Hiányzó szavak
Hiányzó szavak
Tehát az irodalmi nyelvünk a 18. század elejéig alapjaiban kialakult, de csak formai, azaz helyesírási, hangtani és alaktani tekintetben. A tartalmi (közelebbről: szókészleti, frazeológiai, stilisztikai stb.) jelenségeknek azonban nemcsak hogy a kialakult egységéről és normarendszeréről nem beszélhetünk, hanem egyenesen meg kell állapítanunk: szó- és kifejezéskészletünk rendkívül szegényes volt, hiányoztak nyelvünkből a nagy számban keletkezett új fogalmakat kifejező, valamint a színes, változatos és hatásos stílust biztosító nyelvi-stiláris eszközök. Viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy a felvázolt hangtani, alaktani, továbbá helyesírási normarendszer sem terjedt el, csak igen szűk körben volt ismeretes.
Tehát a 18. század elején a Rákóczi-kor előtt három lehetőség állt. Először is megerősíteni, elterjeszteni a már kialakult normákat; másodszor egyértelművé alakítani a még ingadozó jelenségeket; harmadszor gazdagítani a szó- és kifejezéskészletet, oly módon, hogy a keletkező új fogalmakat megfelelően ki tudjuk fejezni, továbbá hogy nyelvünk adjon lehetőséget e téren is színes, változatos és hatásos stílus létrehozására. Ez a kor főként az első lehetőséggel tudott élni: az alatt a rövid egy évtized alatt is hozzájárult a kialakult normarendszer erősítéséhez és terjedéséhez.
A másik két lehetőséget – különösen szókincsünk elmaradottságát – a nyelvújítók ismerték fel. A felvilágosodás eszméitől indíttatva ők hozták létre azt a népünk és nyelvünk történetében egyedülálló, több évtizedes mozgalmat, amelynek mai nyelvünk szerves és nélkülözhetetlen részét alkotó nyelvújítási szavakat és kifejezéseket köszönhetjük. A nyelvújítás ezzel nem kis mértékben járult hozzá a különböző közlésterületeken (első helyen a szépirodalomban) jelentkező stílusnak a megújításához, gazdagabbá, árnyaltabbá tételéhez. Majd az egységesítő és normalizálódó folyamatot a reformkor, történelmünknek ez az egyik legfontosabb korszaka tette teljessé. Ez az 1825-től 1849-ig tartó mintegy két és fél évtizednyi idő olyan, a mi szempontunkból igen jelentős eseményeket mondhat a magáénak, mint az emberi jogokért és a nemzet függetlenségéért vívott, majd a szabadságharcba torkolló küzdelmek; Pestnek gazdasági, politikai és tudományos központtá válása; a Magyar Tudós Társaság megalapítása és azonnal meginduló igen sokrétű tudományos és kulturális tevékenysége; az irodalmi élet fellendülése, Vörösmarty, Petőfi, Arany és más költők, írók kimagasló alkotásainak a megjelenése; a sajtó és a könyvkiadás felvirágzása; stb. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a felvilágosodás – és benne a nyelvújítás – jelentős hozzájárulása után, a reformkor végére, tehát a 19. század közepére mondhatjuk el: nyelvünk helyesírási, hang- és alaktani normarendszere fő tendenciáiban kikristályosodott, megszilárdult, és egyben el is terjedt, azaz: a magyar irodalmi nyelv kialakult.
