III. Érintkezés Napoleon herczeggel.
III.
Érintkezés Napoleon herczeggel.
Érintkezés Napoleon herczeggel.
A congressus elejtése nagy ütközési követ hántott el az olasz ügyek azon fejlődésének utjából, melyhez én azon időben hazám felszabaditásának reményét kötöttem.
A hires röpirat azon nyilatkozata pedig, hogy »Francziaország tiszteletben fogja tartani Olaszország souverainitását, melyet számára visszaszerzett«, az angol álláspontnak megfelelő oly fordulatot jelzett a franczia politikában, mely hinnünk engedte, hogy Napoleon császár, ki ez ideig csak addig ment volt, hogy a trónvesztett osztrák főherczegek visszahelyezése végett semmi erőszakos külavatkozást meg nem engedhetőnek nyilatkoztatott, most már azt sem fogja akadályozni, hogy a közép-olaszországi államok – a Romagnát is odaértve – Piemonttal ugy állammá egyesüljenek, ha e szándokukhoz állhatatosan ragaszkodnak.
Most tehát már reménylenem lehetett, hogy a magában gyönge Piemont e csatlakozások által az erőnek oly fokára emelkedhetik, miszerint Magyarország szövetségének biztositása mellett Velencze felszabaditása végett Austriával háborut koczkáztathasson.
Ily javult kilátásokkal léptünk át a viszontagságos 1859-ik évből 1860-ba.
Az ujév alkalmából Klapka tábornok levélben nyujtotta be Napoleon herczegnek a szokásos üdvkivánatot s ennek folytán a herczegtől a következő két levelet vette:
Napoleon (Jerôme) herczeg – Klapka tábornoknak.
1.
Palais Royal, Páris, január 3. 1860.
Kedves tábornok,
Vettem levelét decz. 30-ról. Az események a mi időnkben gyorsan haladnak. Én most többé nem hiszek a congressusban; de az ügyek azért nem fognak rosszabbul menni; ellenkezőleg: én eléggé meg vagyok elégedve, a mi annyit mond, hogy önnek is oka van elégedettnek lenni. Igen hasznos lesz önt látnom; tudni kell az eseményeket előkésziteni s előre látni; a multnak tapasztalásaiból hasznot kell vonni (doit profiter). Mikor jön Párisba? Vannak önnek biztos értesitései a felől, a mi Magyarországon történik? – Őszinte barátságomat Kossuth urnak; nagy rokonszenvvel és nagyrabecsüléssel vagyok iránta. Köszönöm, kedves tábornok, jókivánatait. Jőjjön mihamarabb kezet szoritani velem.
Votre affectionné
Napoléon
(Jérôme).
Napoléon
(Jérôme).
2.
Páris, január 24. 1860.
Kedves tábornok,
Vettem 18-án irt levelét. Miként ön, ugy én is azt hiszem, hogy jobb lesz, ha Kossuth ur jelenben még nem jön Párisba. Azonban az nagyon fontos, hogy tudjuk, mi történik Magyarországon; tartsanak hát engem tudomásban s közöljenek velem minden részletet. Én nem hiszem, hogy a dolgok sokáig igy maradhassanak, tehet készen kell lenni, de semmit sem kell elhirtelenkedni (précipitor). Ha Austria ellen támadásra kerül a dolog, szükséges, hogy olasz- és magyarországi ellenségei mindannyian egyszerre üssenek reá s nem egymásután. A teendő most ez: Angliában izgatni a közvéleményt, itt pedig Francziaországban minket értesitve tartani, de nem költeni fel semmi figyelmet (ne donner aucun éveil). Angliában minden a közvélemény által történik, nálunk ellenben minden felülről és titokban, mindaddig, mig a bomba elpattan.*
»Az epigrammok által mérsékelt kényuralom szomoru surrogatuma a közvélemény általi kormányzásnak« – ezt irta azon időben a »Daily News« a franczia rendszerről.
Szolgáljon ez önöknek irányul. Ha ön barátjának izgatásai, népgyülései végett valami subsidiumra volna szüksége, értesitsen ön.
Fogadja stb.
Votre affectionné
Napoléon
(Jérôme).
Napoléon
(Jérôme).
U. i. Közölheti ön levelemet Kossuth urral. Irja meg ön nekem az igazat arról, a mi Magyarországon történik, a nélkül, hogy magának illusiókat csinálna.
Napoleon herczeg e levelei az érdeklődés némi megujulására mutattak Magyarország iránt. S ez természetesnek látszott, mert lehetett tudni, vajjon a Tuilleriák politikájának legujabb fordulata nem fog-e összeütközésre vezetni Austriával? A bécsi kormány azon ünnepélyes kijelentéssel vett bucsut a congressus eszméjétől, hogy a leghatározottabban tiltakozik minden oly lépés ellen, mely a toscanai és modelai osztrák főherczeg fejedelmek restaurátiója ellen volna intézve s midőn az angol kormány megnyugtatást kivánt az iránt, hogy a trónvesztett fejedelmek visszahelyezését Austria nem fogja fegyverrel is keresztülvinni akarni: az osztrák külügyér kijelentette kereken, hogy el van határozva cselekvési szabadságát teljes mértékben fentartani. A helyzet tehát, melyet ráadásul még a római kérdés is elmérgesitett, eléggé bizonytalan volt arra, hogy a franczia hatalom Magyarország iránt ujra egy kis érdeklődést mutasson. Érdekeink ismét találkozhattak.
Különben Napoleon herczeg kérdéseire mindenesetre felelni kellett s a felelet komoly megfontolást igényelt.
Épen ezen időken jött át Londonba Komáromy György, ki a szóban forgott Emlékirat ügyén kivül még azzal is meg volt bizva politikai barátaink által a hazában, hogy magát a külviszonyok s azokkal kapcsolatban kilátásaink felől tájékozza, minket a hazai állapotok felől hitelesen értesitsen s velünk a teendőket megbeszélje.
Komáromy akkoron a forradalmi pártnak egyik legbefolyásosabb tagja volt a hazában. »Legfőbb embereink egyike«, – mint Jósika magát kifejezte; s kiküldetése hozzánk őt annyi fontossággal ruházta fel, hogy őt ez időtől kezdve vagy három éven át a közügy szintoly önzéstelen, mint határozott bajnokának s viszonyaimban az otthoniakkal kapocsnak tekintettem. Később az »önzéstelenség« helyébe önző cselszövény lépett; de ennek történelme más lapra tartozik. A most fenforgó időszakra nézve Komáromy állása olyan volt, hogy midőn (nemeskéri) Kiss Miklós felszólitott, tudatnám vele, kikkel vagyok bizalmas összeköttetésben a hazában, miszerint tudja, hogy a házánál megforduló sok magyar közül kivel lehet tartózkodás nélkül szólani? – én azt válaszoltam, hogy a lehető visszaélés nem mi reánk, hanem az otthoniakra jár veszélylyel, tehát reájuk s nem én reám tartozik megválasztani, hogy kiben bizzanak; ez kényes dolog melyért én a felelősségnek még csak árnyékát sem akarom magamra vállalni; ők Komáromy-t küldték ki hozzánk, benne tehát biznak; én ehhez tartom magamat; mig az otthoniak másként nem rendelkeznek, csakis vele érintkezem közvetlenül s megbizható embernek csakis azt tekintem, ki magát a köztünk megbeszélt jelszó-váltással igazolja, hogy vagy tőle, vagy tudtával s megegyezésével jött hozzám. Én összpontositva kivánom tartani a viszonos összeköttetést annak kezeiben, kit erre az otthoniak maguk jelöltek ki, reá bizván azt, a mit neki izenek, azokkal közleni, kikkel jónak látja.
Ily fontosságot tulajdonitván Komáromy személyének, szükségesnek tartottam társaimat az igazgatóságban: Klapka tábornok és Teleki László barátaimat megkérni, ránduljanak át Londonba, hogy az otthoniak küldöttjével együtt értekezhessünk s a teendők felől intézkedhessünk. Meg is tették az utat mindketten Londonba. Az értekezésről Komáromy-val nem találok más feljegyzést irataim közt, mint (nemeskéri) Kiss Miklóshoz irott egyik levelemben ezeket:
»Én nálunk, hol a forradalom nagy háboru, conspiratiókat sem nem kivánok, sem nem helyeslek. Haszontalan véráldozat volna, semmi más. Megválasztva, kiszemelve, elhelyezve kell lenni azon egyéniségeknek, kik körül a cselekvés órájában az erőcsoportosulás vidékenkint történni fog. Ezeknek névsora Komáromy által elénkbe terjesztetett – megrostáltuk, kiegészitettük, megerősitettük; de ezen tul titkos összeesküvéseket, sokáig titokban nem tartható szervezéseket, időelőtti, czéltalan, sőt káros életjátéknak tekintünk.«
E feljegyzésen kiviül még találok irataim közt egy saját kezemmel irt promemoria-t, mely arra mutat, hogy ez alkalommal a Napoleon herezegnek adandó feleletet is megállapítottuk. Teleki L. volt szives magára vállalni, hogy a herczeggel, nevünkben, szólani fog s irányul és sinór-mértékül ez értekezéshez magával vitte a promemora-t, melynek tartalma itt következik:
Pro memoria.
Teleki Lászlónak 1860. februárban Párisba meneteléhez.
Teleki Lászlónak 1860. februárban Párisba meneteléhez.
Azt kérdi a herczeg, hogy miként áll Magyarország?
Ezen általános kérdésre általánosan azt felelhetjük, hogy a magyar nemzet faj-, nyelv-, vallás-, osztály-különbség nélkül gyülöli az osztrák uralmat s ha oly alkalom nyilik, mely okszerü számitással a sikerre biztos kilátást nyujt, fel fogja azt arra használni, hogy felkeljen s magát ez uralom alul felszabaditsa.
E gyűlölet s ez elhatározás annyira megyen, hogy ámbár szomszédsági s nemzetiségi viszonyok, a lengyel nemzet példája s az 1849-iki évnek emlékezete visszariasztólag hatnak a nemzet érzelmére: mégis nem vélemény, hanem a legkülönbözőbb kutfőkből meritett értesitések alapján tény gyanánt mondhatjuk, miként a nemzet még azon gondolattól sem riad vissza, hogy magát az orosznak is karjai közé vesse, ha más uton az osztráktól meg nem szabadulhatna. Mi igy vagyunk értesitve.
Mondhatjuk azt is, hogy e gyülölet nem hirtelen fellobbanás s mulékony indulat műve, hanem egyrészt háromszáz éves tapasztalásnak, másrészt az elviselhetlenné vált szenvedéseknek eredménye, s azért a hit, hogy az osztráknak sem szavában, sem esküjében bizni nem lehet, oly kiirthatatlan gyökeret vert a nemzet szivében, miszerint még ha szükségtől kényszeritve, az osztrák visszaadná is a nemzet alkotmányát, a nemzet nem biznék annak állandóságában, s az alkotmányos élet szabadabb mozgását arra fogná használni, hogy függetlenségének kivivására jobban és jobban felkészüljön.
És mégis határozottan ki kell mondanunk, hogy ámbár nemzet ugy szólván kivétel nélkül igy van lelkesedve, s ámbár saját erejének oly önérzetével bir, miszerint tudja, hogy ha nemzeti erejét kifejteni és szervezni módja leend, akkor az osztrák minden hatalmával győzelmesen képes egyedül is szembeszállani, mégis várni, törni, szenvedni fog, s nem fog felkelni, ha csak az alkalmat olyannak nem látja, hogy a siker kilátása okszerü bizonyosságot nyujt.
És az igen természetes is, mert ámbár a magyar nemzet annyira győzelmesen visszaverte az ellene intézett támadást 1849-ben, hogy az osztrák fejedelem egész Európa ellen kénytelen volt nyiltan bevallani, miként maga erejével Magyarországot nem képes meghóditani, – mégis hiában küzdöttünk, hiában győztünk, mert a már kivivott győzelmet idegen erőszak kiragadta kezeinkből, s mind a franczia, mind az angol kormány megengedte, hogy saját vérünkkel, minden idegen segitség nélkül, megvásárlott győzelmeink gyümölcse tőlünk elraboltassék.
A nemzet tehát biztos kilátást vár, s nem fogja magát annak kitenni, hogy ismét hiában harczoljon, hiában győzzön, s hogy szivvérén vásárlandó győzelmének gyümölcse akár külavatkozások által, akár a szövetségesei részéről, nélküle s az ő rovására kötendő béke által, akár pedig congressusok s diplomatiai mesterkedések utján tőle ismét elraboltassék.
A herczeg általános kérdésére tehát csak általánosságban lehet felelni, s igy sem a kérdésnek, sem a feleletnek nincs gyakorlati értéke.
Az, hogy a magyar nemzet fel fog-e kelni vagy sem – attól függ, ha nyilik-e oly alkalom vagy sem, mely a magyar nemzet véleményében a sikerre biztos kilátást igér? Ennélfogva a herczeg kérdésére gyakorlati szempontból csak viszont kérdéssel felelhetünk. S kérdésünk az: mi czélja, mi terve van a császárnak Austriára nézve? mit szándékozik a császár tenni? el van-e határozva vagy nem Austriát elsőrendü hatalmi állásában végkép megtörni? s ha el van határozva, minő eszközökhöz kiván e végett nyulni?
Ha ezt tudjuk, meg fogjuk mondhatni: mire számithat a magyar nemzet részéről; ha nem: nem; mert ha nem tudjuk, hogy mi a czél és szándok, akkor nincs alap, melyen akár mi magunk, akár pedig nemzetünk otthon, véleményt képezhessünk arra nézve, vajjon olyanok-e a körülmények, hogy józan számitással fegyvert foghassunk?
Mi nem akarunk bizalmat erőszakolni, ha sem hazánk érdekében, sem személyes becsületességünkben, sem a mult olasz hadjárat folytán önfeláldozásunkkal tanusitott discretiónkban nem talál a császár elég okot arra, hogy bizalmával megtiszteljen; de ha nem bizik bennünk, ugy természetesen vége van a viszonynak köztünk, ha pedig bizalmára méltat, ugy kérnünk kell: adjon nekünk alapot, melyről czéljai kivitelében, ha azok hazánk érdekeivel összhangzanak, sikeres szolgálatot tehessünk, – különben sötétben tapogatózva, sem az iránt nem tájékoztathatjuk, hogy nemzetünk mit fog tenni, sem arra, hogy azt tegye, mit a császár ohajt, sikerrel elő nem készithetjük.
Ha, a mi nem valószinü, azt találnák felelni, hogy a császár alkalmat fog keresni az osztrákkal háboruba keveredni, legyen az olasz, legyen az keleti kérdés, legyen kapcsolatban a két kérdés alapján, s hogy ez alkalom esetén az osztrákot olasz földön kivül is meg fogja támadni: ez esetben biztosan igérhetjük, hogy az első franczia zászló láttára a magyar nemzet fel fog kelni, mint egyetlen férfiu, s az erő számát, melyet hadirendbe állitand, csak a rendelkezésére bocsátandó fegyverek száma fogja meghatározni.
Ha azt mondanák, hogy a császár maga nem kezd ugyan háborut, hanem Victor Emánuel király fogja (az ő megegyezésével) Velencze végett az osztrákot megtámadni, s a császár őt biztositandja, hogy külavatkozást a köztük folyó harczba nem enged: ezen esetben tudnunk kell, hogy minő segedelemre számithatunk? Ha ezt tudjuk, kérdést teszünk otthon (utaink reá elő vannak készitve) s igen rövid idő alatt nem vélemény; hanem positiv tény gyanánt fogjuk megmondani: mire lehet a magyar nemzet részéről számitani?
Ha pedig, a mi leghihetőbb, azt felelnék, miként a császár ohajtja ugyan, hogy ugy Olasz-, mint Magyarország is az osztrák uralma alól felszabaduljon, de vajjon ezen felszabaditást fegyveres erővel munkába veheti-e, arról még most bizonyost nem mondhat, mert az európai conjuncturáktól függ, – ezen esetre válaszunk ez:
Ha ez lehetséges, ugy érdekében van a császárnak, nekünk az előkészületeket kezünkre adni, miszerint ha az ohajtott eshetőség be talál következni, ne legyen az előkészületek hiánya által kizárva az, hogy nemzetünk a kellő perczben hathatósan felléphessen.
Ezen előkészületek szükségei következők:
1. Az országban benn a hangulat a lehető legjobb, de ezen hangulatnak gyakorlati felhasználása némi szervezést, a tényleges elemnek csoportositását, s azon egyéniségeknek, kik arra vannak kiszemelve, hogy a cselekvésre, a mikor kellend, lökést adjanak, a kellő pontokra való elhelyezését kivánja. Erre pénz kell. Pénzt az országban gyüjteni akarni annyit tenne, mint a legjobb elemeket egynehány nyomorult forint miatt személyes veszélynek kitenni. (Történt egyszer ily kisérlet, s következményei irtózatosak voltak. Nem szabad ezt ujra koczkáztatni.) Az ebbeli előkészületekre szükséges legalább
100.000 frank.
2. A dunai fejedelemségek (Szerbia, Románia) azon helyek, hol (ha a császár pártfogása által az ottani kormányokkal való viszonyainkban gyámolittatunk néhány zászlóaljnyi rendes erőt részint az ottan tartózkodó magyarok közt, részint a vasuti előmunkálatok, az aldunai gőzhajózással összekötött iparvállalatok, s a maidenbecki bányamunkák által nyujtott alkalmazás utján hazulról kivonandó magyarokból előkészithetünk, – mely erőnek annak idejében a hon földére vezetése leendne mind jel az általános felkelésre, mind gyülekezőponti támasz a felkelőknek.
Ezen előkészület alkalmas egyéneknek kivánja a helyszinén leendő elhelyezését; ezeknek utazási költségei, négy-öt havi ellátása, s a működésük sikerére megkivántató kiadások fedezendők. E pontra nélkülözhetlennek számitunk
150.000 frankot.
3. A hazával létesitendő közlekedéseink, a magyar ezredekkel való összeköttetések megkisértése, titkos küldetések az osztrák birodalom különféle részeibe, a dunai fejedelemségekkel összeköttetéseinket közvetitő ügynökségek, s a körülmények által megkivántatandó rögtönös missiók fedezésére szükséges vagy
75.000 frank.
Összesen 325.000 frank.
Ezek a sürgős előleges költségek, melyeknek fedezésére magunk erejével képtelenek vagyunk.
Tekintetbe kell azt is vennünk, hogy ha csakugyan ugy alakulnak a körülmények, hogy nemzetünk magát harczra fogja hivatva érezni, több millióra menendő költségek adandják elő magukat, mielőtt az ország pénzforrásaival rendelkezhetnénk. Ezt, ha már benn leszünk, legnagyobb részben papirpénz kibocsátása által födözhetőnek véljük. Erre el kell készülnünk. A gépek, eszközök, papir, s vagy öt millió frank névértékü aprópénzjegy elkészitése nyolcszáz font sterlinget s három hónapi időt kiván.
4. Ha tehát előkészületünk kivántatik, ezt tanácsos azonnal megrendelni; kivántatik reá foglalóul a gyárnoknak ötvenezer frank s biztositás, hogy három hónap mulva a hátralevő százötvenezer frank kifizettetik.
Azonban még mielőtt arra kerülne a dolog, hogy saját pénzjegyeinket használhatjuk; szükség leszen az országba, a mozgalom kezdeményezésére, folyópénzben mintegy fél millió frankot küldenünk, a dunai fejedelemségekben előkészitendő erőnek mozgósitása pedig (felszereléssel, élelemmel, fizetéssel, fegyverzeten kivül) legalább is másfél millió frankot igényel. Ugy, hogy a mozgalom megkezdése esetére biztositva kellene lennünk legalább is két millió franknyi segélyről, most pedig rögtön az 1., 2., 3. és 4. pontbeli költségek, fedezésére háromszázhetvenötezer frank igényeltetik.
Ezeken kivül a következőket kell oly előkészületeknek nyilatkoztatnunk, melyek még a lehető legjobb esetben is nélkülözhetetlenek:
1. Formaszerü biztositás az iránt, hogy ellenünk sem orosz, sem porosz, sem német szövetségi részről avatkozás vagy nem szándékoltatik, vagy nem fog megengedtetni.
2. Fegyver- s lőszer-segély mintegy százezer emberre, s annak Couza herczeg s a szerb kormány által egyetértésünkkel közel a határhoz kijelölendő tárhelyekre elszállitása.
3. Értesitése Couza herczegnek s a szerb kormánynak, hogy a császár gyámolitásunkat kivánja, s bizalmas utasitás az illető consuloknak, hogy minket támogassanak.
4. Értesitése a piemonti kormánynak, hogy a császár megegyezését adja a velünk való tettleges szövetséghez.
A herczeg azon kivánságát illetőleg, hogy itt Angliában valami izgatás történjék: kijelentjük, hogy erre semminemü, költségfedezés nem kivántatik, hanem a mi kivántatik, az, hogy tudjuk, mi a czél, mi a szándék, miszerint meg tudjuk itélni, van-e a hazának érdekével egyezőleg az agitatiónak oly tere, mely ezen gyakorlati hajlamu nemzetnél a sikerre kilátást nyujthat.
* * *
Előre látható, miként a herczeg szóba fogja hozni, hogy miként állunk, s mi szándokkal vagyunk a nemzetiségi kérdésben?
Feleletünk a következő:
A nemzetiségi kérdésnek minden népfaj teljes kielégitésével eszközlendő megoldását minden magyar elhatározott akarattal ohajtja.
Például szolgálhat e részben a jövendő politikai szervezésnek azon terve, melyet Kossuth Lajos még 1851-ben, tehát a jelen körülmények befolyásától egészen függetlenül kidolgozott, s mely Irányi Dániel és Chassin Ch. L. »Histoire politique de la Révolution de Hongrie 1847–1849« czimü munkája I. kötete végén olvasható.
E terv az ország jövő politikai organisatióját egyenesen a nemzetiségi igényeknek jogegyenlőség alapján való kielégitésére fekteti, oly módon, hogy minden népfaj nemcsak megóva találja nemzetiségi érdekeit, hanem azoknak lehető legszabadabb kifejlődésük is biztositva legyen ugy a társas viszonyokban s a sérthetlen személyes és családi jogok körében, mint a politikai organismus minden fokozatain keresztül a községtől kezdve fel az államkormányig.
Nincs állam a világon, mely a nemzetiségi igényeknek akár hasonló kielégitést nyujtana, akár hasonló politikai nyomatékot adna.
Ezen terv a szervezkedési mechanismus egyes részleteire nézve szenvedhet módositást, s azokra nézve különbözhetnek a vélemények, de az alapelv iránt, hogy t. i. az ország politikai szervezetét a nemzetiségi igényeknek egyenlő jog, egyenlő szabadság, egyenlő pártolás alapján való kielégitésére kell fektetni, – nincs véleménykülönbség.
Hogy ez a magyar nemzetnek közvéleménne, annak többrendbeli bizonyitványait birjuk. Nevezet szerint:
1. A nemzetiségek egyenjogusitása nem valamely uj elv, nem valamely uj concessió, melyet még csak most kellene a magyar nemzettel elfogadtatni. El volt már az fogadva. 1848-ban; azon az alapon léptek életbe az 1847–48-iki pozsonyi országgyülésen törvénybe igtatott alapreformok, s ha azoknak hasonló alapu folyományai nem vitettek akkoron az intézvények minden fokozatain keresztül, ennek oka csak az, hogy a régi kiváltságos országgyülés helyébe a faj-, nyelv-, valláskülönbség nélküli népképviselet hozatván be, az igazság azt hozta magával, hogy a további reformok lánczolata s közöttük a megyék s községek rendezése, a nevelésügy, társadalmi viszonyok stb. a népképviselet alapján választandott törvényhozásnak adassanak át.
2. A csakhamar bekövetkezett háboru meg nem engedte ugyan, hogy ezen, már 1848-iki juliusban összehivott népképviseleti törvényhozás, az emlitett reformok következetes kiegészitését egész terjedelmében munkába vegye, mindamellett, a harcz által felizgatott indulatok hevében is, annyira hű maradt a magyar nemzet a jogegyenlőség elvéhez nemzetiségi tekintetben is, hogy az 1849-iki szegedi országgyülésen oly törvényeket hozott, melyek a nemzetiségi kérdésnek a lehető legszabadabb elvü alapon kiegyenlitése iránti óhajtását fényesen bizonyitják.
3. Hogy ezen szándok s óhajtás azóta nemcsak nem csökkent, sőt még erősödött, mutatja azon szoros egység s benső barátság, mely a Magyarország, Erdély, Horvátország s a Vojvodina különböző népességei között naponkint erősödve uralkodik. Végre:
4. A fentebb emlitett szervezési terv több év előtt megküldetett Magyarországba, Erdélybe, Horvátországba s a Vojvodinába, sőt Belgrádban a szerb nemzet vezéreivel is közöltetett, s mindenütt a legnagyobb elégedéssel fogadtatott.
Midőn tehát a magyar nemzeti igazgatóság ama szervezési javaslat alapelvének, mely a nemzetiségek egyenjogusitásából áll, a magyar nemzet általi elfogadtatására minden befolyását felhasználni ajánlkozik, teszi azt a fentebbi adatok nyomán azon meggyőződéssel, hogy ez ajánlkozása a magyar nemzet közakaratával találkozik.
London, február 1860.
Kossuth.
* * *
Teleki eljárt megbizatásában. Leveleiből, melyekben beszélgetései felől Napoleon herczeggel jelentést tett (s melyek szaggatottságuk által, nagyon zilált lelki állapotról tesznek bizonyságot) a következőket közölnöm elég leszen:
Páris, febr. 15. 1860.
Ma szóltam a herczeggel. Ugy találtam őt, a mint előre képzeltem. Nem vagyok megelégedve.
Ugy beszélt, mintha a mi alkotmányunk visszaállitása volna az ő kivánságainak fő czélja. Mindig azzal faggatott, hogy mi móddal fogja országunk e téren a küzdelmet folytatni, minthogy sem szabad sajtónk, sem társulási szabadságunk, sem semmi intézvényünk nincs, a mi a tanácskozást megengedné s minek védpaizsa alatt a vitát folytathatnók. S midőn én aztán a mi terünkre akartam a beszélgetést átvinni, mondva és bizonyitgatva, hogy az otthoniak mindamellett is, hogy kénytelenek helyzetüknél fogva a törvényes téren küzdeni, általánosan az elszakadást óhajtják s ezt munkába is veendik, mihelyt arra kellő alkalom nyilik, – ő többnyire mindig azzal szakasztott félbe, hogy de sőt inkább ő is ezt a legalis tért ajánlja, mint jelenleg egyedül lehetőt és üdvöst.
Meglesz talán, szerinte, a külföldi bonyodalom, mely nekünk kellő alkalmat szolgáltatand az elválásra, de ki tudja: mikor? Talán pár év mulva. Arra szerinte nem is lehet gondolni, hogy Piemont maga egyedül megtámadja Austriát, mert arra nern elég erős mindamellett is, hogy most annyival nagyobb, mint volt az előtt. A legalis téren való müködésre ugy vettem észre, hogy pénzbeli segedelemre is hajlandók. Sőt mikor előrebocsátva, hogy a csupán törvényes téren folytatandó küzdelemre mi nem óhajtunk semmi segedelmet, hanem inkább csak arra, hogy előleges készületek történhessenek részünkről a végett, miszerint majd mikor kenyértörésre kerül a dolog, készen legyünk, – a mi költségvetésünkkel állottam elő és hozzátettem azt is, hogy mikor majd igazán elérkezik a kenyértörés ideje, akkor sokkal több kellend: a herczeg mindezektől teljességgel nem ijedt meg, a dolgot olyannak tekintette, a miről beszélni lehet, azonban mindig visszavitte a dolgot a legalis téren való küzdelemből következhető bonyodalmakra, ha t. i. az osztrák a mi tüntetéseink megakadályozására fegyveres erőt használna.
A mondottakból már láthatod, hogy olynemü biztositékokról, minőket kivánunk, szó sem lehet. Értekezésünk, a mint előre láttam; azzal végződött, hogy jegyzéket kért tőlem az előadottak felől. Igyekeztem a dolgot az által parirozni, hogy kértem: tétetné föl azon pontokat, mikre választ kiván – és mi válaszolni fogunk. Mire az volt felelete, hogy ő ez ügyben semmit sem irhat, hanem irjak én. Erre én azt mondtam, hogy azon tér, melyen az értekezésünk foly, oly különböző attól, a mi felett mi értekeződtünk, miszerint én a ti megegyezésetek nélkül nem merem a kivánt jegyzéket rnegirni. Ezt ő természetesnek találta. Kérlek tehát, tudasd velem véleményedet. Azon benyomás alatt vagyok, hogy itt csakugyan nem tudják, mit akarnak.
Holnapután még ujra szólok a herczeggel, de nekem mostanra nincs reményem. – – –
(Aláirva)
Teleki László.
* * *
Páris, február 19. 1860.
– – – –
A benyomás, melyet beszélgetésünk reám tett, a következő:
Érdekli őket a mi mozgalmunk, de nem igen biznak annak tartósságában. Szeretik, hogy legyen küzdelem, de félnek a kitöréstöl. Oda magyarázandó az a sokszor ismételt tanács, hogy csak istenért, a törvényes, alkotmányos téren maradjanak az otthoniak s onnan semmiképen se hagyják magukat kizavartatni. Szeretnék, hogy tartson e küzdelem mentül tovább. A háboru nem imminens, de bonyodalom van tömérdek: a mi mozgalmunk mindenesetre jó mint eszköz Austria, tekintélyének meggyöngitésére Európában. Igy aztán mind diplomatiai téren, mind különben is, ha ennek szüksége be találna következni, könnyebben bánhatni Austriával. A gyönge bármit tegyen is, mindinkább elszigeteli magát. Hanem azt szomoritó volt látnom, hogy mennyire nincs még csak eszméjük sem arról, hogy a fenforgó bonyodalmak hova fognak vezetni. Azzal biztatják magukat, hogy a mostani quasi békés, quasi harczias állapot még pár évig is eltarthat, a mig kitörésre vezethetne Európában.
Arra, hogy Olaszország támadja meg Austriát, nem is gondolnak; ez nem ugy áll előttük, mint lehetőség. De arról nem bizonyosak, hogy Austria nem támad, ha teheti. Ennek szeretnék elejét venni, mert félnek minden háborutól. Ez annak kulcsa, hogy miért szeretik Magyarországot izgalomban tudni s óhajtanák izgalomban tartani; mert Magyarország nyugtalansága feszélyezőleg hat Austriára. De azt nem szeretnék, ha kitörésre kerülne a dolog; mert az kivülre is kihathatna. Innen az az örökös refrain, hogy a legalis téren kell maradni. Azonban, ha a tüntetések szaporodnak s a mozgalom olyan fenyegető mérveket ölt, hogy Austria vagy nyilt erőszakhoz nyul, vagy ismét bujtogatásokhoz folyamodik a magyarok ellen: eléggé rokonszenveznek Magyarországgal, miszerint óhajtsák, hogy el ne tiportassunk. Ezen eventualitás szempontjából helyeselnék az előkészülést s ugy láttam, hogy erre segélyt is hajlandók lesznek adni.
E tekintetben jónak látnám, ha Klapka is átjönne; ő bizalmasabb lábon áll a herczeggel, ki őt igazán kedveli, mig velem csak udvarias. A rokonszenv, melylyel Magyarország iránt viseltetnek, nem puszta érzelgés; ez itt nincs szokásban: politikai alapja van: az érdektalálkozás, melyet a »kis jezsuitá«-hoz irott utolsó leveledben oly erős érvekkel kimutattál. – Szerencsés gondolat volt nézeteid megismertetésére ezen utat választani; ezt Pietri-től tudom, kit meglátogattam. Ő nagy magasztalással szólott leveleidről s emlitette, hogy azokat mind, az utolsót egész kiterjedésben, a császár elébe terjesztette, ki azokat nagy figyelemmel olvasta és anynyit mondott: »sok igaz van abban, a mit Kossuth mond«. Tehát a felöl biztosak lehetünk, hogy leveleid rendeltetésük helyére csakugyan eljutottak. Én utolsó leveled másolatjait második találkozásunkkor a herczegnek is bemutattam, ki azt azonnal szintugy nagy figyelemmel olvasta el s annyit mondott, hogy nem felejtendi el tartalmát.
A jegyzék-irást, kivánságtok szerint, mely az enyémmel megegyezett, kikerültem.
Jól váltunk el. Nézetem az, hogy jó volt ez az érintkezés. Most rögtön ugyan nem várhatunk sok eredményt, de nincs okunk azt mondani az otthoniaknak, hogy innen semmit ne várjanak. – – – –
(Aláirva)
Teleki László.
* * *
Még márczius 2-án is irt Párisból (mielőtt Montpellierbe elutaznék). Akkor már Klapka is Párisban volt s szintén értekezett a herczeggel. Ugy látta Teleki, hogy a conjucturák napról-napra bonyolódnak s bizonyos kipkedés-kapkodás áll be a nézetekben. – Klapká-nak már határozottan azt mondotta a herczeg, hogy jól teszszük, ha készülünk, mert az osztrák sokáig igy nem maradhat, sőt még azt a tanácsot is adta neki, hogy gondoskodnánk fegyver-depôt-król és ugyan hol? – Angliában!! – – »Értse, a ki tudja« – jegyzé meg Teleki. Megkérte Klapká-t, hogy tegyen még kisérletet, de rnaradjon azon alapon, melyen egymás közt megegyeztünk s e végett ujra elolvastatta vele a promemoria-t, melyet Teleki utasitáskép magával vitt.
Tudósitott egyszersmind arról is, hogy kapott hirt Komáromy-tól Brüsselből márcz. 1-ről. Épen induló félben volt. Teleki megirta neki, hogy sok a remény, de biztosságot még nem adnak: hogy ő, a conjucturákból itélve kikerülhetetlennek hiszi a háborut, ámbár ez iránt igéretet nem nyertünk. Komáromy meg van nyugtatva. Meg fogja nyugtatni az otthoniakat, béketürésre inteni, arra, hogy a passiv ellentállás terén ne csüggedjenek, de azt semmi áron ne hagyják el, a mig ez iránt tőlünk izenetet nem veendnek. – Az adómegtagadást lehetőnek véli, sőt a legkivihetőbb eszközök egyikének tartja. Egyébiránt a Londonban megállapitott kérdésekre felelni fog mindenekelőtt.
Ez utóbbi pontot illetőleg, ugy látom a levelezésekből, hogy Komáromy magára vállalta magát biztosan tájékozni a közérzület felől s nekünk a következő öt kérdésre határozott választ küldeni:
1. Kész-e a nemzet tömegestől felkelni, ha az osztrák háboruba kerül a francziával s mi franczia sereggel megyünk haza ugy, miként 1859-ben terveztük.
2. Kész-e a nemzet felkelni nem franczia, hanem olasz hasonló segitség esetén?
3. Felkelne-e, ha csak Oláhországban szervezendő saját erőnkkel kezdenők meg a harczot?
4. Hátha csak pénz- s fegyver-segitséget s külinterventió elleni biztositást nyujthatnánk?
5. Lehetséges-e, hogy a magyar az osztrák-házzal valaha kibéküljön?
1860. ápril első hetében a következő választ vettük az e czélból előre megállapitott biztos uton:
Az 1. és 2. kérdésre felelet: igen, határozottan mindenki.
A 3. és 4. kérdésre felelet: egység nem lesz, mint a két első esetben, de nagy párt igen, visszatartható akkor sem lesz.
Az 5. pontra: soha! de soha!! semmi áron!!!
Igy látták akkor otthon a dolgokat – – »isa por és hamu vagmuk«.
* * *
Klapka tábornok sem találta a helyzetet nagyon biztatónak Párisban. Márcz. 4-én kelt levelében arról tudósitott, miként mindabból, mit a herczeg neki mondott, azt vette ki, hogy óhajtásuk maguknak mindenáron egy becsületes visszavonulást biztositani s a háboruba keveredést kerülni. A herczeg ugyan sokat beszélt annak szükségéről, hogy készüljünk, fegyverkezzünk stb. és nagyon vigyázott, hogy ne bocsásson el egészen reménytelenül, de tisztán látszott, hogy ebben sem komoly szándok, sem horderő nincs s csak arra van számitva, hogy a helyzet kedvezőbb szinben tüntesse fel, mint a minő.
Ennek tulajdonitható, hogy a herczeg Klapka tábornoktól is jegyzéket kért. Ez már bevett szokás a diplomatáknál. Ha nem akarnak cselekedni, hát »nottát« kérnek. Klapka nem vélte ezt megtagadhatni s márczius 8-án beadta emlékiratát, mit azon megjegyzéssel adott tudtomra, hogy annak szerkesztésénél magát szorosan promemoria-mhoz s legközelebbi magunktartására nézve Teleki-hez irott s hozzá nyitva küldött levelemhez tartotta, melylyel tökéletesen egyetért* – s szóval azt is tudtára adta a herczegnek, hogy addig, mig az igazgatóság ujra összejöhet, az ügyek vezetése kirekesztőleg az én kezemben lesz.
Ez a levél nincs meg.
Klapka emlékirata ekként szólt:
Páris, márczius 8. 1860.
Monseigneur,
Van szerencsém kivánságához képest Magyarországot illetőleg következőket előterjeszteni:
A dolgok jelenlegi bizonytalan helyzetében barátaim s én azon meggyőződésre jutottunk, hogy nem szabad hazánknak semmi oly biztatásokat adnunk, melyek hamis reményeket ébreszthetnének, – hanem a nemzetre kell biznunk, hogy magatartása felől határozzon. A mi minket illet, nekünk három kötelességet kell teljesitenünk.
1. Értekezésben lenni (consulter) az országgal, tudni, hogy mik azon feltételek és biztositékok, melyeket igénybe venne egy oly felkelés esetére, melynek csak saját erejére kellene támaszkodni s ez esetben iparkodni azokat számára megszerezni.
2. Mindent elkövetni, hogy oly összeütközéseknek elejét vegyük, melyek időelőtti elhamarkodott felkelést idézhetnének elő, de ha a harcz kiütne, annak veszélyeiben személyesen megosztozni.
3. Semmi olyast nem tenni a külföldön, a miből a nemzet azon feltevéshez juthatna, hogy bizonyos események közel állanak, melyek felől pedig nekünk magunknak nincsen bizonyosságunk; nem adni okot illusiorius hiedelmekre, melyek a nemzetet veszélyes kisérletekre buzdithatnák, miket a hiedelem nélkül ki lehetett volna kerülni.
Ebből az következik, hogy ha a háboru Austriával nem imminens, nekünk nem lehet feladatunk segély kilátásával vagy küldésével forradalmi propagandára nógatni a nemzetet; ez veszélyes játék volna, komoly czél nélkül, mely csak a hóhérnak adhatna munkát.
Azonban azt nem lehet tagadni, hogy ha bizonytalan is a háboru, de mindig előfordulhat oly körülmények összevágása folytán, melyek egy magyar mozgalom kitörését is alkalomszerüvé tehetik. Az kétségtelen, hogy ily esetben a nemzet hasznára forditaná az alkalmat, ha mi itt külfödön oly helyzetben lehetnénk, hogy a nemzetet az alkalmas perczben a harczhoz szükséges eszközökkel elláthassuk.
Nehogy tehát készületlenség miatt valamely kivételes gondviselésszerü alkalom haszon nélkül sikamoljék el, mi hálával fogadnánk, ha fenséged nekünk a szükséges segédeszközök beszerzését megkönnyiteni méltóztatnék.
E segédeszközök, a mint fenséged tudja, a hadiszerek s pénz némely mulaszthatlan költségek fedezésére.
A szükséges hadiszerek ezek lennének: huszonöt–harminczezer puska, tiz–tizenötezer kard és pisztoly a lovagság számára s nehány üteg vont csővü három fontos vas ágyu, ha lehetséges: Withworth-féle. Ezen ágyuk, melyek 80 kilo suly mellett négy–ötezernyi méter lőtávval is birnak, nekünk igen nagy előnyt adnának, azonkivül számos vashámorainkban könnyen is utánozhatók. – A fegyvereknek természetesen elegendő lövőszerrel kell elláttatniok.
E hadiszerek letározására Genua vagy Szardinia valamely pontja látszik legalkalmasabbnak, miszerint onnan annak idején a Dunára szállittassanak.
(A mi a pénzt illeti, erre nézve Klapka emlékirata azon pontokat vette ki a promemoriából, melyek ügynökeink előkészitő működésére Szerbiában s a dunai fejedelemségekben – melyeket Klapka hadműködési alapunknak nevezett – és a bankóprésre vonatkoznak.)
Ennyiből állanak jelenben nézeteink, melyeket teljes bizalommal bocsátok herczegséged itélete alá.
Fogadja stb.
(Aláirva)
Klapka.
* * *
Én teljességgel nem voltam barátja az ily jegyzékbeadásoknak, midőn a kivánságok nem komoly alku tárgyai. Azon nézetben voltam, hogy ha tenni akarnának Párisban: nemcsak nem kivánnának irást, de sőt azt kivánnák, hogy ne irjunk. E nézetet kifejezve találom Klapka tábornokhoz irott egyik levelemben; de minthogy megtörtént, azt is kijelentettem, miként jegyzékének politikai tartalmával teljesen egyetértek, hanem azt gondolom, hogy most már nem kell a dolgot tovább feszegetnünk. Becsületünk rövidsége nélkül legfölebb még csak annyit tehetünk, hogy utasitom párisi képviselőnket, (nemeskéri) Kiss Miklós ezredest, hogy pár hetet várva, tegyen kérdést a herczegnél: mi mondani valójuk van Klapka jegyzékére?
Kiss ezredes, a mint utasitva volt, kérdést tett a herczegnél; ki régi óhajtásának vallotta, hogy a magyar emigrácziónak fegyverraktára legyen – – Corsicában! Most, hogy az események rohamlanak (ez a középolaszországi annexióra vonatkozott, melyet Cavour gróf alig két hónappal hivatalba-visszalépése után végrehajtott), a herczeg sürgősnek tartja, hogy a huszonötezer fegyverünk meglegyen s le is legyen számunkra tárolva valamely – – corsicai kikötőben! Még nem volt jó alkalma erről a császárral szólani, de megteszi a legelső alkalommal s a siker felől legkevesebb kétsége sincs.
Üres beszéd volt. A mint előre láthattuk s láttuk is: a siker szépen elmaradt.
Kulcsot nyujtanak e sikertelenség megértéséhez Thouvenel miniszternek párisi képviselőnkhöz: Kiss Miklós ezredeshez intézett következő bizalmas szavai:
»Ne bizzanak önök a herczeg igéreteibe (ne vous fiez pas). Ő semmit sem tud arról, a mi most a politikában történik. A császár igen nagy jóakarattal viseltetik iránta, az kétségtelen dolog, de most semmit sem mond neki, sem terveiről, sem tetteiről. Egyáltalában semmit. (Kiss Miklós jelentése Kossuth-hoz, máj. 6. 1860.)
Ily holdfogyatkozások gyakran előfordultak a herczeg életében, de huzamos ideig alig tartottak valaha. Ez alkalommal sem.
