JÁNOS PATMOSZON
JÁNOS PATMOSZON
A hagyományos felfogás szerint ugyanis János, az újszövetségi apokalipszisnek az írója azonos Jézus apostolával, Zebedeus fiával és Jakab testvérével, a negyedik evangélium és három apostoli levél szerzőjével. Eszerint Jánost, az apostoli testület egyik „oszlopát” valamely vallásüldözés folytán valamikor, talán a hatvanas években Patmosz szigetére száműzték, s itt volt része azokban a nagyszabású látomásokban, amelyeket helyben – vagy utóbb és másutt – írásba foglalt. Ez a másutt pedig alighanem Efezus volt, ahol a hosszú életű apostol utolsó évtizedeit töltötte köztiszteletnek örvendve, mint az „öreg” vagy „idősebb” (görögül preszbüterosz) János; talán itt írta meg evangéliumát, és innen ered egy hosszabb levele meg nem nevezett olvasókhoz, valamint két egészen rövid levele egy bizonyos, máshonnan nem ismert Gaiushoz.
A bibliakritika az elmúlt két évszázadban számos kérdőjelet írt ezek köré az egymást szorosan feltételező állítások köré.
Elsőként is, ahogy már az evangélistákról szólva említettem, alaposan kétségbe vonható, hogy a negyedik evangélium ma ismert szövegét mindenestül János apostol írta volna, jóllehet majdnem biztos, hogy egyes részletei tőle erednek. Elképzelhető – bár a szövegben semmi névmegjelölés nincs –, hogy 1Jn, vagy a Jánosnak tulajdonított első apostoli levél a negyedik evangélium írójától való (a szóhasználat, a stílus és jellegzetes témák rokonsága alapján), de a fentiek értelmében ezt sem tekinthetjük biztosan az apostol művének. A két rövid írás, 2Jn és 3Jn szerzője „idősebb” Jánosnak nevezi meg magát, de a hagyományon kívül semmi sem támasztja alá, hogy ez a személy János apostollal lenne azonos, elvégre a presbiter (preszbüterosz) egyházi rang is volt, az első század végén sok áldozópap ezt a megjelölést használta, a János (Johanan) név pedig éppenséggel nem volt ritka a korabeli zsidóságban.
A Jelenések könyvének első fejezetében a szerző háromszor nevezi meg magát: mint János, Jézus Krisztus szolgája (1), mint János, aki a könyvet a hét ázsiai egyháznak címezi (4), és mint János, a címzettek testvére és társa a Jézus türelmes várásában és a királyságban (vagyis a remélt Isten országában, 9). Presbiternek nem mondja magát, tehát a 2Jn és 3Jn szerzőjével nem vonható összefüggésbe. De vajon lehet-e azonos az apostollal?
Ám ha azonos, miért nem nevezi magát apostolnak?
Talán azért nem, mert János – mint evangéliuma is tanúsítja – szerénység okából szívesen vonul háttérbe?
Akkor viszont miért árulja el a nevét, holott János az evangéliumában csak mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett” formában beszél magáról?
Erre két oka lehet.
Az egyik: mert Jánosnak hívják ugyan, de nem azonos az apostollal, s nem is kívánja, hogy vele azonosítsák.
A másik: mert nem azonos ugyan az apostollal, de nem bánja, sőt azt akarja, hogy vele azonosítsák, ugyanúgy, ahogy a Dán 7–12 szerzőjét azonosítják Dániellel vagy a Hénok apokalipszise szerzőjét Hénokkal. A János önmegnevezés tehát, még ha úgy tekintjük is, hogy az apostolra mutat (ami erősen kétséges), akkor is lehet az apokaliptikus műveknél szinte kötelező pszeudonímia eredménye, vagyis azé a törekvésé, hogy az írás hiteléért a szerzőénél tekintélyesebb név szavatoljon.
Ha ehhez számítjuk, hogy sem tartalmi, sem nyelvi, sem stiláris vonalon lényegi rokonságot nem sikerült kimutatni a Jelenések és a negyedik evangélium között, akkor bizonyossággal nem állíthatunk többet, mint hogy könyvünk szerzőjét Jánosnak hívták, és talán az első század végén, a Domitianus uralma (81–96) idején felerősödött keresztényüldözésektől sarkallva írta meg művét. Alkalmasint próféta volt, bár kétséges, hogy könyve megírásához feltétlenül szükség volt-e eredeti és egyéni látomásokra. Ahogy a fentebbi hivatkozásokból kiderült, a mű kereteihez és nagyon sok részletéhez kész mintákat találhatott (s talált is) négy ószövetségi kánoni iratban s feltehetőleg továbbiakat az ismert s az azóta elveszett apokrif apokalipszisekben; sőt hatottak rá Jézus jövendölései a végítéletről, ahogy az Máté, Márk és Lukács evangéliumaiban található („szinoptikus apokalipszis”), valamint Pál leveleinek idevágó részletei (1Kor, 2Kor). Ami ezekből hiányzott, azt nem lehetett nehéz élénk képzelőerővel kiegészíteni.
Nem következik azonban a fentiekből, hogy a Jelenések könyve másodlagos írásmű volna. Éppenséggel a műfaj legarányosabb remekét, a több évszázados hagyomány betetőzését láthatjuk benne. Az e hagyomány által kínált elemeket a szerző határozott terv szerint nagy ívű egységbe komponálta, és a Jó meg a Rossz erői közötti kozmikus harc ábrázolásában mindvégig sikerült fenntartania a drámai feszültséget. A látomások sorozata az Emberfia megjelenésével kezdődik, aki a Kezdet és a Vég, és külsejében némiképp a Dániel víziójában szereplő Ősöregre hasonlít; a fenség jegyei veszik körül, és a lába azért réz, mert örökké állni fog, nem úgy, mint a Dániel álomfejtésében szereplő, pusztulásra ítélt agyaglábú óriás. A könyvben az Emberfia külön szózatot intéz a próféta által megnevezett kis-ázsiai egyházak mindegyikéhez, kitartásukat dicséri vagy vétkeiket korholja, a köztük terjedő tévtanoktól óvja őket; ezek a többnyire általánosságokban mozgó intelmek, terjedelmi okok folytán, az én szövegemből kimaradtak.
