KÖLTÉSZET A 19. SZÁZADBAN (Margócsy István)
KÖLTÉSZET A 19. SZÁZADBAN
(Margócsy István)
(Margócsy István)
A 19. század költészetének újszerűsége tulajdonképpen már abban a véletlenben is jól szemlélhető, hogy épp 1801-ben jelent meg (először a szerző nevének feltüntetése nélkül) az első magyar szerelmesvers gyűjtemény: A kesergő szerelem.
A század első nagy irodalmi sikerét jelentő Himfy szerelmei, melynek A kesergő szerelem csak első része volt – ezt követte 1807-ben a második könyv, A boldog szerelem – Kisfaludy Sándor (1772–1844) munkája. A magánemberi érzeményeknek szentimentális megéneklése, az alapjában véve mindvégig elégikus hangütés, az oktató jellegnek teljes kiküszöbölése, a dalszerű könnyedség mind olyan költészeti tulajdonságokat mutattak fel, melyek nem csekély mértékben tértek el a klasszicista előírásoktól, s melyek váratlan felszabadító erővel hatottak mind az írók, mind a korabeli olvasóközönség körében (a Himfy – s az utánuk következő Kisfaludy-regék, pl. a Csobánc, verseskötetek esetében egészen rendkívüli népszerűségre tettek szert, s a század első felében folyamatosan újra kiadták őket). A Kisfaludy-féle szentimentális költészet ihlető hatással volt még az olyan jelentős költőkre is (kivált persze indulásukkor), mint pl. Kölcsey Ferenc, a közköltészet megújításában szerepe pedig szinte felmérhetetlen. Mellette a század első évtizedeiben vagy a Kazinczy-féle neoklasszicizmus hatásával (pl. a Berzsenyivel kapcsolatban idézett, nagy műveltségű költő és evangélikus pap Kis János, továbbá a görögül is verselő Ungvárnémeti Tóth László – 1788–1820 – esetében), vagy a Berzsenyi-féle ódaköltészet befolyásával kell számolnunk.
