élő nemzedék, mind a történelem neki, csakis neki fogja felróni, mert ő volt ura a helyzetnek.
Vagy talán azt hiszi, hogy nyer vele Európa közvéleményében?
Uram istenem! Hat hónap előtt a nemzetek szive a császár kezében volt: ma a legjobb uton van, hogy azt magától örökre elidegenitse.
S gondolja-e ön, hogy Francziaország e természetes szövetségeseinek elvesztéséért más, mint igen siralmas kárpótlás lehet azon Habsburg-Lotharingia-házbeliek szövetsége, kiket a császár nagybátyja a franczia korona rebellis tisztjeinek nevezett?
A Habsburgok veszendők. Házuk roskadozik. A nemzetiségek maradnak. Szenvedéseiket meg lehet hosszabbitani, de megölni őket nem lehet.
Aztán képzelje csak ön, hogy Francziaország a congressuson Austriával szavaz és Austriával kisebbségben marad!
Minő szomoru látvány! Anomalia, mely a nevetségessel határos!
Pedig ez megtörténhetik ám! Nagyon megtörténhetik.
Hatalomnak semmitsem kellene annyira kerülni, mint a nevetségessé-lételt. A nevetséges megöli a hatalmat.
Hát ugyan minek ezt merényleni? Miért nem hagyni az olaszokat, hogy maguk intézzék el dolgaikat?
Mit mondott volna a császár, mit Francziaország, ha 1851-ben például Anglia congressust hozott volna javaslatba, miszerint az, politikai nyomása által elhatározza, hogy minő kormányformája legyen Francziaországnak s ki legyen uralkodója?
Igaz, Francziaország hatalmas, és Itália nem az. De korunkban már nagyon bajos kétféle mértékkel mérni. A történelemben logica van. Az elvek győzelem felé haladnak. Expediensek nem tartósak.
Vannak, kik azt mondják, hogy az ut hamis lehet, melyet a császár választott, de rajta van s kénytelen rajta maradni.
Hiszen igaz: a villafrancai végzetes nap igen nagy hiba volt. A császárnak csak lábát kell vala kinyujtania, hogy eltapossa Austriát, s azt eltaposva, bedugja Európa bajainak kutfejét.
Austria segédforrásainak végére jutott (au bout de son latin); pénzügyileg tönk; mindazon erőrugókra nézve, melyeket a népek szeretete nyujthat: tökéletes tönk; katonai »genie« tekintetében: tönk. Ez volt Austria helyzete. Másrészt meg az én vitéz nemzetem faj-, nyelv-, vallás-, párt-külömbség nélkül s a horvátokkal egyetértésben kész felkelni, mint egy férfiu, – csak egy franczia zászlót lásson (ez ma már nem hit, nem vélemény, ez tény, melyről ezer kétségbevonhatlan bizonyitvány tanuskodik), mi pedig idekünn azon ponton, hogy felbomlást vessünk az osztrák hadseregbe, melynek (miként azóta a legkülönbözőbb kutfőkből tudva van) fegyelme annyira meg volt ingatva, hogy a nyilt lázadás szélén inogott (nem csekély száma tiszt esett el a csaták közben saját katonáik keze által – ez tény): és Napoleon császár, a kinek sehonnan, semmitől sem volt oka félni (hacsak a jó nagyságától nem félt, melyet eszközlendő volt, s mely oly dicsfénynyel vette volna körül nevét, a minőről még alig tud a történelem), a császár – mondom – e példátlanul kedvező conjuncturák közt nemcsak leszállitja győzelmei eredményeit egy oly tartomány megvételére,* melyet az osztrák 1848-ban önként s olcsóbban áruba bocsátott, hanem még meg is menti ellenségét, megmenti azon perciben, midőn udvara és párthivei őt veszve hitték s ő maga is kétségbe volt esve önmaga felett.
Valóságos megvétel volt. Százmillió frankot fizetett Piemont Austriának (a Monte-Lombardo-Veneto adósságainak három ötödét nem számitva), Francziaországnak pedig megfizette a hadiköltségeket s cserébe adta Savoyát és Nizzát.
Hát bizony nem lehet tagadni: ez hiba, példátlan hiba volt.
Hanem végre is, ha az ember hibát követett el, azt nem az által hozhatja helyre, hogy folytatja, hanem az által, hogy siet belőle kibontakozni.
A császár pedig oly könnyen kibontakozhatnék, oly igen könnyen!
Csak azt kellene tennie, hogy mielőtt a congressus összejön, szólitsa fel kereken, határozottan Austriát, hogy teljesitse, a mire magát kötelezte: nemzetiesitse Velenczét katonailag, pénzügyileg, közigazgatásilag, mindenképen s formaszerüleg kötelezze a Mincio és Adige melletti erődöket foederalisalni.
Austria sem az elsőt nem fogja tenni, sem a másodikra nem fogja magát kötelezni.
S ekkor a válasz készen van:
»Ha te felmented magadat elvállalt kötelezettségeid alul, engem is felmentesz az enyéim alul. Ám legyen; én hagyom az olaszokat cselekedni.«
Ennyi az egész. S ekkor, ha az olaszok az után, a mit a császár értük tőn, nem tudnának végezni az osztrákkal, nem érdemelnék, hogy nemzet legyenek.
De tudni fognak.
És mi? – Mi segitendjük.
A császár pedig hűn ragaszkodóvá teendi Olaszországot Francziaországhoz örökre; mig ha akadályozza az olaszokat, hogy hazájukat a maguk módja szerint ujjáteremtsék, el fogja őket örökre idegeniteni.
A vélemény már is tért nyer, hogy a császár nem akarja Olaszországot igazán függetlennek.*
E véleményben az angol kormány is osztozott. Az első látogatás alkalmával, melyet D' Azeglio őrgróf lord Palmerstonnál tőn, ez utóbbi ekként nyilatkozott: »Én semmi veszélyt nem látok a brit korona érdekeire abban, ha önök egy északi Olaszországot alapitanak, Genuát és Velenczét is beleértve. De tartok tőle, hogy Velencze birtokára nézve Piemont ellenségre talál Francziaországban. Ez nem fogja akarni, hogy oldalánál egy második Poroszország alakuljon. (D' Azeglio bizalmas jegyzéke Cavourhoz Londonból, julius 4. 1859.)
Ha e vélemény megerősödik Francziaországnak egy örökös ellenséggel többje lesz határainál.
A tervnek, mely az olasz kérdés megoldására felhozatik, két hibája van. Az egyik az, hogy ha lehetséges volna, nem volna megoldás. A másik az, hogy lehetetlen.
Hanem akármiként is legyenek ezek, annyit legalább szeretek remélni, hogy ha csakugyan congressusnak kell lenni, ott nem lesz szó Magyarországról.
A császár nem akarta, vagy magát akadályozottnak hitte, hasznát venni a magyar nemzet készségének. Talán nem ismerte eléggé, hogy hitelt adjon szavamnak, midőn azt igérem neki, hogy a franczia zászló megjelenésével magyar földön, egy egész nemzetet birand szövetségesül, tömeges népfelkelést és hat hét alatt kétszázezer főnyi szervezett hadsereget, vitézt, mint a franczia, s rendithetlent, mint a hűség maga … Istenem! Hisz igaz, engem sem ismert; nem tudta, hogy én nem vagyok fanatikus; nem tudta, hogy én örök üdvösségemet sem volnék hajlandó csalással megvásárolni.
De végre is, ha már – fájdalom! – nem akarta magának a magyar nemzetet lekötelezni az által, hogy szabaditó kezét kinyujtja feléje, annyit legalább remélek, hogy nem akarandja jövendőjét tönkretenni az által, hogy Magyarországot a congressus procrustesi ágyára fekteti vagy fektetni hagyja.
Isten őrizzen minket e szerencsétlenségtől!
Talán azt kérdendi ön, hogy miben hiszünk, miben remélünk?
A rege szerint szent Oláf azt kérdé egy normann harczostól, hogy kiben hiszen? – s ez azt felelte: »Magamban«.
Én is azt felelem: »Hiszünk magunkban.« E hitünk jövendőnk záloga.
Vesse ön tekintetét Magyarországra, vegye figyelembe, a mi ott történik és hinni fog ön szavamnak.
Az alkalom el nem marad, mert tudunk várni és vigyázunk.
Csak egy dolog nyugtalanit. A császár eltaszitva magától Magyarországot, meglehet: utat nyitott az orosznak.
Ez nagy baj volna.
Azonban … »mi hiszünk magunkban.«
Bocsásson meg ön, hogy szabad folyást engedtem gondolataimnak. Higyje el, hogy érzelmeim szabatosabbak, mint franczia irályom.
Fogadja stb.
Kossuth.
(Francziából forditva.)
R … – Kossuthnak.
(Kivonat.)
Páris, január 25. 1860.
Késtem önnek válaszolni. Szolgáljon mentségemül az, hogy bizonytalanságban voltam, csak személyes benyomásaimnak adhattam volna kifejezést. Már pedig ön olyan ember, ki eleven legiókat hozhat mozgásba. Minden szó, mely önhöz intéztetik, komoly dolog. A lelkiismeretet roppant felelősséggel terhelheti. Tehát hallgattam, mert a mire ön várt, én is vártam. Most azon helyzetben vagyok, hogy valami fontosat közölhetek.
A mint megkaptam önnek két levelét, siettem belőlük szószerinti igen teljes két kivonatot csinálni, s átadtam Pietri senator urnak, ki azokat rendeltetése helyére eljuttatta.
Minő része volt önnek a rögtönös elhatározás előidézésében, melyek a franczia politikát megváltoztatták s a congressusnak nyersen hirtelen utját vágták? – én nem tudom. De azt tudom, hogy ama rögtöni elhatározások összeestek az ön két levelének vételével, s okom van hinni, hogy a dologban több valami is volt, mint puszta összeesés (coincidence).
Akármint legyen is ez, csak tegnap kaptam választ; sietek azt önnek átszármaztatni.
Mindent olvastak, s olvasták figyelemmel, megelégedéssel. Én reproducáltam ugy, a minők voltak, önnek ékesen szóló, mély és eleven észrevételeit a congressusról stb, a nélkül, hogy csak egyetlenegy szót is meglágyitottam volna. Semmisem tetszett tulerősnek. Minden komolyan tekintetbe vétetett, s Pietri senator ur értesitése folytán mondhatom önnek, hogy hasonnemü közlemények nem kevesebb érdekkel fogadtatnának, mint haszonnal a közügyre.
Bizonyára ugy látszik, hogy a császár politikája egy uj változatba lép. Minden arra mutat és reményre jogosit.
Hanem e látszat mellett más dolgot is vélek észrevenni.
Egyrészt az állás, melyet a császár a francziaországi conservativek irányában elfoglalt, annyira erőszakos (violente), miszerint attól lehet félni, hogy nem tarthat s ellenkező irányban reactió közeleg. Adja ön ehhez azt, hogy a császár, az egy Walewskit kivéve, személyzetében semmit sem változtatott: miként foghat határozottsággal nehéz és nagylelkű feladatok megoldásához oly eszközökkel, melyek – igaz – hajlékonyak, de melyeknek alig lehet más virtualitásuk, mint melyet az ügyetlen, aljas és haszonvágyó udvaronczság igérhet? A mitől leginkább félni kell, az a vallás kérdésre. A mig e kérdés, nem mondom: megoldva, de mellőzve nem lesz, minden bizonytalan fenyegetett és nyugtalanitott Francziaországban. Számunkra e kérdésből semmisem kerülhet ki, semmi más, mint egy meddő s kártékony izgatás, a mi mindent megállit, mindent compromittál.
Aztán másrészről az angol szövetség a béke biztositékának s tán az osztrák mentőhorgonyának is tekinthető. Mi jót várhat ön a békétől és attól, hogy az osztrák megaláztatik bár, de kiméltetik?
Piemont azon ponton van, hogy egy eléggé fontos államnak fejévé legyen. Ott lehetne remény. Piemont szövetségében Magyarországgal – lehetne remény, egy közös, combinált támadás végett. De vajjon Piemontnak, a pénzügyileg küzdelmei által kimerült, ujjáalakitásának nehézségeivel küzdő s Francziaországgal küzdő Piemontnak lesz-e egyideig legalább módja és szabadsága az önkénytes (spontanée) tevékenységre? Biz’ ez kétséges.
Itt azt mondják, hogy egy hatalmas diversió készül kelet felé, európai Törökországban. Vannak, kik Thouvenel ur kineveztetését a külügyek vezetésére, ez eshetőséggel hozzák kapcsolatba, s azt adják hozzá, hogy ezzel continensünk minden kérdése egyszerüsitve lesz.
Ha nekem szerencsém volna magyarnak lenni, én készülnék a jövendőre illusió nélkül, de félelem nélkül is. Gondosan kerülném a vallási kérdéseket. Minden móddal érdekelném a császárt ügyeim iránt, s készen tartanám magamat az eseményekre azon meggyőződéssel, hogy ily bizonytalan időkben a kedvező kilátás el nem maradhat.
Önnek észrevételei a legjobb hatást gyakorolták. Folytassa ön hasonló nyiltsággal. A császár nagyon szereti az ily dolgokat nyersen kimondva hallani, ha nem közvetlenül neki mondatnak. Biztos lehet ön, hogy Pietri ur segitségével okvetlenül kezéhez juttatom. Folytassa ön a munkát, mely a császár szivét a magyar ügynek véglegesen megnyerheti.
Legyen meggyőződve, hogy én igen nagy becset helyezek reá, hogy ön engem hivei (dévonés) közé számitson, stb.
(Aláirva)
R ……
(Francziából forditva.)
Ekként felbátoritva, még a következő levéllel tettem kisérletet:
Kossuth – R …… urnak Párisba.
London, febr. 6. 1860.
Van szerencsém január 25-ről kelt levelének vételét elismerni. Nyugtalanul vártam azt. Valami biztosat nem igen bátorit remélenem. Hanem őszinte s ezt köszönöm; és köszönöm főképen az érdekeltséget hazám iránt, melyet ugy az ön, mint a Pietri senator ur részéről tanusit.
E tényt hálával fogadva, szabadságot veszek magamnak kijelenteni, miként nekem ugy látszik, hogy e rokonszenves érdeklődés hazám iránt tökéletes összhangzásban van a franczia hazafi előrelátásával.
Semmisem alkalmasabb Francziaországot belső rázkódtatásoktól megóvni, mint annak bizonysága, hogy külviszonyaiban azon magas állást foglalja el, melyet a franczia nép társas geniusa megszokott jogai legdicsőbbikének tekinteni.
Egy kormány sem volt képes magát Francziaországban fentartani, mely a nemzet ez érzelmeit nem tudta kielégiteni.
Nekem ugy látszik, hogy a császár nagy tapintatosságnak adta bizonyságát, midőn a franczia nemzet e jellemvonásához alkalmazkodott, – s ha a világ őt olyannak tekinti, mint a ki dönthet Európa sorsa felett, én e büszke állás kulcsát ama tapintatban találom.
S azért nem is hihetem, hogy a ki Francziaország európai tulsulyának helyreállitása körül annyi tapintatot s annyi sikerrel fejtett ki: abból csak egy ideiglenes épületet akarjon emelni, mely csupán arra volna számitva, hogy addig tartson, mig az ő atlas-i vállai támogatják.
Ha nekem szerencsém volna francziának lenni, semmi sem nyugtathatna meg jobban Francziaország jövendője felől, mintha azt látnám, hogy politikai tulsulya rendithetlenné van megszilárditva.
E megszilárditás szövetségesekül nemzeteket kiván, melyek Francziaország politikájához ugy az érdekek, mint a hála kötelékeivel csatolvák.
Nem kicsinylem én azon expediens-szerü viszonyok becsét, melyekhez a diplomatia folyamodni szokott, hogy a pillanat nehézségeit eltávolitsa. Hanem ezek rendesen kis ideig tartanak. A mai jóbarát holnap közömbössé, holnapután ellenséggé válik. Sysiphusi munka ez. A sziklatömb, melyet felfelé hengeritünk, minduntalan visszagördül.
Azonban a nagyságnak megvannak a maga veszélyei.
Francziaország politikai nagyságának veszélyét a féltékenység szülte coalitiók képezik.
Ez ellen csak egy biztos védőszer van. A nemzetek hozzácsatolása Francziaország politikai felsőbbségéhez, állandó érdekeik által.
S én állitani merem, hogy nincs nemzet, melyet a császár akár nagyobb biztonsággal, akár több előnynyel vehetne fel számitásaiba, mint a minővel Magyarországot felveheti.
Magyarország sohasem lehetne féltékenynyé Francziaország politikai felsőbbsége iránt, sőt inkább: örömmel kellene azt fogadnia, mert benne saját függetlenségének biztositékát találná.
A magyar körülbelől az egyetlen nemzet Európában, melyet érdekei megingathatlanul csatolnának Francziaország politikájához, mert az oroszok s németek közé helyezve, a franczia jóakaratra mindig szüksége volna.
Ebben biztonság van az állandóságra nézve. A mi pedig az előnyöket illeti: gondolkozzék ön a keleti kérdés felett. E tekintetben előbb-utóbb eltérésbe, meghasonlásba kerül Francziaország Angliával vagy az oroszszal: meglehet mind a kettővel egyszerre. Tehát szövetségesre lesz szüksége, melyre minden körülmények közt bizton számithasson, – s mely földrajzi fekvésénél fogva azon helyzetben van, hogy tekintélyes sulyt vethet a franczia politika mérlegébe.
Ily szövetséges csak Magyarország lehet. A keleti kérdést lehetetlen kielégitőleg megoldani, ha Austria kiméltetik. Erről a császár már tapasztalatilag meggyőződhetett a krimi háboru folyamában. Csak Magyarország által lehet a törökországi népeket a franczia politika köré csoportositani.
Ez nagyon komoly tekintet. És van egy más, mely még ennél is komolyabb.
Gondoljon ön valamely háboru eshetőségére Franczia és Németország közt. Bizonyos vagyok benne, hogy ön nem fogja ez eshetőség feltevését ábrándnak mondani. Nos, ha a császár Magyarországot Francziaország érdekeihez csatolja, ezzel magának az ellenség oldalában oly hadi állást biztositott, melyre elég egyszerűen rámutatni, miszerint roppant fontossága szembetűnővé legyen.
Pedig ez még nem minden. Németország egység felé nehezkedik. Előbb-utóbb ezt el is éri. Ez azon dolgok közé tartozik, melyeket ha egyszer bent akarnak, kivülről semmi hatalom sem képes megakadályozni. Bizony mondom: jó volna idejekorán ellensulyról gondoskodni. Ezt az ellensulyt csak Magyarország nyujthatja, mert tul a tulajdonképem Németországon kelet felé csak Magyarország az, a mely sem Szent-Pétervár, sem Berlin felé nem gravitál.
S végre is teljes nyiltsággal kell szólanom: ha a császár késedelmeskedik Magyarországot érdekei által Francziaország politikai felsőbbségéhez csatolni, két dolog közül egy fog történni, t. i. vagy az, hogy Magyarország az orosz karjai közé vetendi magát, vagy az, hogy kifárasztva a nehézségek által, megadja magát annak, hogy a német befolyás Magyarországon magát megszilárditsa. S mi lesz a következés? Az, hogy Magyarország oly hatalmi növekedésül szolgáland orosznak vagy németnek, hogy Francziaország politikai fensőbbsége nagyon, de nagyon kétségessé válhatik.
Ellenben a magyar nemzetben annyi életképesség, annyi erő van, hogy ha Francziaország érdekeihez hozzácsatoltatnék, ennek többé sem kellene európai coalitióktól tartani; e veszélynek eleje volna véve mindenkorra. E nélkül pedig e veszély nemcsak fenmarad, hanem még növekedni is fog azon mértékben, a melyben Francziaország politikai nagysága növekszik. Én erre már figyelmeztettem a császárt Valleggioban, a figyelmeztetésem akkoron határozott helybenhagyással tiszteltetett meg.
Ilyenek a tekintetek, melyeknek alapján azon észrevételt engedtem meg magamnak, hogy franczia államférfiaknál a Magyarország függetlensége iránti rokonszenv tökéletes összhangzásban van a hazafiai előrelátás sugalmaival.
Adná isten, hogy e nézetek a franczia kormánynál ép ugy a politikai maximák közé soroztatnának, miként sikerült Angliában a nem-avatkozás elvét közéjük soroztatnunk.
Nekem nincs a felől kétségem, hogy a magyar ügy fontossága nem kerülte ki a császár mély belátásának figyelmét. A mi pedig hazám iránti jóakaratát illeti, örömemre szolgál elismerhetni, hogy, abban hinni nekem a császár jogot adott.
Hanem ugylátszik nekem, hogy a császár tulozza e jóakarat valósitásának nehézségeit.
Egyrészről Austria katonai tekintélye (prestige) meg van törve; pénzügyileg bukott; hadsereg elégedetlen; az elégedetlenség általános minden tartományában, még Tyrolban is; kormányzati rendszerében a makacs romlottságot oly minden mértéket meghaladó bárgyusággal tetézi, miszerint az európai közvéleményben már valósággal veszett hire kelt. Már még a »Times« is (s ezt mondva, bizony sokat mondok) febr. 3-iki számában, miután a bécsi udvar »legyőzhetlen ostobaságát« világosságba helyezte, határozottan kimondja, hogy »Bécsben egy elitélt dynastia minden történelmi symptomái nyilatkoznak«. Itt Angliában pedig a közvélemény a legteljesebb átalakulásra jutott még azon osztályoknál is, melyek a legátalkodottabban ragaszkodtak azon hagyományos balitélethez, hogy Európának erős Austriára szüksége van. Még az öreg Landsdowne őrgróf is e szavakat irta tegnapelőtt egy barátomnak: »Ámbár én azon elévült iskolához tartozom, a mely nem óhajtotta Austriát egészen kitörülve látni Európából, kénytelen vagyok elismerni, hogy magamagát kitörli. El van veszve.«
A ki ennyire el van itélve korának közvéleménye által, annak csak egy kicsi kis lökéske kell, hogy összeomoljék, mint egy kártya-ház.
Másrészt tagadhatlan tények a következők is:
Az angol kormány nem nyujthat, nem merhet nyujtani, nem fog nyujtani anyagi segélyt Austriának.
Az orosz czárt a rabszolganép emancipatiójának munkája megakadályozná, hogy fegyveres erővel álljon ellent a császárnak, ha ez magát elhatározná, hogy Austriának a kegyelemdöfést megadja. Különben is az ellenszenv Austria ellen nem kevésbé általános, mint eleven egész Oroszországban.
A mi pedig Németországot illeti, ön tudja, minő lázas ingerültségre buzdultak a németek Austria mellett az olaszországi hadjárat alatt. Nos, vessen ön egy tekintetet a német hirlapokra, a kölni, pfalzi ujságra, a berlini »Volkszeitung«-ra stb. és látni fogja, hogy a német közvélemény ma nem kevésbé ellenséges Austria iránt, mint a minő barátságos volt tiz hónap előtt.
Ellenben az európai sajtó csaknem egyetemesen tanuságot teszen azon tény felől, hogy Magyarország faj-, nyelv-, vallás- és osztály-különbség nélkül annyira gyülöli az osztrák uralmat, annyira türhetlennek érzi a rendszert, melylyel sanyargattatik, miszerint a kétségnek még csak árnyéka sem forog fenn, hogy fel fog kelni, mint egyetlenegy férfiu, csak kapjon támaszt, mely lehetségessé tegye, hogy szervezkedhessék, s erejét csatarendbe állithassa.
Ez az, a mi végett nekünk külsegitségre szükségünk van. Nekünk nincs Párisunk, hol három meleg nap dynastiákat dönthetett meg. S ha még Párisunk volna is, Magyarországon torlasz harcz nem végezhetne az osztrákkal. Nálunk a szabadságharcz: háboru, nagy háboru az osztrák császárral, ki ellenünk nem magyar katonaságot, mely vér a mi vérünkből, test a mi testünkből, hanem idegen hadseregeket állit csatarendbe; seregeket, melyeknek Magyarország nem hazája, ereiben nem a mi népünk vére folyik. Ily háboruban szervezetlen, fegyvertelen néptömegek, még ha oly lelkesültek is, bajosan állhatják ki az első lökést, melyet egy rendes hadsereg fegyelmezetten ellene intéz, kivált most, midőn a legcsekélyebb hadikészlet sincs a nemzet kezében; az ország idegen hadseregekkel lépcsőzetesen meg van rakva, s a várak s más strategiai támpontok az ellenség által erősen megszállva tartatnak. Ezeket azért emlitem, miszerint elejét vegyem azon ellenvetésnek, hogy: ha olyan a szellem Magyarországon, mint a minőnek állitom, miért nem kél fel harczias nemzetem saját erejével, miért vár külsegitségre? Azért, mert a jelen körülmények közt, külsegitség nélkül lehetlen erőnket szerveznünk s csatarendbe állitanunk. Ah, ha minket a császár csak hat hétre is ama felső- s közép-olaszországi tizenkét milliónyi nép helyzetébe tenne, melynek már kilenez hónapja volt erejének szervezésére: mi bizonyosan nem kivánnánk senkitől, hogy értünk magentai, solferinói ütközeteket vivjon. Megvivnák azokat maguk is a mi »névtelen félisteneink«.
A rövid szemle, melylyel Európa viszonyain végigfutottam, azt hiszem: igazolja állitásomat, hogy a viszonyok inkább bátoritásul szolgálhatnának a császárnak arra, hogy jóakaratát hazám iránt valósitsa, – mintsem hogy visszatartsák.
Hanem hát a császár akaratja a határozó, s fájdalommal vallom meg, hogy a mióta a congressus szerencsétlen gondolata feladatott, én a császár politikáját Olaszországra nézve érteni vélem; de Magyarországra nézve egészen sötétben vagyok. Ez nagyon aggasztó állapot. A hazából tájékozást sürgetnek, s van okuk sürgetni, mert a helyzet Magyarországon tarthatatlan. Lehetetlen azt még soká függőben tartani. Jobbra vagy balra, kell, hogy eldőljön. S bizony-bizony mondom: az idő el fog következni, midőn Francziaországnak oka lesz fájlalni, hogy kormánya nem használta fel a kedvező alkalmat, Magyarországot Francziaország politikai felsőbbségéhez füzni.
Magyarország helyzetéről szólva, még egy körülményre akarok figyemeztetni. A vallásos fanatismus tüze minden oldalról szitogattatik a politika ellen, melyet a császár a pápa világi hatalmára nézve elfogadott, vagy inkább felelevenitett. A világ minden római katholikus papsága közt egyedül a magyar clerus az, mely e politikát helyesli, s az egyház szellemi érdekeivel tökéletesen összhangzónak találja. Egyedül Magyarország az, hol minden kisérlet: a különböző felekezetek közé egyenetlenséget szórni, s vallásos viszálkodásokat felszitogatni, eddig is megbukott s jövendőben is meg fog bukni. Pedig a magyar katholikus egyház nagy tekintélynek örvend a katholikus világban. Tehát a magyar clerus csatlakozása oly erkölcsi sulylyal bir, mely bizony megérdemelné, hogy műveltessék. Ohajtanám, hogy a császárnak alkalma legyen egy vagy más magyar főpappal szólani, s ha kivántatnék, én gondoskodnám az alkalomról.
Fogadja stb.
(Aláirva)
Kossuth.
(Francziából forditva.)
* * *
R…… ur e levelemet (melyet válaszában elég udvarias volt fontosnak keresztelni) sietett szószerinti teljes másolatban Pietri senator által Napoleon császár kezéhez juttatni. Értesitett, hogy kedvesen fogadtatott, s tudtomra adta, hogy nagyon jól teszem, ha hazám érdekeinek a franczia politikába beleillését minden oldalról világosságba helyezem; hanem kért, ne veszitsem el sem reményemet, sem türelmemet, ha határozott választ rögtön nem lapok, mert ez a fenforgó helyzetben lehetetlen, mivel az elhatározás az események fordulataitól van feltételezve; s elég, ha egyelőre meggyőződést sikerül támasztanom. Annyit pedig bizonyosan mondhat, hogy e tekintetben közléseim már eddig sem maradtak hatás nélkül, tehát folytassam azokat, s bizhatom, hogy az eredmény annál kevésbé maradhat el, mert a dolgok kedvező fordulatra mutatnak.
Én e biztatásoknak, megvallom, nem tulajdonitottam fontosságot, mindamellett sem, hogy tudtam, miként az, a mi ez uton tudtomra adatik, még akkor is sugalmazás természetével bir, midőn magánbenyomás gyanánt közöltetik. A szavak méze, melyben a keserü labdacs belemártatott, nem hozott tévedésbe. A tény, melyet e válaszból megtanultam, oda ment ki, hogy a Tuilleriák nem akarnak ugyan ridegen elutasitani, fenn akarnak egy kis bizalmas összeköttetést tartani, mert ki tudja, milyen fordulatot vehet a jövendő: hanem a francziák császárja, hacsak kikerülheti, nem akar háboruba keveredni Austriával, tehát oly véletlenségek közbejötte nélkül, melyek számitáson kivül esnek, nem remélhettem, hogy Magyarország függetlenségének ügyét határozottan felkarolandja.
Ha mégis közlöm R…… ur e válaszának további tartalmát, azt csak azért teszem, mert lehetnek, kikre nézve érdekkel birhat történelmi curiosum gyanánt egy adattal többet birni arra nézve, hogy minő benyomás alatt állottak ez időben azon nem szembeötlő, de bizalmas körök, melyekkel Napoleon császár a hivatalos politikától gyakran eltérő személyes politikát működtetni szokta.
R…… ur azon biztatást, hogy a dolgok kedvező fordulatra mutatnak, közetkezőleg indokolta:
A franczia conservativek bomlásban vannak. A hatalom nemcsak nem hallgat többé reájuk, hanem őket még pártütőknek is tekinti. A miniszterek s más hivatalos személységek hasznukra forditják azon körülményt, hogy sohasem volt meggyőződésük, hogy sohasem értettek semmit a politikához, – és szembehunyva, bámulatos könnyüséggel megcsináljak a kormány vezényszavára az »arcz-hátra« fordulatot.
És a kormány elhatározottnak látszik előre menni. Russzul beszélek. A rázkódtatás (le branle), melyre lökést adott; a szolgaiság, melyet elhintett s melylyel rendelkezik; a rendetlenség és rettegés, melyet a conservativek soraiba szór; az uj segély-erők (auxiliaires), melyeket szerez: minden, de minden összevág lehetetlenné tenni, hogy előre ne menjen.
S a dolog vége háboru lesz, s ön az első sorban lesz azok közt, kik hasznát veendik.
Hanem sokat adnék érte, ha a császár nem keverte volna bele a dologba a római kérdést. E kérdés Francziaországban kiszámithatlan veszélylyel jár. Szerettem volna, hogy a villafrancai s zürichi papirosok szétszakitására szoritkozott volna, s a küzdelem kizárólag e jelleggel birjon, s zászlója az élő, de elnyomott nemzetiségek helyreállitása legyen. Ily jellegü küzdelem vége csak egy nagy győzelem lehetett, mely Európát átalakitandotta, continensünk polgárisodását megujitandotta. Mig ha a küzdelem a vallásos kérdéssel összebonyolittatik, mást nem tudok látni, mint meghasonlást, az erők váratlan elhelyezkedését, meglepetéseket és veszélyt arra, a ki jelenben a főbajnok.
Ha benyomásaimban ön valami jót s világosat talál, használja fel a végett, hogy veszélyeink csökkenjenek, s a kilátások növekedjenek.
Szerintem a helyzet kivánalmai következők:
1. Hogy Romagnában s a római tartományokban a dolgok lecsillapodjanak, s egy vagy más módon kiegyezésre, elintézésre jussanak.
2. Hogy az olasz tiltakozások főereje a herczegségekre s főleg Velenczére irányoztassék, miszerint ott az összeütközés kikerülhetné váljék.
3. Hogy Piemont ne nagyon lármázzon Savoya és Nizza átengedése miatt. Ez elkerülhetlenül szükséges.
4. Hogy az európai sajtó III. Napoleont az elnyomott nemzetiségek megboszulójának jelezze. Ez a népeket felébresztendi s a királyokat fegyverbe állitandja.
5. Hogy Anglia ne szeressen minket igen állhatatosan, s ne akarja oly makacsul azt, a mit mi akarunk. Meghasonlásra (brouille) van szükség. Csakhogy annak czélját, tárgyat, alkalmát körül kell irni s meghatározni. Az alkalom: Francziaország tulsúlya (la prépotence), – a tárgy: az elnyomott népek izgatása, – a czél: a népek felszabaditása.
Fogadja stb.
(Aláirva)
Rapatti.
(Francziából forditva.)
* * *
Észrevehette az olvasó, miként R. ur nem irhatott levelet a nélkül, hogy a római kérdést egy vagy más alakban bele ne szőjje. Teleki László, ki őt régebben s közelebbről ismerte, e felett nem csodálkozott. Ő levelezéseiben R. urat rendesen a »kis jezsuitá«-nak nevezte. – Hanem eltekintve az ő egyéniségétől, mely magában nem, s csak mint bizalmas közlekedési mód birt fontossággal, az történelmileg is figyelemre méltó dolog, hogy III. Napoleon környezetében, még a »személyes politika« készséges eszközeinek körében is, mennyire észrevehető volt a clericalis, az »ultramontán« folyam-ár. E környezetben Napoleon herczeg volt az egyedüli, ki ez ár ellen uszott; nem kis kellemetlenségei is voltak a miatt. Ez iránykülönbségnek nagy része volt azon feszültségben (tán ellenségeskedésnek is nevezhetném), mely közte s a császárné közt fenforgott. Hanem az különös, hogy bár ez utóbbinak spanyolos pápistasága tagadhatlanul feszélyezőleg hatott a császár határozataira s a herczeg politikai befolyását gyakran ellensulyozta: mindazáltal a rokoni hajlandóságot, melylyel a császár a herczeg iránt viseltetett, sem ez, sem a herczeg anticlericalis nézetei nem birták megingatni.
Különben Francziaországban sok minden változott az utóbbi husz év alatt, hanem az meglepő vonás, hogy ott a clericális kérdések még ma is ép oly kényesek, ép oly izgató hatással birnak, mint husz év előtt. Akkor La Gueronničre egy röpiratában (La France, Rome et l’Italie) azt irta, hogy a mint clericális kérdés fordul elő, – Voltaire utódjai coalitióra lépnek a keresztes háboruk utódjaival. Ma is ugy van, szórul-szóra ugy van. A jezsuiták kiűzése s a nem engedélyezett szerzetesek iránti szigor még most is oly izgatólag hat a »lelkiismeretekre« Francziaországban, hogy még a rendőrhivatalnokok, állami ügyészek, mairek is lemondanak miatta hivatalukról. Lehet, hogy kár volt e darázsfészekbe nyulni, hanem ez izgalom a mi időnkben mindenesetre sajátságos látvány. Napoleon herczeg e kérdésben most is hű maradt régi nézeteihez. A ki volt husz év előtt a császár tanácsában s a senatusban (hol nem kis feltünést s némi zajt is keltett 1861. márcziusban mondott anticlericális nagy beszédjével), ugyanaz most is. Azt irták róla némely lapok, hogy egy nagyon szép alkalmat mulasztott el – hallgatni, s ha azok, kik ezt vetik szemére, őt »praetendens«-nek nézik, hát érdekszempontból igazuk is lehet: de nekem, ki hosszu életemben annyi meggyőződést láttam az önzés tüzhelyén elpárologni, megvallom, jól esik látnom, ha valaki jó meggyőződéséhez saját kárával is hű marad.
Az olvasó meg fogja bocsátani ezt a kibarangoló »fenszóval gondolkozást«, melyet az eszmelánczolat keresetlenül tollamba vitt. – –
