A MAGYAR NYELVTUDOMÁNY TÖRTÉNETE (Zsilinszky Éva)
A MAGYAR NYELVTUDOMÁNY TÖRTÉNETE
(Zsilinszky Éva)
(Zsilinszky Éva)
A középkor vallásos felfogása a nyelvet Isten művének tartotta, a nyelvek sokféleségét pedig a Biblia alapján a bábeli nyelvzavarral magyarázta. A közfelfogásban ez a vélekedés hosszú időn át élt még akkor is, amikor a korszak végére a dogma helyét mind inkább az a felfogás vette át, hogy Isten csak a beszéd képességét adta az embernek, de a nyelv emberi alkotás.
A nyelvek keletkezésének sorrendjében az erről gondolkodók különös jelentőséget tulajdonítottak annak a három nyelvnek, amelyeken a Biblia szent szövegei fennmaradtak: a hébernek, a görögnek és a latinnak. A humanista értékrendben a görögöt és a latint mint a klasszikus kultúra letéteményeseit igen nagyra becsülték, az igazi első nyelvnek, az emberi nyelv mintájának azonban a hébert tekintették: úgy vélték, Ádám, az első ember ezen a nyelven szólalt meg. Ez a felfogás erősen élt a magyarországi reformáció képviselőiben is, és jelentősen meghatározta a hazai bibliafordítók szemléletét.
Az anyanyelvű Biblia igénye és megvalósítása a hitújítás idejénél korábbi; az első teljesnek tekinthető fordítás a 15. század elejéről való, és a Huszita Biblia három kódexében – másolatban – maradt fent. A 16. századi kéziratos kódexeink szintén számos – többnyire töredékes – fordítást őriztek meg, ezek létrejöttének körülményeiről azonban alig rendelkezünk információkkal, szerzőiknek az anyanyelvről vallott felfogását pedig egyáltalán nem ismerjük.
A reformáció idejére a helyzet ilyen tekintetben is megváltozott: a fordítók nemcsak a feladatot vállalták tudatosan, hanem az eredményt is saját, személyes művüknek tekintették. A fordítás során pedig az anyanyelvükkel való találkozás, a három szentként tisztelt nyelvétől olykor igencsak eltérő szerkezeteknek és a szókincs sajátos elemeinek a megválasztása próbára tette nyelvi készségeiket. Európa számos országában – így Magyarországon is – az anyanyelv grammatikájának leírása és a bibliafordítás számos szerző életművében együtt megjelenő, mondhatni logikusan összetartozó tevékenység.
A magyar nyelvtudomány kezdeteit a 16. század húszas éveinek végétől, Sylvester János fellépésétől számíthatjuk. A tudománytörténet számon tartja már Husz Jánosnak a magyar nyelvre vonatkozó megjegyzéseit, ismertek Galeotto Marzio ilyen jellegű észrevételei, és szólnak híradások Janus Pannoniusnak állítólagos latin nyelven írt magyar nyelvtanáról is, ezek az információk azonban csak azt jelzik, hogy a középkor és a humanizmus latin nyelvű műveltségében e műveltség hordozóinak figyelme – bár különböző okokból – olykor az ún. vulgáris nyelvek felé is fordult.
Igényelte az anyanyelv tanulmányozását az iskolai oktatás is. Rotterdami Erasmus pedagógiai elvei nyomán a latint már nem a korábban szokásos „biflázó” módszerekkel oktatták, hanem a legfontosabb nyelvtani szabályok megismertetése után. A magyarázathoz pedig szükség volt az anyanyelvre. Mivel a példaanyagot a latin klasszikusok műveiből merítették, mind jobban erősödött az a felismerés, hogy e szerzők tanulmányozása az anyanyelv pallérozásának is a legjobb eszköze.
Egy szócikk A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából
barázda 1130–40/12–13. sz.: „a quo vertitur per quatour cumulos ad longum, quod vulgo dicitur huzeubrazda” (PRT. 8: 268); 1259–66/14. sz.: Wrdugbarazdaya gr. hn. (Györffy 1: 272); 1550 k.: borozda (KolGl.: NyF. 45. sz. 9.); 1585: Barázda, burázda; Barazda (Cal. 607; 1010); 1645: borazda (CorpGr. 322); – berázda, bërázda, bërázdo, borázda, brázdo (MTsz.); birizdös sz. (MTsz. barázdás a.); barozda (Nyatl.). J: 1130–40/12–13. sz.: ’Furche’ # (l. fent). – Sz: ~’s 1383: Barazdas szn. (OklSz.); 1532: barazdas (TihK. 106) | ~’l 1585: Barazdalok gr. (Cal. 1028).
Szláv, közelebbről valószínűleg szlovén vagy szlovák eredetű; vö.: szln. brázda; szlk. brázda: ’barázda’; vö. még: óe. szl. brazda; szb.-hv. brázda; le. bruzda; or. amomgdĚ: ’ua.’; további megfelelők valamennyi más szláv nyelvben. – A magyar alakváltozatok szinte kivétel nélkül megmagyarázhatók egy szln. vagy szlk. brázda-ból. Bizonyos nehézséget jelent azonban a második szótagjában rövid magánhangzójú borozda; ennek kielégítő magyarázata nincs, aligha külön átvétel a szlk. K brazda-ból vagy ukr. Kárp. amomgdĚ-ból. A mai N. brázda, brázdo a R. brázda továbbélése lehet, bár gondolhatunk arra is, hogy egyes helyeken újabb átvétel a szlovénból. A N. brázna, berázna ’barázda’ (EtSz. 1: 535), borázno ’ua.’ (ÚMTsz.) vagy a m. barázdá-ból keletkezett, vagy pedig egy déli szl. brazna ’ua.’ alakváltozat átkölcsönzése.
Budenz: NyK. 1: 311 ⊗, 2: 469; Miklosich: Nyr. 11: 114; Asbóth: NyK. 26: 329, Nyr. 32: 267; Melich: MNy. 4: 24, 25, 26, HonfMg. 82; Damian: NyF. 67. sz. 45; Szinnyei: NyK. 42: 13; EtSz. ⊗, 1: 535 brázna a. is; Horger: MNy. 10: 15, SzegFüz. 1: 248; Moór: UngJb. 7: 150, StudSl. 2: 104 ⊗; Csűry: MNy. 35: 76; SzófSz.; Kniezsa: SzlJsz. 81 ⊗, Pais-Eml. 334, NyK. 65: 85, 89; Horbatsch: WeltSlav. 2: 68; Bárczi: Htört.2 80, 138; Gáldi: MNy. 54: 10; Török: MNy. 55: 53; Mihaila: Împrum. 26. – Vö.
barázda 1130–40/12–13. sz.: „a quo vertitur per quatour cumulos ad longum, quod vulgo dicitur huzeubrazda” (PRT. 8: 268); 1259–66/14. sz.: Wrdugbarazdaya gr. hn. (Györffy 1: 272); 1550 k.: borozda (KolGl.: NyF. 45. sz. 9.); 1585: Barázda, burázda; Barazda (Cal. 607; 1010); 1645: borazda (CorpGr. 322); – berázda, bërázda, bërázdo, borázda, brázdo (MTsz.); birizdös sz. (MTsz. barázdás a.); barozda (Nyatl.). J: 1130–40/12–13. sz.: ’Furche’ # (l. fent). – Sz: ~’s 1383: Barazdas szn. (OklSz.); 1532: barazdas (TihK. 106) | ~’l 1585: Barazdalok gr. (Cal. 1028).
Szláv, közelebbről valószínűleg szlovén vagy szlovák eredetű; vö.: szln. brázda; szlk. brázda: ’barázda’; vö. még: óe. szl. brazda; szb.-hv. brázda; le. bruzda; or. amomgdĚ: ’ua.’; további megfelelők valamennyi más szláv nyelvben. – A magyar alakváltozatok szinte kivétel nélkül megmagyarázhatók egy szln. vagy szlk. brázda-ból. Bizonyos nehézséget jelent azonban a második szótagjában rövid magánhangzójú borozda; ennek kielégítő magyarázata nincs, aligha külön átvétel a szlk. K brazda-ból vagy ukr. Kárp. amomgdĚ-ból. A mai N. brázda, brázdo a R. brázda továbbélése lehet, bár gondolhatunk arra is, hogy egyes helyeken újabb átvétel a szlovénból. A N. brázna, berázna ’barázda’ (EtSz. 1: 535), borázno ’ua.’ (ÚMTsz.) vagy a m. barázdá-ból keletkezett, vagy pedig egy déli szl. brazna ’ua.’ alakváltozat átkölcsönzése.
Budenz: NyK. 1: 311 ⊗, 2: 469; Miklosich: Nyr. 11: 114; Asbóth: NyK. 26: 329, Nyr. 32: 267; Melich: MNy. 4: 24, 25, 26, HonfMg. 82; Damian: NyF. 67. sz. 45; Szinnyei: NyK. 42: 13; EtSz. ⊗, 1: 535 brázna a. is; Horger: MNy. 10: 15, SzegFüz. 1: 248; Moór: UngJb. 7: 150, StudSl. 2: 104 ⊗; Csűry: MNy. 35: 76; SzófSz.; Kniezsa: SzlJsz. 81 ⊗, Pais-Eml. 334, NyK. 65: 85, 89; Horbatsch: WeltSlav. 2: 68; Bárczi: Htört.2 80, 138; Gáldi: MNy. 54: 10; Török: MNy. 55: 53; Mihaila: Împrum. 26. – Vö.
A reformáció kora
Az első nyelvtanok
Nyelvművelő törekvések
Az újmagyar kor
Új célok és törekvések
Az Akadémia első évtizedei
Az 1850–1920 közötti időszak
A két világháború közötti évtizedek
A magyar nyelvtudomány legutóbbi évtizedei
