I. 1279 márcz. 1. Brastol.
I. 1279 márcz. 1. Brastol.
Szerződés, a melyet egyrészről a nemes, hatalmas és nagyságos «vir felicius dictus Crouy Chanelis ur», másrészt Brastola* várának és tartozékának lakosai egymás között kötöttek. Crouy-Chanel ura azt követeli az utóbbiaktól, hogy lovaiknak a Veyga nevü erdejében történendő legeltetéseért az eddigieknél magasabb dijakat fizessenek. Kérik tehát arra, hogy maradjon az eddigi dijak mellett és arra hivatkoznak, hogy e dijakat ugy ő alatta, mint elődei alatt fizették, a mint ez nevezetesen még röviddel ezelőtt a királyi nagyatyjának nemes szivének méltó Crouy Chanel András, fenti Feliczius elődje s atyja alatt szokásos volt. Felix jóváhagyja a kérelmezők folyamodványát és megerősiti ezt azzal, hogy a szent evangeliumot sajátkezüleg megérinti (=ad sancta Dei evangelia inde per eum corporaliter manu tacta). A szerződést de Gaule (=Gallia) Aynardi Antal közjegyző s az arra felkért tanuk jelenlétében állitják ki.
Brastola fekvéséről majd alább lesz szó.
A kérelmezők azzal támogatják folyamodványukat, hogy részint szavahihető tanukkal, részint egy az Utraici Konrád jegyző által 1260-ban kiállitott okirattal bizonyitják, hogy fenti András ezen régóta érvényben volt legeltető dijakat elismerte. Az okiratot Brastolban «super verterandum simulacrum regis Andreć proavi dicti domini Crouy Chanelis», tehát a nevezett Crouy Chanel dédatyja, András király tiszteletreméltó mellszobra előtt állitották ki. A grenoblei törvényszék 1790 márczius 26-án azt mondja, hogy az előtte bemutatott eredeti okiraton Felixnek viaszba nyomott czimere látható volt. Körvonalán kissé rongált állapotban volt; a pajzs sértetlen volt, kivéve az egyik pajzstartót, a ki ugyszolva a czimert támasztja s feléig el van koptatva. A pecséten lenyomatott czimerjelek nyolcz ezüst és vörös pólya, a melyeket egy vaslándzsával fedett kereszttel diszitett sisak fedez. Az egészet két fegyveres pajzstartó támasztja; a pajzs – ugy látszik – mintha egy fán függne. Ezen leirás szószerinti hűséggel felel meg a czimernek itt adott hasonmásának.*
A Crouy-Chanel család czimerét Saint-Allais következőleg ábrázolja: Négy részre osztott. Az első mezőben Francziaország, a másodikban Sasenage: tiz ezüst és kék czimerképtől többszörösen vágott; az oroszlán vörös, karmos, nyelves és aranynyal koronázva, a harmadik mezőben de Pons: hat képtől aranyban és vörösben harántosztott ezüst pólya; a negyedikben O-Narbonne: tar mezőben vörös és mind ez boritja Magyarország, illetve Croy czimerét: nyolcz ezüst és vörös pólyát. Az egésznek tetején félgolyóalaku ódon korona, a melynek tetején kis lándzsával ellátott kereszt van; a korona azonkivül lánczokkal és apró keresztekkel van diszitve, a melyek előlről és oldalról lelógnak. Pajzstártók: két vértezett harczos. Megjegyzendő, hogy a Sassenage-, de Pons- és Narbonne-czimerek házasság utján jöttek a családba.
30Ez a darab – úgy látszik – a család birtokában levő okirati anyag legrégibbje és mindazoknak a kiindulópontja, a kik a legrégibb darabokat koholmányoknak tartják.
Elemezzük! A cselekvésről nem akarunk sokat beszélni. Ha valaki egy okiratot azért hamisit vagy gyárt, hogy vele a kiállitónak valamely királyi családtól való leszármazását bizonyitsa, akkor e czél elérésére bizony sokkal megfelelőbb és előkelőbb alapot fog kiszemelni, mint olyat, a melyből csak az tünik ki, hogy egy nagyobb ló hat, egy kisebbik pedig három dénárért valamely erdőben legelhet. A cselekvés itt tehát a legeslegegyszerübb, legártatlanabb és leghihetőbb, egy mindennapi szerződés a tulajdonos, illetve a földesur és a bérlők között. A szerződő bérlők és a tanuk kivétel nélkül vidéki emberek és polgárok, a kik közül egyik-másiknak talán családneve sincs és csak atyjának keresztneve után magát nevezi* és igy magától értetik, hogy itt semmi gyanu nem lehet az iránt, hogy sokkal korábban vagy későbben élt nagyhangzásu személyekkel van dolgunk.
A grenoblei törvényszék azt mondja 1790-ben, hogy a tanuk sorában két kisasszony (=damoiseaux) is szerepel. Bárki is volt e véleményen, nem értette a latin szöveget; a «domicellorum»-ot kisasszonynak vette. Domicellus pedig a középkori latinságban a kisebbrangu nemességhez tartozó fiatalabb tagjait (a magyar urfit és a német Junkert) jelöli meg.
De van a darabnak mégis két sebző pontja.
A földesur az okirat bevezetésében a «nemes, hatalmas és nagyságos Crouy Chaneli Felix úr,» részesül tehát oly czimzésben, a melyet bármely nemesi származásu földbirtokosnak lehetett adni; a bevezetésben egyetlenegy betűvel sem érintik királyi származását; de a midőn arra kerül a sor, hogy a földesur atyjára, Andrásra hivatkozzannak, egyszerre csak azt olvassuk, hogy ez a királyi nagyatyjának magas szivére méltó módon cselekedett. E körülmény kiemelése legalább is felesleges és indokolatlan és e passus kihagyása mitsem változtat a szöveg összefüggésén; e passus tehát a legnagyobb mérvben gyanus!
Sokkal sulyosabb természetü az a passus, a mely András királyról szól. Alig hihető, hogy azon helyiségben, a melyben a szerződést kötötték, András királynak arczképe vagy mellszobra létezett volna és még kevésbbé hihetjük, hogy Brastol valamely közterén e király emlékszobra vagy mauzoleuma (a mint ezt a grenoblei törvényszék vélte) állt s hogy ez előtt szentesitették volna a szerződést. Itt tehát határozottan legrosszabb fajtáju interpolatioval van dolgunk, a mely otrombán ugyan, de elég világosan arra törekszik, hogy a földesurat András király dédunokájává tegye.
Ha azonban e két beszurt helyet kutatásunk köréből kiküszöböljük, szavahihető okirat marad vissza.
