RÉGI MAGYAR ÖTVÖSCÉHPECSÉTEK.
RÉGI MAGYAR ÖTVÖSCÉHPECSÉTEK.
Az ötvöscéhek mindenkori nagy gondja volt, hogy a messze kerülő irományaikon és leveleiken levő sigillumok minél jobban és méltóbban reprezentálják egyesülésüket. Éppen ezért azokat nagy figyelemmel készítették és mind nagyobb művészi tökéllyel igyekeztek megalkotni. Ezek révén a magyarországi ötvöscéhek pecsétjei egy művészileg gazdag és változatos sorozatot képviselnek. Művészi becsük és a belőlük levonható régészeti tanulságok miatt ezek a céh pecsétek már régóta magukra vonták a kutatók figyelmét és éppen ezért a szakirodalom is mindenkor különösebb figyelmet szentelt nekik.*
A magyarországi ötvösök céhpecsétjével legutóbb Kőszeghy Elemér foglalkozott, aki kutatásainak eredményeit «Hazai ötvöscéhek pecsétjei» címen a Múzeumi és Könyvtári Értesítő VI. (1912) évfolyamában tette közzé. Dolgozata végén adja az idáig ismertetett ötvös-céhpecsétek bibliográfiáját. Mi e kimutatást a kolozsvári ötvösök céhpecsétjével bővíthetjük, melyet Jakab Elek a «Kolozsvár története világosító rajzai»-ban (Budán, 1870) mutatott be.
Minthogy ezen pecsétek nagy részének keletkezési évét nem ismerjük s a viszontagságos és mostoha magyar sors miatt közülök jó egypár jóformán egyedüli hírmondója maradt a céhének, az idáig ismert ilynemű, emlékeinket még alapos összehasonlító tanulmányok alá nem vehetjük.
Az errevonatkozó kutatások mai világánál is látható azonban, hogy ezek sorából a legszebb és a legnagyobb művészi tökéletességgel a kassai ötvöscéhnek azon, 1476-ban készült ezüst pecsétlője van metszve, melynek belső tere csúcsán fialák által szegélyezett arc-talon superlat alatt az ötvösök védszentjének, Szent Eligiusnak féldomborművű képét ábrázolja.
Szent Eligius alakjával ettől kezdve még számos más ötvöscéhpecséten találkozunk. Annyira, hogy ez a szent szinte stereotip-alakjává válik a magyar ötvöscéhek pecsétjeinek.
A Szent Eligius alakjával készült pecsétek jórésze két nagy csoportra osztható. Az elsőt a besztercebányai ötvösök 1598-ban készült pecsétlője nyitja meg. Ennek a nagy művészi tökéllyel és bámulatraméltó ügyességgel készült pecsétnek mezejében a trébelő szent püspököt látjuk. A besztercebányai ötvöscéh ezen pecsétlője azután századokon keresztül alaptípusává válik számos más hazai ötvöscéh pecsétjének. Ezen alaptípusból szorosan és közvetlen kapcsolatban indul ki a körmöcbányai (1601), a selmecbányai (1630), az eperjesi és a pesti ötvösöké, lazább összefüggés alapján pedig rokon veje a magyar ötvöscéhpecséteknek egy bő, második csoportja. A trébelő Szent Eligiust még a XIX. század elején, mint például a pécsi ötvösök 1826-ban készült pecsétjén is, viszontlátjuk.
A trébelő Szent Eligius-típussal egyidejűleg és párhuzamosan még más pecsét-típusok is kialakulnak. Ezek közül a trébelő szent püspök csoportjához az a sorozat áll a legközelebb, amelyen a szent alakja látható. Ennek a változatnak a csoportjába főleg az erdélyi ötvöscéhek pecsétjei sorolhatók. Valószínű magyarázata ennek az a tény, hogy Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Medgyes és Segesvár ötvösei unióban állottak egymással. Erre a konföderációra, mint a legtekintélyesebb és legrégibb, a nagyszebeni gyakorolt a legnagyobb hatást s a társascéheknek több tekintetben például is szolgált. Így volt ez valószínűleg a céhpecséteknél is.
A további adatok és az összehasonlító vizsgálatok elégtelensége miatt még meg nem állapítható, hogy ötvöscéhpecsétjeink ezen sorozatából melyek az önállóak, vagyis az eredeti elgondolások alapján készültek, továbbá az sem, hogy az 21egyes külföldi befolyásoknak minő és mily mértékben volt szerepük. A Szent Eligius alakjával szerkesztett pecsétek ugyanis annyira nemzetközi, vagyis általános típusúak, hogy e téren csak igen megfontoltan szabad a különböző elgondolások alapján szerkesztett változatokat számbavenni. Intő példa erre éppen a pesti ötvöscéhnek a pecsétje, amely jóformán teljes megegyezést és analógiát mutat a bécsi ötvösöknek 1801-ben még használt pecsétjével.
A Szent Eligius-szal megoldott pecsétekkel szemben tehát fokozottabb figyelmet és megbecsülést azok a pecsétek érdemelnek, amelyek önálló invencióval való készülésük révén válnak érdekessé. Ilyen helyi, vagyis magyar eredetű a kassai ötvöscéhnek azon pecsétje, amelynek renaissance paizsában egy magyarruhás, trébelő ötvöst látunk. A kassai ötvösöknek ez a pecsétje, amelyet Váradi János (Johannes Waradi) 1584-ben vésett, több magyarországi ötvöscéh pecsétje készítésekor előmintául szolgált. Ilykép ezt teljes joggal és igazsággal lehet egy önálló, gyökerében, művészetében és karakterében magyar ötvöscéhpecsét-típusnak nevezni és tartani.
A kassai 1584-es ötvöscéhpecséthez hasonló további csoportot alkotnak az eperjesi és az ungvári (1640) ötvösök rokonmegoldású pecsétjei.
Rendkívül eredeti, valóban ritkaszép és művészi kivitelű a szatmári ötvöscéh 1590-ben készült pecsétje is. A kitűnő heraldikai érzékkel alakított mű kerek mezejének szépen stilizált renaissance paizsában fedeles serleget látunk, amelyet kétoldalról egy-egy stilizált oroszlán tart. Ez egyúttal a legrégibb magyar legendás ötvöscéhpecsét is.
Kiváló művészi tökélyű és eredeti elgondolású a rimaszombati mesterek 1606-ban, a mérlegelő Szent Mihállyal, továbbá ugyancsak a rimaszombati ötvösöknek az 1680-as években készült, II. Ferdinándtól kapott pecsétjük is. Helyi eredetű az erdélyi Beszterce pecsétje is a maga kelyhével.
A céhpecsétek formáját a céhlevelek csak igen ritka esetben írják elő. Éppen azért rendkívül érdekes, hogy a marosvásárhelyi ötvösök háromtornyos bástyájával készült pecsétjének készítésére vonatkozólag az I. Rákóczi György fejedelem által átírt és megerősített 1632. évi marosvásárhelyi céhszabályzat a következőket rendeli:
«Az céhnak pedig pecsétin ilyen címer lészen: egy háromtornyú kapuköz, az kapu közt pedig egy ötvösrendű mesterember mívelni láttatik az ő rendi szerént; az pecsétcímernek körülötte ez az írás legyen: Sigillum aurifabrorum MVásárhelyen (sium).»
A magyarországi ötvöscéhpecsétek problémáinak tisztázása és a további összehasonlító vizsgálatok elősegítése végett az alábbiakban a budai, az eperjesi, az, esztergomi, a fogarasi, a mileji, a nagyszombati és a zágrábi ötvösöknek a szakirodalomban idáig még nem ismertetett pecséteit írjuk le.
