A magyar nyelvtudomány legutóbbi évtizedei
A magyar nyelvtudomány legutóbbi évtizedei
A magyar nyelvtudomány a II. világháború után legfőbb feladatának a „nagy adósságok” törlesztését tekintette. A munkálatok megszervezésében és irányításában a vezető szerepet a Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben megalakult Nyelvtudományi Intézete játszotta, de a gyűjtő- és feldolgozó munkában részt vettek az egyetemek nyelvészeti tanszékei is. Az országos tudománypolitika elsősorban a centralizált és kollektíven végzett kutatómunkát támogatta, így a 60–70-es években több, évtizedek óta hiányolt kiadvány eljuthatott a befejezéshez. 1959–62 között jelent meg A magyar nyelv értelmező szótára hét kötetben, amelynek munkálatait Bárczi Géza és Országh László irányította. Deme László és Imre Samu szerkesztésében 1968-tól kezdve jelentek meg A magyar nyelvjárások atlasza kötetei, amelyeknek több évtizedes előmunkálatait Bárczi Géza vezette. Elkészült a magyar nyelvjárások szókészletét az eddigi legnagyobb teljességgel bemutató Új Magyar Tájszótár is (szerkesztője B. Lőrinczy Éva, 1974-től; megjelenése még folyamatban). – Az ugyancsak hiánypótló A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–III. (főszerkesztője Benkő Loránd) 1967 és 1976 között hagyta el a nyomdát, és mostanra német nyelvű változata is eljutott a befejezéshez. Vele párhuzamosan megszületett a magyar szókészlet finnugor elemei I–III. (főszerkesztő Lakó György). – A jelzett évtizedek a hazai szótárirodalom jelentős gyarapodását eredményezték egyéb területeken (pl. írói szótárak, szinonimaszótár stb.) is, és elkészült a Nyelvművelő kézikönyv (szerkesztők Grétsy László és Kovalovszky Miklós, 1980–85).
Míg az enciklopédikus kiadványok a gyors gyarapodást jelezték, a nyelvi rendszert elemző összefoglalások elkészítése nehezebb feladatnak bizonyult. Azzal, hogy a magyar nyelvtudomány a két világháború közötti évtizedekben elszakadt a nemzetközi áramlatoktól, és hiányoztak belőle a modern szemléletű részletkutatások is, az átfogó leíró nyelvtan elkészítése csak megalkuvások árán történhetett meg. Az 1961–62-ben kiadott akadémiai nyelvtan (A mai magyar nyelv rendszere I–II., szerkesztette Tompa József) megjelenése után egyrészt ezek a részletkutatások vettek lendületet, másrészt megkezdődött a szélesebb körű tájékozódás az általános nyelvészet új irányzatai és módszerei körében. Az Általános Nyelvészeti Tanulmányok (1963-tól; eddig 18 kötete jelent meg) ehhez kívánt közlési lehetőséget biztosítani. – A tudományos közélet élénkülését jelezték a 60-as évek végétől rendszeressé váló szakmai konferenciák, vitafórumok, közöttük a magyar nyelvészek nemzetközi kongresszusai. – A legutóbbi évek a nyelvtani kutatásokban is eredményeztek új, egymástól céljaikban és jellegükben eltérő szintéziseket: 1991–95 között megjelent A magyar nyelv történeti nyelvtana, amely a kezdetektől a mohácsi vészig tekinti át a nyelvi rendszer változásait (főszerkesztő Benkő Loránd), 1992 és 1994 pedig az első magyar strukturalista nyelvtan (szerkesztő Kiefer Ferenc) mondattani, ill. fonológiai kötetének megjelenési éve volt.
A híres Kruzsok (a. m. kör), a nyelvtudományok művelőinek asztaltársasága, akik a múlt század végétől találkoztak minden kedden. Az álló alak Pais Dezső, a kör lelke és szervezője. Az asztal mögött (balról jobbra): Kázmér Miklós, Fekete Lajos, Czeglédy Károly, Mollay Károly, Benkő Loránd, Ligeti Lajos, Bóka László, Kniezsa István, Tamás Lajos, Zolnay Béla. Az asztal előtt (balról jobbra): Lőrincze Lajos, Károly Sándor, Kálmán Béla, Gáldi László, Deme László, Tompa József, Szabó Dénes, Bárczi Géza, Eckhardt Sándor, ifj. Horváth János. A képet Kubinyi László rajzolta a hatvanas évek elején
