A MAGYAR NYELV OKTATÁSA KÜLFÖLDÖN (Fazekas Tiborc)
A MAGYAR NYELV OKTATÁSA KÜLFÖLDÖN
(Fazekas Tiborc)
(Fazekas Tiborc)
Valamely ország nyelvének és kultúrájának ismeretét, tekintélyét az is alapvetően meghatározza, hogy mennyire hozzáférhető annak nyelve. Különösen fontos ez a körülmény a magyar, mint nem indoeurópai, finnugor nyelv esetében, hiszen az ezen nyelvcsaládba tartozó nyelvek (a finn és az észt kivételével) még egymás között sem teszik beszélőiket képessé arra, hogy közvetlenül megérthessék egymást.
Mindenki, aki magyar anyanyelvűként valaha is megpróbált valamilyen idegen nyelvet megtanulni, tudja, mennyire másként, mennyire „idegenül” működnek e magyarral nem rokon nyelvek rendszerei. Pontosan ugyanezt az „idegenséget” érzik nyelvünkön azok, akik magyarul tanulnak, és anyanyelvük valamilyen nem a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelv.
Nyelvünk első képviselői külföldön az ottani egyetemeket látogató (peregrináló) magyar diákok voltak.
Magyar, vagy legalábbis magukat a magyar király alattvalóinak valló diákok már a 13. század folyamán megjelentek Nyugat-Európa, főleg Olaszország és Franciaország egyetemein. Az ekkor külföldön is még csupán néhány évtizedes hagyományokra visszatekintő felsőfokú oktatási forma intézményei az első hazai egyetemi kísérletek (Pécs 1367, Óbuda 1398, Pozsony 1467) kudarcai után, valamint az ország 16. századi szétszakadása miatt évszázadokra a magyar kultúra és szakemberképzés központjaivá és egyedüli letéteményeseivé váltak. A magyar uralkodói családok dinasztikus kapcsolatainak, az európai egyetemek felvirágzásának, majd a reformációt követő vallási megosztottságnak megfelelően a középkor folyamán az Olaszország, Franciaország, Csehország, majd a Lengyelország, Németország, Hollandia és Anglia területén működő egyetemeket látogatott a legtöbb magyar hallgató.
A kezdetben csupán egyenként felbukkanó magyar diákokat később mind nagyobb számban követték honfitársaik, s hamarosan megalakultak a nagyobb egyetemi városokban a magyar diákok közösségei (bursa Hungarorun). Az efféle, a mai diákkolégiumokhoz hasonlatos szerveződések (pl. az 1523-ban alakult bolognai Collegio-Ungarico Illirico, az 1578-ban Rómában létrejött Collegio Ungarico, mely 1580-ban Collegium Germanicum Hungaricum néven egyesült a németek kollégiumával és máig működik, az 1365 óta fennálló bécsi egyetemen a Natio Hungarica) azután igen szerteágazó munkát végeztek, egyebek között a hallgatók érdekeinek védelme mellett mintegy a küldő ország kulturális képviseleteként is tevékenykedtek.
Az egyetemeken a tanítás ekkor természetesen latin nyelven folyt. A különböző országokból az egyetemekre érkezett hallgatók ugyanakkor magukkal vitték anyanyelvüket is. Mindaddig, amíg egyénenként bukkantak fel egy-egy egyetemen, ennek nem volt különösebb jelentősége. Környezetükre persze így is hatottak: Husz János 1412 táján írott, a cseh nyelv hangjairól és írásrendszeréről szóló Orthographia Bohemica című munkájában két esetben is hivatkozik magyar nyelvi példákra. Nyilvánvaló, hogy Husz ismereteit a magyar nyelvről az ekkoriban a prágai egyetemen tanuló magyar diákoktól szerezte, noha azt nem állíthatjuk, hogy a prágai egyetemen ekkortájt magyar nyelvoktatás folyt volna. Mihelyst azonban csoportosan bukkantak fel magyar diákok valamely egyetemen, különösen pedig a 16. század elejétől kezdve, mind gyakrabban jelentek meg a műveltséget hordozó írásbeliségben a „szent” nyelvek (héber, görög, latin) mellett az úgynevezett „vulgáris” nyelvek, közöttük a magyar is. A diákok felsőfokú latin nyelvtudásának eléréséhez ismereteink szerint ekkor már egyre inkább felhasználhatták a diákok anyanyelvét is, bár azok szándékos oktatásáról ekkor még nem beszélhetünk.
)
Az első magyar nyelvtan latinul készült, Krakkóban jelent meg 1527-ben
