A magyar irodalmi nyelv a 19. század közepétől máig
A magyar irodalmi nyelv a 19. század közepétől máig
A 20. század fordulója mind gazdasági, mind kulturális téren nagy fellendülést hozott, és ez éreztette hatását a nyelv életében is, jóllehet az irodalmi nyelv inkább csak tovább szilárdul és terjed, illetve több, még hangtanilag ingadozó szó (ismer, ismér, esmer, esmér, ösmer stb.) és toldalék (-tól, -től és -túl, -tűl; házuk és házok) ekkoriban nyeri el végső, normatív formáját (ismer; -tól, -től; házuk).
A fellendülést röviden a következőképpen jellemezhetjük. Több évtizedes korábbi fejlődés eredményeként egyre sűrűsödik a vasúthálózat; viszonylag sok nagyipari üzem jön létre; fellendül a kereskedelem; Budapest csaknem milliós nagyváros lesz; megnő az újságok és a folyóiratok száma, s részben az eddig mondottak hatására – elsősorban a fővárosban, de más városokban is – jelentős számú polgárság alakul ki, továbbá erősen növekszik az ipari munkások száma. Valami új kezdődik a kulturális életben is: szinte megmozdult a föld az akadémikus képzőművészet, az epigon irodalom és a csak pozitivista tudomány alatt. Új szemlélet, új ízlés, új formavilág tört magának utat, vagyis Magyarország igyekezett bekapcsolódni Európa vérkeringésébe.
Hogyan hatott mindez a nyelv állapotára, benne az irodalmi nyelv alakulására?
a) A technikában, életvitelben, műveltségben modernebbé váló világ számos új szót és kifejezést eredményez.
b) Főként a nagyváros és egyáltalán a városiasodás hozza magával az argónak, továbbá az alantasabb, sőt durvább stíluseszközöknek a terjedését.
c) Közben a városi polgárság más irodalmat igényel. Így különösen a Nyugat című folyóiratban, illetve annak hatására más, új irodalom születik, amely természetesen másfajta stílust is teremt, olyat, amelynek az alapja immáron az irodalmi és a köznyelv, és amelyben többek között a mindennapi, illetőleg a beszélt nyelv nagyobb teret kap. És megjelennek, méghozzá nagy számban, a szépirodalomban az úgynevezett izmusok (az impresszionizmus, az expresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus stb.) sok nyelvi-stilisztikai furcsaságot, szokatlant, de gazdagodást is hozva.
d/ Ilyenformán érthető, hogy – idevéve Adynak, költő és író társainak, valamint a Nyugatnak stb. a nyelvi-stiláris újításait – a századforduló körüli és utáni nyelvvel és stílussal kapcsolatban második nyelvújításról beszélünk.
És hogyan jellemezhetnénk mai nyelvünket, amilyenné az utóbbi évtizedekben lett?
Először is mai nyelvünkben nagyobb számban mutatkoznak úgynevezett analitikus jelenségek. Vagyis olyan nyelvi megoldások, amelyekben ragok, képzők stb. helyett külön szavak fejeznek ki bizonyos nyelvtani viszonyokat. Ilyen analitikus jelenség volt korábban (a ragokkal szemben) a kialakult névutórendszer: „a széken”, de „a szék mellett, alatt” stb.; a jövő idő: el fogok menni; szenvedő ige helyett létigés szerkezet: „az ülőhely elfoglaltatott” helyett: el volt foglalva.
És mintha az utóbbi évtizedekben is elsősorban ez a tendencia érvényesülne. Számos új, árnyalatilag is különböző jelentésű, sokszor nagyon elvont viszonyokat kifejező vagy éppen a körülményeskedést szolgáló névutó jött és jön létre: alkalommal, alkalomból, értelemében, kapcsolatban, következtében, részéről, tekintetében, terén stb. Aztán megjelentek, sőt elterjedtek, és tovább terjednek „az ügy nem került elintézésre”, „a kifizetés ekkor meg ekkor történik” típusú, úgynevezett terpeszkedő kifejezések. Körülbelül ötven úgynevezett mindenes ige van (a kerül-höz és a történik-hez hasonlóak), amelyek általában nyelvi burjánzáshoz és a szükségtelen elszemélytelenedéshez vezetnek.
Az első akadémiai helyesírási szabályzat (1832)
A leghíresebb magyar folyóirat, a Nyugat (1908–1941)
