A két világháború közötti évtizedek
A két világháború közötti évtizedek
Gombocz Zoltán (1877–1935) pályafutása ugyancsak az újgrammatikus nyomokon indult, de új irányok felé vezetett. Már első műveiben (A jelenkori nyelvészet alapelvei 1898, Nyelvtörténet és lélektan 1903) feltűnő tájékozottsággal és határozottsággal értékelte korának nyelvtudományát. Érdeklődése a továbbiakban átfogta a magyar nyelvészetnek csaknem minden területét, életműve azonban váratlan és korai halála miatt töredékes maradt. Munkásságának első két évtizede a folyamatos bővülést, látókörének tágulását jelzi, a 10-es évektől kezdve azonban többször a megtorpanás és az alkotói válság jeleit mutatja. – Tanári működése és személyes hatása, amely egyetemi előadásai mellett az Eötvös Collegiumban kifejtett tevékenységéhez kapcsolódott, túlnőtte a nyelvészet határait, és nyomtatásban megjelent műveivel szinte egyenrangúnak tekinthető. Elődeitől eltérően, akik csak a német nyelvtudományban tájékozódtak, Gombocz jól ismerte a francia nyelvterület nyelvészeti eredményeit is. Ezeknek ismeretében tett kirándulást a kísérleti fonetika területén (Magyar palatogrammok 1908), és azok közé tartozott, akik felismerték Saussure jelentőségét. Úttörő jelentőségű tanulmányt írt a magyar nyelv honfoglalás előtti török jövevényszavairól, 1914-től 1935-ig pedig Melich Jánossal közösen szerkesztette a Magyar Etymológiai Szótárt, a magyar szófejtő irodalomnak torzó volta ellenére máig jelentős alkotását. Nyelvtörténeti módszertana (1922) már tervezett nagy szintézise, egy teljes magyar történeti nyelvtan előkészítésének tekinthető. A nyelvtan szerkezetének tervei, valamint egyes részletei a Gombocz egyetemi előadásáról készült hallgatói jegyzetekből ismertek, nyomtatásban azonban csak a Jelentéstan (1926) látott napvilágot.
A magyar nyelvtudománynak a 20-as évektől a II. világháborúig terjedő időszakát gyakran jellemzik az ún. budapesti iskola működésével, noha ez nem volt zárt, egységes csoportosulás, és térben sem korlátozódott a fővárosra. Leginkább meghatározó képviselője Melich János volt, de tagjai közé sorolható pl. az előbb Kolozsvárt majd a szegedi egyetemen működő Mészöly Gedeon, és ide kötődik Pais Dezső és Bárczi Géza indulása is.
Ebben az időszakban a magyar nyelvtudományt – politikai és gazdasági okokkal sok tekintetben magyarázhatóan – a befelé fordulás, a nemzetközi tájékozódás csaknem teljes hiánya, a szinte kizárólagosan nyelvtörténeti érdeklődés és az írott nyelvi adatok feltétlen tisztelete, már-már kultusza jellemezte, amelyhez aprólékos filológiai módszerek alkalmazása társult. Ez igen sok és értékes részeredményt hozott, amelyek azonban összegezetlenek maradtak. Melich János (1872–1963) több mint 1200 közleményből álló életműve (amely túlnyomórészt a Magyar Nyelv című folyóiratban jelent meg) felölelte a magyar nyelvtörténetnek szinte minden területét, meghatározónak számított a jövevényszó-kutatás vagy a névtan tekintetében, de sehol sem jutott el a szintézisig. Melich munkásságának része a legkorábbi magyar szótári kísérletek és számos más nyelvemlék kitűnő szövegkiadása, de a szótárirodalom történetéről tervezett nagy monográfiájának csak az I. kötete készült el, és Gombocz halálával befejezetlen maradt a közösen szerkesztett etimológiai szótár vállalkozása is. A Magyar Nyelv című folyóirat végigkísérte Pais Dezső (1886–1973) pályafutását is, amelyre ugyancsak a sokoldalúság, a filológiai alaposság és a kisebb közlemények túlsúlya a jellemző. Pais azonban elődeinél jobban törekedett a nyelvi jelenségek olykor messzire vezető összefüggéseinek megvilágítására, valamint az egyes kérdések művelődéstörténeti vonatkozásainak bemutatására. Jakubovich Emillel közösen szerkesztett Ómagyar olvasókönyve (1929), valamint Anonymus fordítása (1926), nyelvemlék-magyarázatai, szó- és névfejtései lenyűgöző forrásismeretről és eredeti látásmódról tanúskodnak. Irányt mutató tanulmányt írt a magyar irodalmi nyelvről. Szerkesztői tevékenysége, egyetemi oktatómunkája és tudományszervezői fáradhatatlansága és ennek egyik megnyilvánulásaként a nagy múltú nyelvész-kör, a Kruzsok felelevenítése nagyban hozzájárult a magyar nyelvtudomány háború utáni újjáélesztéséhez.
A hiányzó szintézisek megvalósítása ezt követően több területen is Bárczi Géza (1894 –1975) nevéhez fűződik. A romanistának készülő és több mint egy évtizeden át középiskolai franciatanárként dolgozó Bárczi 1941-ben a Magyar Szófejtő Szótár megírásával kezdte meg azoknak a műveknek a sorát, amelyekkel az előző időszak adósságait kívánta pótolni. A szótárt eredetileg ismeretterjesztő műnek szánta az érdeklődő nagyközönség számára, de az több mint két évtizeden át sikeresen betöltötte az etimológiai szótár szerepét a tudományos életben is. – Bárczi tevékeny szervezője volt a magyar nyelvtudomány olyan kollektív vállalkozásainak, mint A magyar nyelv értelmező szótára, A magyar nyelvjárások atlasza vagy később az Új Magyar Tájszótár és A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. A tihanyi apátság alapítólevelét feldolgozó monográfiájában átfogó igénnyel tárgyalja a történeti hangtan és alaktan kérdéseit, valamint a helynévadás sajátságos problémáit. Egyetemi előadásaiból nyelvtörténeti kézikönyv-sorozatot szerkesztett, és résztvevője, illetőleg ösztönzője volt az irodalmi nyelv, valamint a nyelvjárások történetét kutató munkálatoknak. A magyar nyelv életrajza című művével pedig példát mutatott a szigorúan tudományos megalapozottságú, ugyanakkor könnyed és lebilincselő stílusban előadott ismeretterjesztésre. – Munkássága a magyar nyelvtörténetnek Gombocz nevével jellemezhető kezdeményezéseit kötötte össze a 60-as években jelentkező új törekvésekkel.
