A BÁRÁNY ÉS A HÉT PECSÉT
A BÁRÁNY ÉS A HÉT PECSÉT
Az új látomásban Isten fenségének trónusa jelenik meg az ezékieli példa (1,10) számos elemével; János többlete a huszonnégy vén. Ezek vagy a zsidók huszonnégy papi osztályát jelképezik, vagy a tizenkét pátriárka és a tizenkét apostol együttesét; egyesek a számot asztrológiailag magyarázzák (a babilóniaiak 12-12 csillagot tiszteltek istenként az északi, ill. a déli égbolton), mások arra utalnak, hogy az ókori uralkodók gyakran huszonnégy tagú tanácstestületet tartottak.
Aztán megjelenik a Bárány – aki nemrég még fehér hajú és rézlábú emberalak, egy mondattal előbb pedig Júda oroszlánja volt. Ezeken nem kell meglepődnünk, a látomásokban a képek úgy úsznak egymásba és úgy alakulnak át pillanatonként, ahogy álmunkban szoktak.
A Bárány a legmegragadóbb és legtartalmasabb Jézus-jelkép. Izaiásra megy vissza, aki szerint a Messiás, az Isten szolgája (Ebed-Jahve) „kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, melyet mészárszékre visznek”. A zsidó templomi kultuszban is naponta kétszer áldoztak bárányt; a húsvétkor leölt bárány pedig a nép szabadulására, Istennel való szoros kapcsolatára emlékeztetett. Profán szemmel nézve is a szelídség és ártatlanság példája ez az állat, meghitt társa a pásztorkodó keleti embernek; Jézus alakjához, saját példabeszéde alapján, úgy is kapcsolódik, mint a Jó Pásztor gondoskodó szeretetének tárgya.
János evangéliumában kétszer szerepel az „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” kifejezés, mind a két alkalommal Keresztelő János ajkáról hangzik el, Jézusról való tanúságtétele alkalmával. Ez egyfelől nehézségeket támaszt – a Keresztelő ugyanis a szinoptikus szövegek szerint egy világítélő diadalmas Messiást hirdetett, nem a Fájdalmak Férfiát –, másfelől viszont érvet ad azok kezébe, akik az evangélium és a Jelenések Jánosát azonosnak tekintik. (Tetszetős érv, de más bizonyítékok híján nem kényszerítő erejű.)
Az Isten báránya (Agnus Dei) a Jelenések révén lett Jézus szimbóluma a képzőművészeti ábrázolások megszámlálhatatlan sokaságán; keresztben végződő rúdon keresztes zászlót tart, gyakran a hétpecsétes könyvön áll, szügyéből egy kehelybe ömlik vére sugara. Érdekes módon ez az ábrázolási forma lényegében ismeretlen a keleti egyházban, aminek az az oka, hogy a 692-es konstantinápolyi zsinat tilalmat mondott ki rá.
A hét pecséttel lezárt könyvtekercs eléggé kézenfekvő jelkép (a hétpecsétes titok innen vált köznyelvi szólássá).
A pecsétek feltörésével indul el a látomások hetes tagolása. Ez a szerkesztési elv nemcsak a számozott eseménysorokban érvényesül (hét pecsét, hét harsonaszó, hét kehely). Számozatlanul ugyan, de hét-hét látomásból épül fel az Égi Asszonyról, a Sárkányról és a Fenevadakról szóló anyagrész, illetve a Babilon pusztulását és az utolsó ítéletet festő szakasz is. Az egyes héttagú sorozatokon belül következetesen érvényesül a 4 + 3 tagolás.
Az első négy pecsét feltörése a négy pusztító apokaliptikus lovast szabadítja rá a világra, hogy megbüntessék a gonoszokat. A következő három esemény vegyes jellegű: a vértanúk vére bosszúért kiált az égbe; a kozmikus erők megindulnak, a világ szinte elpusztul; a hetedik pecsét feltörésére „csendesség támad”, átvezettetünk a következő eseménysorozathoz. Ám még ezelőtt megjelöli az angyal a kiválasztott szenteket; akik az ószövetségi szent nép mintájára a tizenkét zsidó törzs szerint tagolódnak; Izaiás látomásának (25, 6–8) példájára más népek is részesednek a Bárány diadalából, és vigasztalást nyernek.
