Az ortodox kereszténység
Az ortodox kereszténység
Az ortodox kereszténységet általában a keleti kereszténységgel azonosítják a római katolikus egyházzal való szakítás óta. Azonban az ortodoxia, amely az 5. sz.-tól külön úton fejlődött, nem azonosítja magát a Kelet fogalmával. A görög-bizánci világ számára elfogadhatóbb jelző a görög vagy ortodox jelző, amely pontosabban határozza meg a latin egyháztól való külön fejlődési útját.
Az ortodox és a katolikus egyház szétválását hagyományosan az 1054-es esztendőhöz kötik; holott ekkor csak annyi történt, hogy a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen kiközösítette egymást. De az igazi szakadást nem e kiközösítések jelentették (ezeket egyébként 1964-ben VI. Pál pápa és I. Athenagoras konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen visszavonta), hiszen a többi keleti patriarkátus még hosszú ideig megtartotta Rómával a közösséget, és Konstantinápolyban is tovább működhettek latin templomok. A vita tárgya dogmatikai és egyháztani jellegű volt. A nyugati egyház a niceai hitvallásba belevette, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is származik (filioque), ami a görög világ számára elfogadhatatlan volt; továbbá a keleti pátriárkák nem ismerték el a pápa nyugati módon értelmezett primátusát. E nézeteltérések már a 9. sz.-ban komoly konfliktusokat okoztak I. Miklós pápa és Phótíosz konstantinápolyi pátriárka között.
A tényleges egyházszakadás a keresztes háborúk idején következett be, amikor a létező keleti egyházi hierarchiák mellé a latinok Jeruzsálemben, Antiochiában és Konstantinápolyban saját püspökségeket állítottak fel. E sértő tett már lehetetlenné tett minden békéltető kísérletet. A latin és a görög egyház szakadása tehát, ha nem is egyetlen dátumhoz köthetően, de bekövetkezett, s e kettéválást – többszöri egyesítő kísérletek ellenére – azóta sem sikerült megszüntetni.
Az ortodox egyházat az öt ősi patriarkátusból 4 alkotja (Róma az ötödik): a konstantinápolyi (központja Isztambul, kb. 5 millió hívő, amelyből csak néhány ezer él Törökországban), az antiochiai (központja Damaszkusz, 450 000 hívő), az alexandriai (100 000 hívő) és a jeruzsálemi (50 000 hívő). Bizánc – azaz az ortodoxia – missziós tevékenysége a 9. sz.-ban erősödött meg. Elsősorban két thesszaloniki testvér, Szent Cirill és Szent Metód, a szlávok apostolainak érdeme, hogy a Keletrómai Birodalom északnyugati szomszédságában a morvák, bolgárok, szerbek, oroszok és románok a kereszténység útjára léptek. Az ő munkamódszerük lett az ortodox missziós tevékenység modellje. Ennek sajátossága, hogy a latin nyelvű egyházakat létrehozó frank misszionáriusokkal ellentétben a megtérítendő népek anyanyelvére ültették át a liturgikus szövegeket. A helyi nyelvek használata nagy lendületet adott a szláv írásbeliség és kulturális fejlődés kibontakozásának.
