A historia litteraria felbomlása

Teljes szövegű keresés

A historia litteraria felbomlása
Mikor Czvittinger és Rotarides az előző periódusban a literatúra-történetet önálló szaktudományként megalapították, származásra, a művek nyelvére és tárgyára való tekintet nélkül foglalták össze az ország irodalmi életének adatait. Ilyen egyetemes igényű feldolgozások a barokk kor végén sem hiányoztak, a nemzeti, illetve szakszerinti differenciálódás azonban feltartóztathatatlanul megindult.
A kor összefoglaló írói lexikonát a piarista Horányi Elek (1736–1809) szerkesztette. Rendi tanulmányai során járt Olaszországban, jó nemzetközi kapcsolatokat szerzett; itthon az eklektikus filozófia fő képviselői közé tartozott. Osztozott a nemesség szemléletében: nemesi olvasók számára adta ki már említett moralizáló szentencia-gyűjteményét (1774), magyarra fordította a Nádasdy-féle Mausoleumot (Magyarországnak… koporsó-épülete, Buda 1779), később, a nemesi mozgalom sodrában pedig kitagadta II. Józsefet a magyar uralkodók közül (De sacra corona Hungariae (Magyarország Szent Koronája), Pest 1790). Magyar literatúra-történeti elképzeléseiről először egy tervezetben számolt be (Prodromus Hungariae literatae (A magyar literatúra-történet tervezete), Velence 1770), majd három kötetben publikálta nagy írói lexikonát Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum (Magyarország és a melléktartományok íróinak emlékezete), (Bécs 1775–1777) címmel. Hogy a különböző vallások és szerzetesrendek íróit felkutassa, széles körű levelezést folytatott; Kollár Ádám Ferenc csakúgy segítette, mint Orczy Lőrinc vagy Ráday Gedeon. Anyagát higgadtan, a felekezeti elfogultság jelei nélkül szerkesztette össze és fogalmazta meg klasszicizáló latin stílusban. A megújuló magyar irodalom jelenségeit ezután is figyelemmel kísérte, sőt a felgyülemlett anyag láttán elhatározta művének új, bővített kiadásban való megjelentetését. A Nova memoriából (Új emlékezet), (Pest 1792) azonban csak az első kötetet adta ki; ebben olvasható egyebek között Batsányi János első elismerő méltatása. Élete végén a piarista rend íróinak egyetemes lexikonát publikálta (Scriptores Piarum Scolarum I–II. (Kegyesrendi írók), Buda 1808–1809).
Magyarország első folyamatos előadású irodalomtörténetét Wallaszky Pál (1742–1824) szlovák evangélikus pap írta, aki előbb Werbőczy Istvánról 567egy vékony füzetet (De Stephano Werbőczio, Lipcse 1768). a Mátyás-kori irodalomról pedig egy monográfiát (Tentamen historiae litterariae sub rege… Mathia Corvino (Korvin Mátyás király korának irodalomtörténete vázlatos feldolgozásban), Lipcse 1769) jelentetett meg. Nagy irodalomtörténeti rendszerezése, a Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria (Magyarország irodalmának áttekintése) először 1785-ben (Pozsony – Lipcse), másodszor – erősen megbővítve – 1808-ban (Buda) látott napvilágot. Könyvének tagolásával a hagyományossá váló irodalomtörténeti periodizáció alapját vetette meg: a Mohácsi vészig terjedő első fő rész első szakasza az őskort, vagyis a hun–szkíta rovásírás kérdését tárgyalja, a második a középkort, a 11–15. századot; az "irodalom újjászületésével", a reformációval kezdődő másik nagy periódust pedig 1776 osztja két korszakra. Az egyes korokon belül Wallaszky századonként haladt előre; beszámolt az irodalom mecénásairól, azután témakörök szerint csoportosított írói névjegyzéket adott. A teológusokat vallások szerint bontotta fel, utánuk a jogászokat, az orvosokat, a filozófusokat és matematikusokat, a történészeket, végül a szónokokat, költőket és filológusokat vette sorra. Ezek után záradékul következett a könyvtár-, nyomdászat- és iskolatörténet, a historia litteraria elmaradhatatlan alkotórészei. Ahogyan Bod Péter a Magyar Athenasban a feudális hungarus-fogalomtól lassanként távolodni kezdett a magyar nyelvi nacionalizmus irányába, úgy közeledett Wallaszky a szlovák nemzeti gondolat felé. Tárgyilagos hangja csak akkor melegszik fel, ha szlovák íróról beszélhet, például Hruskovitz Sámuelről, a "szlovák Gellertről"; a 18. században már nem is sorolja mind fel a nagyszámú magyar költőt; a "magyar Gellert", Szőnyi Benjámin háromsoros lábjegyzetbe szorul nála. Ahol pedig magyar nemzeti elfogultsággal találkozott, mint Bél Mátyásnak a rovásírással kapcsolatos fejtegetéseiben, ott éles kritikát alkalmazott.
A Conspectus első kiadásának évében jelent meg a régi Magyarország első, bizonyos mértékben nemzetinek minősíthető irodalomtörténeti összefoglalása az erdélyi szász Seivert János tollából, s a pozsonyi Windisch Károly Gottlieb előszavával (Nachrichten von siebenbürgischen Gelehrten und ihren Schriften (Híradás erdélyi tudósokról és írásaikról), Pozsony 1785).
A hungarus-tudat felbomlása mellett az erős szakszerűsödés is előkészítette a régi irodalom-fogalom átalakulását, és az esztétikai szempontú, voltaképpeni irodalomtörténet kialakulását. A specializálódás korszakok és témakörök szerint indult meg. A magyarországi művelődés korábbi szakaszai közül a reneszánsz állt az érdeklődés középpontjában. Wallaszky Pál korai munkái mellett Fabri Pál Mátyás könyvtáráról (De augusta Budensi bibliotheca commentatio (A budai fejedelmi könyvtár leírása), Lipcse 1756), az osztrák Schier Xistus pedig a pozsonyi akadémiáról (Memoria academiae Istropolitanae (A pozsonyi egyetem emlékezete), Bécs 1774) és a Corvináról (Dissertatio de regiae Budensis bibliothecae Mathiae Corvini ortu (Tanulmány Korvin Mátyás budai királyi könyvtárának keletkezéséről), Bécs 1776) értekezett. A témakörök szerint kutatók közül az erdélyi szász Haner György Jeremiás Magyarország és Erdély történetíróit dolgozta fel időrendben 568(De scriptoribus rerum Hungaricarum et Transilvanicarum (Erdély és Magyarország történetírói) I–II., Bécs 1774; Szeben 1798), Csomos János a magyar jogtudomány történetét tekintette át egy beszédben (Oratio inauguralis, in qua ortus, progressus, fataque jurisprudentiae Transsilvanico-Hungaricae… delineantur (Az erdélyi és magyar jogtudomány keletkezése, fejlődése és sorsa egy avatási beszéd keretében előadva), Kolozsvár 1758). A legjelentősebb szakirányú literatúra-történeti munkát Weszprémi István (1723–1799) végezte a magyarországi orvosok életrajzának feldolgozásával. Svájci, hollandiai és angliai tanulmányok után orvosdoktori diplomával tért haza, és eleinte népfelvilágosító könyveket adott ki. A magyarországi orvosok életrajzait, a Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia (Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza) négy kötetét (Lipcse 1774–1787), százas csoportokban (centuria) kezdte kibocsátani. A szorosan a tárgyhoz nem tartozó adatok tömege azonban már a második centuriában szétfeszítette a szerkezetet, és a Biographia egyre inkább művelődéstörténeti adattárrá változott, melyben igen különböző tárgyú, főleg református vonatkozású ismeretanyag zsúfolódott össze. Weszprémi voltaképpen nem is fejezte be művét, mert az utolsó kötetben még hosszú listán sorolja fel a megírandó személyek névsorát.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT