Az 1850–1920 közötti időszak
Az 1850–1920 közötti időszak
A 19. század közepén a magyar nyelvtudományban nem voltak szilárd, általánosan követett alapelvek. Sok tekintetben elavult nézeteket tükrözött már keletkezése idején az időszak legjelentősebb nyelvészeti alkotása, a Czuczor–Fogarasi-féle nagyszótár. Ennek okait az akkori hazai viszonyokban kereshetjük: 1849-től 1861-ig Pesten, az ország egyetlen egyetemén nem volt magyar nyelvészeti tanszék. (Összehasonlításul: a prágai német egyetemnek Riedl Szende személyében volt magyar professzora.) – A változást Hunfalvy Pál, majd még inkább Budenz József fellépése hozta meg. 1862-től a Nyelvtudományi Közleményekkel teljesült az állandó folyóirat igénye, és ez az összehasonlító nyelvészet mellett teret biztosított a kor általános nyelvészeti kérdéseinek tanulmányozása számára is. A szakmai közvéleményt azonban ekkor leginkább két nagy vita kötötte le: az egyik az új ortológia fellépésével függött össze és leginkább az 1872-ben megindult Magyar Nyelvőr című folyóirathoz kötődött, a másik az ún. ugor-török háború ügyében folyt, és a szélesebb közönséget is megosztotta.
Simonyi Zsigmond (1853–1919) pályakezdése a németországi újgrammatikusok első jelentkezésének idejére esett. Lipcsei tanulmányai során a fiatal nyelvész közvetlenül tanulmányozhatta azokat a vitákat, amelyek a nyelvi változások törvényszerűségei, s főként a hangváltozások jellegének értelmezése körül folytak a német nyelvtudományban. – Műveinek többségét a 70-es évek vége és 1905 között alkotta, és munkásságában jelentős hely jutott a mondattani kutatásoknak. Számos nagy szintézis fűződik a nevéhez: A magyar kötőszók I–III. (1881–3), A magyar határozószók (1888–95), Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon (Balassa Józseffel, 1895), A jelzők mondattana (1914) Fontos szerep jutott életművében a nyelvművelésnek és a nyelvi ismeretterjesztésnek: akadémikusként írt iskolai nyelvtankönyveket, és tevékenyen részt vett a helyesírási szabályzat megújításában. Nyelvművelői felfogása közel állt az új ortológusokéhoz, vitáikban is részt vett. Bizonyára ennek is köze volt ahhoz, hogy a Szarvas Gáborral közösen szerkesztett Magyar nyelvtörténeti szótár (I–III. 1890–93) az ellentábor kritikájának célpontjává lett, és Simonyi élete során később is találkozhatott a részükről megnyilvánuló ellenszenv jeleivel.
A pozitivista indíttatású történeti nyelvtudomány másik jelentős képviselője, Szinnyei József irodalomtörténészként indult, majd a magyar és a finnugor nyelvészet kutatója lett. Vizsgálta mindkét terület történetét és művelődéstörténeti vonatkozásait (A magyar nyelv rokonai, 1883; A magyarság nyelve, eredete és honfoglalás kori műveltsége 1910), de írt finn-magyar szótárt (1884) és Simonyiéhoz hasonló felfogásban iskolai nyelvtankönyveket. Nevéhez fűződik a kétkötetes Magyar tájszótár (1893–1901) elkészítése, amely hosszú időn át meghatározó forrása volt a magyar nyelvjárások tanulmányozásának. Nyelvtörténeti tárgyú kutatásait főként folyóiratcikkekben közölte; legnagyobb hatású ilyen jellegű műve A Halotti Beszéd hang- és alaktana, amely 1926-ban önálló monográfiaként is megjelent.
A magyar nyelv történeti nyelvtana (eddig megjelent kötetek)
