Fülsértő stílus
Fülsértő stílus
Meglehetősen sok irányú és erősen terjedő változásnak vagyunk tanúi a kiejtés, a beszéd, ha tetszik: a hangos stílus területén. Ilyenek: az egyes hangok elmosódó és egybemosódó képzése (csak zárójelben jegyzem meg: a középiskolások és a pedagógusjelöltek kiejtési versenyén, továbbá a rádióban bemondónak jelentkezők beszédében az s, sz, c, z, dz pöszén hangzik az esetek harminc-negyven, néha nagyobb százalékban); egyes hangok, sőt szótagok elnyelése; hosszú magán- és mássalhangzók részleges vagy teljes megrövidítése; a szavak utolsó szótagját felkapó, éneklő beszédmód; a szöveg helytelen: a hangsúlyt, hanglejtést, szünetet nem mai szabályaink szerint alakító, gyakran egyénieskedő vagy éppen monotóniát szülő tagolása; stb.
És folytathatnánk a stílus elszürkülésével, vagy a nyelvi uniformizálódási folyamattal, azaz hogy nem vagy alig érvényesül a stílus alapját jelentő válogatás (persze egyes beszélők esetében az a kérdés is felmerül: van-e miből?). Tehát minden nyelvi szinten sablonokkal, unos-untig hallott, olvasott kifejezésekkel találkozunk. És az a szomorú, hogy már falun is. Végül megjegyezhetjük: a sajtónak, a hivatalos stílusnak, valamint a szaknyelveknek számos eleme és az alantasabb nyelvhasználatnak is sok, köztük igen durva, sőt trágár kifejezése került be legalábbis a köznyelvbe, de a mai témájú regényekbe és dokumentumszerű írásokba is.
Mindamellett teljes egészében elfogadhatjuk Bárczi Gézának 1975-ben a mai nyelvre vonatkozó véleményét: „Anyanyelvünk, a mai magyar nyelv mindent tud, amit ebben a világban tudni kell. Nyelvünk a finnugor alapnyelvből olyan rugalmas örökséget hozott magával, hogy különösebb megrázkódtatások nélkül hozzá tudott idomulni a gyakori műveltségváltásokhoz. Közben ugyan felvett jövevényszavakat, ez minden nyelvben természetes, de az új fogalmak jelentékeny részét régi szókincséből is ki tudja fejezni. Ugyanakkor makacs, ma is nagyjából azt az ige- és névszóragozást használjuk, mint a honfoglaló magyarok. Egyfelől tehát a makacs konzervativizmusa, másfelől az új igényekhez való idomulás képessége egyszerre adja nyelvünk maradandóságát és rugalmas hajlékonyságát, s ez tette lehetővé, hogy elszigetelten is fennmaradhatott, és kicsinységében is fölemelkedhetett a „nagy” nyelvek színvonalára. Sőt: olykor többre képes, mint a világszerte ismert nyelvek. A klasszikus verselést sem a német, sem a francia, sem az olasz, sem az angol nem tudja élethűen utánozni, a magyar nyelv ellenben igen tökéletesen. Ez ékes bizonyítéka határtalan képességeinek.”
