Reformáció és ellenreformáció
Reformáció és ellenreformáció
A magyar nyelv tanításának előfeltételei a 16-17. században kezdenek kialakulni. Valamely nyelv tanításához ugyanis elengedhetetlenül szükséges az illető nyelv rendszerének, grammatikájának ismerete. Ezt szolgálták a nyomtatásban is megjelent kiváló korai magyar nyelvtankönyvek.
A nyelvtanuláshoz a színvonalas tananyag mellett azonban szükség van az illető nyelv vonzóerejére, tekintélyére, elismertségére, a nyelv tanulásához kapcsolódó világos, pontos célokra, pragmatikus elemekre is. A késő középkor során a magyar nyelv az ország sanyarú helyzete miatt aligha vonzotta a nyelveket tanulni vágyók figyelmét. Noha a 17. századtól több nem magyar tudós (Murmellius, Calepinus, Martinus Fogellius stb.) is foglalkozott a magyar nyelv jellegzetességeivel, mindenekelőtt a rokonság kérdéseivel, magát a nyelvet ezek a kutatók is csak írott forrásokból ismerték, de nem tanulták meg. A 18. században újra magyar tudósok: Bél Mátyás (Der ungarische Sprachmeister... – Meliboeus álnéven – Pozsony, 1729) illetve a soproni evangélikus gimnáziumban oktató Nagy György (Einleitung in die ungarisch-philosophische Sprachlehre. Wien, 1793) jelentkeztek magyar nyelvet tanító kiadványokkal, mindenekelőtt német nyelvű tankönyvekkel, ami azt jelzi, hogy ekkor szinte kizárólag német nyelvterületen bukkantak fel magyarul tanulni szándékozó diákok. Létszámukra, a magyar nyelv iránt megnövekedett érdeklődésre utal az a tény, hogy Bél Mátyás nyelvkönyve 1829-ig még további 13 kiadásban jelent meg.
A magyar nyelv külföldi oktatásának történetét az is meghatározta, hogy a magyar nyelv intézményesített felső szintű oktatása idehaza is késve indult meg, az első magyar nyelvtudományi tanszék alapítására, Révai Miklós vezetésével, csak 1802-ben került sor a pesti egyetemen. Hivatalos nyelvként Magyarországon belül is csak 1806 után kezdett növekedni a magyar nyelv súlya.
