JÁNOS JELENÉSEI
JÁNOS JELENÉSEI
Az Újszövetség négy olyan könyvel, az evangéliumokkal kezdődik, amelyeknek nincs műfaji előzménye a korábbi szent iratokban, voltaképp más vallások könyveiben és a profán irodalomban sem.
Annál több példaképre tekinthet vissza az újszövetségi kánon egyetlen prófétai írása és egyben záróműve, a János jelenései, másik ismert nevén az Apokalipszis. Az apokaliptikus irodalom, amint erről már Dániel kapcsán is írtam, a Krisztus előtti harmadik század végén jött létre a zsidóság köreiben, és virágzott több mint háromszáz éven át; a korszak vége felé már keresztény írók is feltűntek e műfaj szerzői között. Az apokalipszisok többsége az apokrif művek számát szaporította, az Ószövetségben csak a Dániel könyve címen fennmaradt vegyes gyűjtemény őrzött meg egy ilyen írást a 7–12. fejezetekben, az Újszövetség pedig János jóval terjedelmesebb apokalipszisét tartalmazza. Kívül rekedtek viszont az ószövetségi korban a Hénok 1. és 2. könyve, Báruk 2. és 3. könyve, Ádám könyve és az Ábrahám könyve címet viselő apokaliptikus írások, az újszövetségi korban pedig Hermasz Pásztora és Ezdrás 4. könyve, holott egykor bizonyára nagy tekintélynek örvendettek, aminek tanúja, hogy részben vagy egészben fennmaradtak görög, latin, szír, etióp és szláv nyelvű fordításaik.
A görög apokalüpszisz szó feltárulást jelent, valamilyen titoknak, rejtett dolognak (kalüptó a. m. ’takar, rejt’) felfedését. A szóban forgó művek nagy horderejű isteni titkokba avatják be az olvasót azoknak a látomásoknak a leírásával, amelyekben szerzőjüket részesítette az isteni kegyelem, általában angyalok közvetítésével. Ilyen titkok a világ teremtése, a mennyország és az alvilág, de a legtöbb esetben a közeli jövő és főképp a világ vége, az eszkatologikus történések. Mivel többnyire jövendöléseket tartalmaznak, az apokaliptikus művek a prófétai írások közé számítanak, azoknak mintegy a határterületén foglalnak helyet. A műfaj maga is a régi neves prófétákig nyúlik vissza gyökereivel, első számú ihletője Ezékiel, a hatalmas látnok a lebegő isteni trón és a négyarcú lények (1,4–28), a csontok mezeje (37,1–14) és a végső szent háború (Magóg királya, Góg, 38) víziói meg az új Jeruzsálem látomása (40–48) révén; mint majd alább meglátjuk, mindezek az elemek szinte kivétel nélkül felbukkannak János könyvében. Ugyancsak hatott Izaiás könyvének egy részlete (24–27fej.) a végső időkről, az ítéletről és a Messiás diadaláról szóló nagyszabású látomásával. A fogság utáni időkből Zakariás könyvének vannak határozott apokaliptikus vonásai. Első nyolc fejezete összefüggő látomássorozat a közeljövő kedvező fordulatairól, a majdani messiási országról, a 12–14. fejezetek pedig a végső nagy szabadulásról szólnak, amelyet Isten készít népének, s az új Jeruzsálemről. E látomások néhány eleme (a különböző színű paripák, szarvak, hét arany lámpatartó, mérce Jeruzsálem falainak, az új városban az élet vize fakad) ugyancsak visszatér János jelenéseiben.
A Dániel könyvébe illesztett apokalipszis, a Zakariáséhoz hasonlóan, a maga korának eseményeit, azok előzményeit és a közeli jövőre való jövendöléseket tartalmazza, valamint egyetlen fejezetben (7) a végítélet eseményeit is felvillantja. Itt tűnnek fel a titokzatos vadállatok, egyiken tíz szarv van, s a szarvakon szemek, másik három oroszlánra, párducra és medvére formázik, a Fenevadat az ítéletkor darabokra vágják és a tűzbe vetik; az ítélethez minden az Ősöreg trónja elé gyűlik, akinek ruhája hó, és a feje fehér, mint a gyapjú, majd felhőkön jő az Emberfia, aki megkapja az uralmat minden nemzet felett örök időkre. János Apokalipszisének olvasói mindezeket a mozzanatokat ugyancsak ismerősnek találják.
A fentiekből is kellőképp kiviláglik, hogy az apokaliptikus műveknek közös alapkészlete van jellegzetes motívumokból. Ehhez járulnak a feldolgozás módjának bizonyos konvenciói. Mivel a szerzők látomások leírásán át közlik vallásos mondandójukat, annak minden elemét vizuális szimbólumokba öltöztetik: égi és földi lényeket, fantasztikus állatkombinációkat, jelképes tartalommal bíró természeti jelenségeket, tárgyakat, színeket és anyagokat festenek le írásukban. A látomások eredeti szerepe nyilván az, hogy elvont fogalmakat vagy történéseket szemléletessé tegyenek, és többnyire nagyszerűen el is érik céljukat. Ám az apokaliptikus képek néha túl spekulatívak, a többrétegű jelképiség folytán nehéz vizuálisan elképzelni őket (pl. szemek a szarvakon), vagy a szándékolt fenséges hatás helyett groteszk képzeteket keltenek (mint az Emberfia szájából kiálló kétélű kard). Nélkülözhetetlen formai elemek továbbá a jelképes számok. A legnagyobb szerepe a hetesnek van, de gyakori a négy (az égtájak és évszakok száma), az izraeli törzsek számára való tekintettel a tizenkettő és annak szorzatai (pl. 24, 12 000, 144 000), ritkábban a tíz, valamint a tíz és négy szorzata, a zsidók ősi szent száma, a negyven. Az apokaliptikus írók a számok esetében sem mindig ügyelnek az elképzelhetőségre: nehéz tíz szarvat arányosan elosztani a Sárkány hét fején. Az apokalipszis tehát nem az elképzelt látvány által közvetlenül sugallt élményt kínál, hanem sokkal inkább képrejtvénysorozatnak tekinthető, és egyes elemeit külön-külön kell dekódolni, hogy a jelentések összevetése útján a tulajdonképpeni mondandót kihámozzuk.
A dekódolónak ráadásul nincs könnyű dolga, mert a jelképnek és a jelképezettnek a viszonya nem mindig szükségszerű és főképp nem állandó. A ló és lovasa egyszer a pusztítás erőit jeleníti meg, másszor Krisztus és angyalai lovagolnak hasonlóképp a döntő ütközetbe; a Báránynak éppúgy fölös számú szarva van, mint nagy ellenfelének, a Sárkánynak. Ugyanakkor egyazon személy több különféle szimbolikus formában is megjelenhet: Jánosnál például az Emberfia először fehérbe öltözött, hófehér hajú emberi alak (hasonlóan Dániel Ősöregéhez, aki viszont ott az Atyaisten), aztán ő a hétszarvú, hétszemű Bárány, később pedig fehér lovon vágtató Ige véráztatta ruhában. Szerencsére a szerző néha segítségünkre siet, és egyik-másik látomás értelmét elmagyaráztatja magának – s így nekünk – az angyallal, aki a csodás jelenések között kalauzolja.
De miért a rejtőzködés, a titkolózás? Miért nem írták meg az apokaliptikus szerzők vallási közlendőjüket közérthetően, mint a szent írók legnagyobb része?
Több okból.
Elsőként talán mert az avatottakhoz szóltak, csak nekik akartak bátorítást nyújtani nehéz időkben. (Dániel jövendölései a Szeleukidák vallásüldözésének végét vetítették előre a makkabeusi korban, János jelenései a római keresztényüldözéstől szenvedőket vigasztalták.) A vallási gyakorlatot övező titkosság a korabeli görög és a keleti misztériumokban egyébként is mindennapos jelenség volt; üldözések idején ráadásul józan konspirációs meggondolás szól amellett, hogy a kívülállókat távol kell tartani a vallás belső ügyeitől.
Második oka az ezoterikus kifejezésmódnak bizonyosan az volt, hogy a szerzők újfajta, hatásos kifejezési formát kerestek. (A költőtől is kérdezhetnénk, miért ír tucatnyi strófát ahelyett, hogy kereken kimondaná: „tavaszodik” vagy: „szeretlek”.) Ezért lett divattá egy bizonyos időszakban az apokalipszis, és olyik műben (pl. Hénok könyvében) a vallásos szándékot valóban el-elhomályosítja a szerző zabolátlan képzeletének tűzijátéka. Irodalmi műfajjá (is) lett hát az apokalipszis, nemesebb értelemben vett, épületes lektűrré, s ezért nem csodálhatjuk, hogy az ilyen művek nagy része nem nyert fölvételt a szent könyvek kánonába.
Sajátos módon ezek az alkotók, akiktől tehát valamiféle irodalmi ambíció sem állt távol, nem keresték a személyes dicsőséget. Valódi nevüket eltitkolva a Biblia könyveiből jól ismert és tekintélyes személyiségeket neveznek meg művük szerzőjeként, híven ahhoz a régebbi gyakorlathoz, amely a zsidó bölcsességi könyvek túlnyomó részét Salamon királynak tulajdonította. Ez alól a szabály alól egyedül János jelenéseinek könyve kivétel, legalábbis a hagyományos felfogásnak megfelelően.
JÁNOS PATMOSZON
A BÁRÁNY ÉS A HÉT PECSÉT
A HÉT HARSONASZÓ
AZ ÉGI ASSZONY, A SÁRKÁNY ÉS A KÉT FENEVAD
A HARAG HÉT KELYHE
BABILON BUKÁSA
AZ UTOLSÓ ÍTÉLET
A MENNYEI JERUZSÁLEM
