A kereszténység
A kereszténység
A zsidó vallás egyenes leszármazottjának számító kereszténység alapítója, Jézus Krisztus a római uralom alatt élő zsidóság megváltót váró szellemi légkörében lépett fel i. sz. 30 körül, Isten országának közelségét és megváltást hirdetve a megtérőknek. A kétezer éves kereszténység gyökerei azóta is alapítójának életéből, feltámadásából és tanításából táplálkoznak. Jézus Krisztus és tanítványai, az apostolok olyan közösséget, egyházat alapítottak, amely a későbbi évszázadok során több ágra szakadt ugyan, de e sokszínűségben is túl tudott élni minden megpróbáltatást, s mindig képes volt megújulni, s terjedése máig sem szűnt meg. Igazi világvallássá vált, amely az emberiség valamennyi civilizációjában, minden társadalmi rétegben követőkre talált. Jelenleg a világ legnépesebb vallása, s becslések szerint az ezredfordulóra közel 2 milliárd híve lesz.
Történetének első másfél ezer évében a kereszténység csekély kivételtől eltekintve csak Európa és a Földközi-tenger medencéjének a vallása volt, de a földrajzi felfedezésekkel és a gyarmatosítással párhuzamosan a 16. sz.-tól fokozatosan elterjedt a világ valamennyi kontinensén. 1900-ban azonban az 588 millió keresztény kétharmada még Európában és Észak-Amerikában élt. Azóta jelentősen megváltozott a helyzet; ma már a keresztények közel kétharmada a harmadik világ országaiban él. A növekedés Amerikában és Afrikában, valamint Délkelet-Ázsiában a leglátványosabb. Afrikában pl. 1900-ban kevesebb mint 10 millió keresztény élt, 1985-ben már 236 millió, s 2000-re a becslések szerint 571 millióan lesznek. (Délkelet-Ázsiában e három adat: 19 millió – 148 millió – 225 millió.) E hatalmas változások elsősorban a felnőtt megtérések nagy számából következnek. Európában viszont legfeljebb ugyanannyi keresztény lesz az ezredfordulón, mint napjainkban. A szazadunkban lezajló jelentős súlyponteltolódás következtében a kereszténység nem lesz többé Európaközpontú, hanem valóban egyetemes világvallássá válik.
A korai kereszténység (ősegyház) híveinek többsége a lelki és társadalmi értelemben egyaránt nélkülöző, alsóbb néprétegekből került ki, akiket elementáris erővel mozgósított az örömhír, hogy az Úrnak minden ember egyformán kedves. A politikai és intellektuális elit ekkor még megvetette a kereszténységet. A hatalom tiltotta tanait, követőit üldözte. Az egyház történetében Nagy Konstantin császár megkoronázása (313) fordulópontot jelentett. Ekkor ugyanis a Római Birodalom feje megszüntette a keresztények üldözését, a kereszténységet államvallássá tette, mivel felismerte a benne rejlő lehetőségeket megosztott birodalma egyesítéséhez. A konstantini elismerés nem volt egyértelműen áldás az egyház számára, mert ettől fogva kezdett előnyt jelenteni, ha valaki kereszténnyé lett. PI. az 5. sz. elejétől csak keresztények tehettek katonák. Az állam és az egyház összefonódása ettől kezdve elkíséri az egyház történetét napjainkig. Az egyház hitét kezdetektől támadták a pogány filozófusok, és sok keresztény gondolkodó is egyéni módon, a tradíciótól eltérően értelmezte a hittételeket. Ezért vált szükségessé, hogy az egyház pontos teológiai formában határozza meg tanrendszerét. Ezt szolgálták a különböző egyetemes zsinatokon elfogadott ún. hitvallások. A niceai (325) hitvallásban 4 jelzővel határozták meg az egyház lényegét („egy, szent, katolikus és apostoli”). Ettől fogva a különböző helyi egyházak és teológusok hithűségét az egyetemes zsinatokon alkotott hittvallások elfogadásához mérték.
A konstantini fordulat után az egyre növekvő egyház az egységet az egy pápa vagy pátriárka által képviselt hagyományhoz való tartozásként értelmezte. A 4. sz.-tól azonban súlyos teológiai harc bontakozott ki a primátusért Róma és Konstantinápoly, ill. kisebb mértékben Alexandria püspökei között. A római egyház, azaz a nyugati vagy latin kereszténység szerette volna saját struktúráját, liturgiáját és kormányzati rendszerét elfogadtatni a többi tradíció képviselőivel. E törekvés azonban ellenállásba ütközött, s ez vezetett a 11. sz.-ban az első nagy egyházszakadáshoz (katolikus-ortodox egyházak).
A 16. sz.-ban a protestáns reformátorok azzal, hogy újra felfedezték a személyes hit és az egyetemes papság (minden hívő pap) elvét, utat nyitottak a liturgia és az egyházkormányzat szabad értelmezésének. Szent Ágoston (354-430) teológiáját felelevenítve különbséget tettek az „igazi egyház” (melyhez a mindenkori hívők tartoznak) és a látható egyház (amelyhez Krisztus igaz és tévelygő követői egyaránt tartoznak) között. A protestánsok így a lelki egység hangsúlyozása mellett utat nyitottak az újabb és újabb teológiai szakadásoknak és egyházszületéseknek.
Szentség. A niceai hitvallás azért nevezi szentnek az egyházat, mert a szentség fogalom Isten népének mint egyháznak a védjegye. A szent olyan embert jelent, aki elhatárolja magát a bűntől, s ezért élete Isten képmásához teszi őt hasonlatossá. Egyes keresztények – különösen a 2. és 5. sz. között – úgy törekedtek a szentségre, hogy kivonultak a bűnösnek ítélt világból, s remeteként vagy kisebb közösségekben életüket kizárólag az imádságnak és az elmélkedésnek szentelték. Ők az első szerzetesek; példájuk nyomán az aszkézis máig az egyik felismerhető sajátossága a keresztény életeszménynek.
Nem minden szerzetes volt remete. A nyugati, ún. monasztikus közösségek (Szent Benedek) az önfegyelmet és a közösségi élettormát összekapcsolták tágabb környezetük szolgálatával (oktatás, karitatív munka). Ez a kereszténység társadalmi aktivitásának motivációja.
A hitvallás katolikus jelzője arra utal, hogy az egyháznak egyetemes, az egész világra szóló küldetése van.
Apostoliság. A katolikus és az ortodox egyház az apostoli jelzővel arra utal, hogy az egyházban, az apostoloktól napjainkig, a szentelések révén az apostolutód püspökök által valóságos folyamatosság létezik. A protestánsok ezzel szemben a tanításbeli örökséget értik alatta, vagyis hogy Krisztus az apostoloknak nyilatkoztatta ki tanítását, melyet az egyháznak mindenkor hűen kell közvetítenie. A niceai hitvallás tehát a keresztények közös öröksége, amelyet a különböző hagyományokra épülő közösségek egyaránt vallanak, de értelmezésében nem egységesek. Ebből következően a kereszténységen belül több egyházról és felekezetről beszélünk.
Római katolikus egyház
Az ortodox kereszténység
A keleti szertartású katolikus egyházak
A prekalkedoniánus egyházak
Evangélikusok és reformátusok
Az anglikánok
A kongregacionalista egyházak
Egyéb keresztény egyházak és mozgalmak
A katolikus egyház a világ országaiban
Katolikus világstatisztika (1986. dec. 31.)
