A 19. század
A 19. század
A 19. századi magyar szabadságharc európai visszhangja teremtette meg azt a tömeges érdeklődést, „vonzódást”, együttérzést a magyarok iránt, ami az 1867-es kiegyezés révén megfelelő politikai és gazdasági érdekeltségi rendszerrel, majd a zsidóság európai és hazai emancipációjának idején addig ismeretlen erejű kulturális azonosulással egészült ki, s amelynek eredményeként külföldön minden eddigit meghaladó magyar nyelvtanulási igény jelentkezett. Csak a német anyanyelvűek számára írott múlt századi magyar nyelvkönyvekből 65-féle változat jelent meg, összesen 291 kiadásban.
Ekkor születnek meg a magyar nyelv oktatásának első külföldi intézményei is, a bécsi egyetemen Reméle Nepomuk János 1841 óta tanítja a magyar nyelvet, s 1848-ban ő veszi át az ekkor alapított magyar nyelv és irodalom tanszék vezetését. Magyar nyelvkönyve először 1841-ben, Bécsben jelent meg, Lehrbuch der ungarischen Sprache címen, ezt 1855-ig további öt kiadás követte. 1852 után a prágai egyetemen Riedl Szende (Mansuet Anselm Riedl) vezette a magyar tanszéket, itt írta Magyarische Grammatik című könyvét is. Finnországban a rokon nyelvnek kijáró figyelem eredményeként 1869-ben Oskar Blomstadt kap magántanári kinevezést a magyar és finn nyelv oktatására, 1881-ben pedig Antti Jalova lesz a magyar nyelv rendkívüli lektora a Helsinki Egyetemen.
A megnövekedett érdeklődésnek köszönhetően az intézményesen kialakult lehetőségek mellett ekkor a külországokban tanuló magyar diákok egyre több helyütt adtak magyar nyelvi magánórákat is. A göttingai egyetem egyik diákja érdeklődését a magyar nyelv iránt 1856-58 között az ott tanuló magyar hallgatók segítségével olyan kitartóan és eredményesen elégítette ki, hogy immár Budenz József néven 1872-ben elnyerhette a pesti egyetemen az éppen akkor alapított altajisztikai (finnugor) tanszék vezetését.
A biztató fejlődést az első világháború brutálisan megszakította. 1916 augusztusában Berlinben még megalakulhatott Gragger Róbert vezetésével Németország első magyar nyelv- és irodalomtudományi tanszéke. Gragger nevéhez kötődik a szűkebb értelemben vett magyar filológián túlmutató, általánosabb, átfogóbb ismereteket közvetítő magyarságtudományi diszciplína, a hungarológia fogalmának első megfogalmazása.
Ám a magyar nyelv külföldi tanításának általános feltételei a háború következtében megromlottak, majd alapvetően meg is változtak. A világháborút követő trianoni békeszerződés 1920-ban egyik napról a másikra „külfölddé” tette a magyar kultúra és oktatás olyan központjait, mint Pozsony, Kassa, Marosvásárhely, Kolozsvár és Újvidék. Az egykor Magyarországhoz tartozott területeken a magyar nyelv oktatásának történetét, fejlődését és problémáit illetően, annyi bizonnyal állítható, hogy az egyetlen Ausztria kivételével minden szomszédos államban változó mértékben ugyan, de szinte folyamatosan konfliktusok forrása volt (és ma is az) a magyar nyelv oktatásának és használatának kérdése. A két világháború között a magyar kultúrpolitika igyekezett az ország politikai törekvései iránti külföldi szimpátiát többek között a magyar nyelv oktatásához rendelkezésre álló intézményhálózat fejlesztésével is erősíteni. Így kezdődött meg Észtországban, a Tartu-i egyetemen 1922-ben, a finnországi Helsinkiben 1925-ben, Olaszországban, Rómában 1927-ben, a svédországi Stockholmban 1929-ben, Törökországban az ankarai egyetemen 1935-ben újonnan létrehozott magyar lektori állások révén az egyetemi magyar nyelvoktatás. Ezzel párhuzamosan ezekben az években számos külföldi hallgató (angol, francia, német, olasz, japán stb.) tanulhatott magyarul ösztöndíjasként Magyarországon, többnyire az Eötvös Kollégiumban, akikből a második világháborút követő években legjelesebb külföldi magyar specialistái (pl. Aurélien Sauvageaot, Wolfgang Schlachter, Tokunaga Yasumoto) kerültek ki, miután visszatérve hazájukba szinte valamennyien oktató-kutató műhelyekben, a magyar nyelv tanításának mestereivé váltak.
