Bod Péter

Teljes szövegű keresés

Bod Péter
A késő-barokk évtizedek legnagyobb magyar tudósa az erdélyi Bod Péter (1712–1769) volt, akinek munkásságában a protestánsok 1700 körül kibontakozó egyház- és literatúra-történeti irányzata teljesedett ki. Szegény székely nemesi családból származott. Tanulmányait 1724-től a nagyenyedi református kollégiumban végezte, 1740–1743-ban a leydeni egyetem hallgatója volt. Hazatérése után pártfogója, Bethlen Kata udvari papja lett, majd 1749-től haláláig a jól jövedelmező magyarigeni eklézsiában lelkészkedett.
Szenci Molnár Albert és Pápai Páriz Ferenc példájára Bod Péter elsősorban a magyar reformátusság, illetve Erdély múltjának, kulturális hagyatékának tanulmányozására, emlékeinek gyűjtésére és feldolgozására szentelte életét. Ebből a célból páratlan gyűjtőmunkát végzett: minden keze ügyébe került magyar könyvet áttanulmányozott, kéziratos hagyatékokat vizsgált át, idehaza és külföldön nagyszámban másolt le sírfeliratokat, széles körű levelezést folytatott, bizánci, osztrák, német, cseh, sziléziai, lengyel historikusokat forgatott. Munkássága során látóköre egyre inkább kitágult: Erdélyről egész Magyarországra, a református hagyományról a teljes magyar kultúrára szélesedett, világi és nemzeti irányban fejlődött. Ezért jelentősen túl is haladt valamennyi elődjén és közvetlenül előkészítette szuperintendense fiának, Aranka Györgynek és társainak, az erdélyi felvilágosodás és nemzeti kulturális mozgalom vezetőinek fellépését; Ráday Gedeonnal való kapcsolata révén pedig a hasonló magyarországi kezdeményezéseknek nyújtott ösztönzést. Tudós társaság felállításának sürgetésével szintén a következő korszak fontos törekvéseinek az előfutára lett.
A vallási tolerancia híve, még Kálvint is elítélte Servet megégetése miatt, a katolikus inkvizíció hatásának tulajdonítva eljárását; jól ismerte a német pietizmust; s tudomásul vette, hogy korában az erdélyi református főiskolákon Christian Wolff filozófiája kezd "mindenütt az első polcra ülni". Elsősorban tudós volt, de egyetlen szépirodalmi jellegű könyve, a fentebb tárgyalt 563Szent Hilarius (1760) tanúsítja, hogy volt érzéke a rokokó világias moralizálása iránt, és nem hiányzott stíluskészsége sem, hogy ezt magyarul megszólaltassa. Fáradhatatlanul írt egész életében: nyomtatásban megjelent, kéziratban maradt, illetve elveszett művei, személyes feljegyzései kisebb könyvtárnyira rúgnak. Az alábbiakban csak a fontosabbak kerülnek említésre.
Tudományos munkássága rendkívül sokoldalú: a teológiát, egyházjogot, egyháztörténetet, államismeretet, világi történetet, nyelvtudományt és irodalomtörténetet egyaránt felölelte. Szoros értelemben vett egyházi művei közé tartozik A szentírás értelmére vezérlő magyar leksikon (Kolozsvár 1746), mely a bibliai fogalmak szimbolikus értelmét magyarázta; A szent bibliának históriája (Szeben 1748), mely a bibliai könyvek történetét dolgozta fel; valamint az újtestamentum egyik könyvére írt kommentárja (Szent Judás Lebbeus apostol levelének magyarázatja, Szeben 1749). Jellemző, hogy ezek is többnyire filológiai és történeti jellegű munkák, illetve jól használható kézikönyvek, akárcsak jogi művei (Synopsis iuris connubialis (A házassági jog rövid foglalata), Szeben 1763; Judiciaria fori ecclesiastici praxis (Gyakorlati egyházi perrendtartás), Szeben 1767), melyekkel a református házassági jogot és az egyházi peres eljárást kodifikálta több mint egy évszázados érvénnyel.
Egyháztörténeti műveivel Pápai Páriz Ferenc és Debreceni Ember Pál irányzatát folytatta. Még fiatalkorában magyarra fordította, ez utóbbi munkájának végéről Kocsi Csergő Bálint latin iratát Kősziklán épült ház ostroma címmel. Később magyar nyelven egyetemes, latinul pedig magyar egyháztörténetet írt. Az előbbit valószínűleg 1753-ban fejezte be s 1760-ban Bázelben jelentette meg Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza címmel. A gazdag forrásanyagot felölelő Historia Hungarorum ecclesiastica (Magyar egyháztörténet) jórészt már 1756-ban készen állt, de csak a 19. század végén látott napvilágot (Leyden 1888–1890). E nagy mű melléktermékeként jött létre az erdélyi unitáriusok kiadatlanul maradt latin nyelvű története (Historia unitariorum in Transsylvania (Az erdélyi unitáriusok története)), és az erdélyi református püspökök életrajzainak magyar nyelvű gyűjteménye (Smirnai Szent Polikárpus, Nagyenyed 1766). "Senki sérelmére, gyalázatjára nem szándékoztam csak egy szót is ejteni; hanem az Isten dicsőségét ebben is terjeszteni és a jó embereknek jó emlékezeteket fenntartani" – hangsúlyozta ennek előszavában.
A világi történelemben Bod az államismereti iskolát követte. Kéziratból ismeretes egy tervezete, amely szerint bibliográfiai bevezetés után Erdély földrajzi, történeti, politikai, egyház- és iskolaügyi leírására készült. Ebbe a tárgykörbe tartozik kéziratban maradt művei közül az erdélyi románok története (Brevis Valachorum Transylvaniam incolentium historia (Az Erdélyben lakó románok rövid története), 1764), valamint a székelyekkel foglalkozó Siculia Hunno-Dacica (A hun-dáciai Székelyföld); nagyszabású programját azonban nem tudta megvalósítani. Erdély sokoldalú ismertetésének 564munkáját – az államismereti irányzat elkésett termékeként – Bod halála után Benkő József (1740–1814) végezte el Transilvania (Bécs 1778) című kétkötetes rendszerezésében.
Bod tudományos munkájának szerves részét alkotta – Szenci Molnár, Apácai Csere és Pápai Páriz erőfeszítéseihez hasonlóan – a magyar nyelv művelésére, fejlesztésére való törekvés. Magyar nyelvű egyháztörténetében szóvá tette, hogy csak "a mi magyar nemzetünk volt még eddig olyan szegény, melynek eklézsiai dolgokat előadó históriája a maga nyelvén nem találtatnék", saját tapasztalataiból tudta azonban, hogy a magyar szókincs nem elégséges minden fogalom, szak-terminus kifejezésére. Ezért elismerően adózott a "boldog emlékezetű Apácai Csere János fáradságának, aki majd mindenféle tudományokhoz tartozó szókat magyarul adott elő, melyben őtet vagy senki, vagy igen kevesen követték." Az általa javasolt társaságnak egyik feladatául éppen Apácai kezdeményezésének – eredményesebb – folytatását szánta, valamint egy új magyar nyelvtan kidolgozását. Bár e tervek egyelőre nem váltak valóra, Bod saját erejéből legalább annyit tett, hogy megújította és kibővítette Pápai Páriz szótárát (Szeben 1767).
Munkásságának legfontosabb ága a literatúra-történet. Ez irányú tevékenységét Bethlen Kata könyvtáráról 1747-ben, majd 1752-ben készített jegyzékével alapozta meg, amelyekből egyes részletek később szó szerint átkerültek irodalmi lexikonába. Könyvészeti ismereteit először A szent bibliának históriájában hasznosította; ennek utolsó fejezetében a magyar bibliafordítások és kiadások történetét dolgozta fel. A literatúra-történet körébe vágnak azok a kiadványai, melyekben forrásértékű szövegeket bocsátott közre. A Hungarus tymbaules (Magyar sírfeliratok), (Nagyenyed 1764, 1766) két füzetébe epitáfiumokat gyűjtött össze, hogy emlékeket állítson velük a régi magyarok erényeinek, köztük az irodalmi érdemeknek is. A közölt szövegek legnagyobb része verses epigramma; sok közöttük a sírkövek nyomán közölt szöveg – ezek között van Balassi fiának, Jánosnak Bod által 1743-ban lemásolt boroszlói sírfelirata is –, de nem kevés származik nagynevű költőktől: Janus Pannoniustól, Oláh Miklóstól, Bocatiustól, Rimay Jánostól, Pápai Páriz Ferenctől. Ez utóbbinak Tótfalusi Kis Miklós halálára írt versét szintén kiadta előszóval és jegyzetekkel ellátva (Erdélyi Féniks, Nagyenyed 1767), saját koráig folytatva benne Pápai Páriz nyomdászattörténetét. Korán megkezdte egyes jelesebb írók, tudósok életének megírását: már az 1750-es évek elején elkészült Balsaráti Vitus János, Geleji Katona István és Pápai Páriz Ferenc életrajzával; behatóan tanulmányozta Szenci Molnár hagyatékát, hatalmas anyagot gyűjtött egy róla szóló monografikus munkához (Gellius Molnarianus (Vegyes iratok Molnárról) (Utalás Aulus Gellius "Noctes Atticae" [Attikai éjszakák] c. művének műfaji sajátosságára.)) és az ő életét is összefoglalta (Redivivus Albertus Molnár Szentziensis (Új életre kelt Szenci Molnár Albert)); egyik kéziratban maradt művében pedig a magyar és erdélyi történetírókat ismertette (De scriptoribus rerum Transsylvanicarum (Erdélyi történetírók)).
565E kisebb gyűjtései, kiadványai azonban mind csak előmunkálatai, illetve melléktermékei nagy irodalomtörténeti vállalkozásának, melynek terveiről első ízben egy 1753-ban írt levele értesít. E szerint eredetileg Dacia Literata (Dácia tudósai) címmel Erdély 16–18. századi íróinak feldolgozására készült. Czvittinger mintájára lexikont akart kiadni; s műve abban is hasonlított volna elődjééhez, hogy a műveltebb népek literatúra-történetére hivatkozott, és könyvével az Erdély barbárságáról elterjedt vádat óhajtotta megcáfolni. E terve azonban átalakult, minthogy időközben a magyarországi írókra is kiterjesztette gyűjtését. Így keletkezett a háromkötetes, 282 címszót magában foglaló Literata Panno-Dacica (Magyarország és Erdély író) című kézirat, mely azután alapjává vált magyar nyelvű írói lexikonának, a több mint 500 hazai literátust ismertető Magyar Athenasnak (Szeben 1766). A cím megválasztásában egy hasonló fogalmazású belga írói lexikon címlapja (1628) lebegett Bod szeme előtt; az "Athenae"-ből képzett Athenas (=egyetemi város) az egész ország tudós világát akarja jelenteni.
"Szándékoztam ezen írásom által… hazájoknak hasznokra s ékesítésére és Isten dicsőségének terjesztésére élt jó embereknek… emlékezetet… megújítani" – írta az előszóban. Vallása miatt nem hagyott ki senkit a "tudósok társaságokból", ha mégis reformátusok szerepelnek nála legnagyobb számban, az csak annak a következménye, hogy elsősorban református forrásanyag alapján dolgozott. Forráshelyei között fontos hely illeti meg Bethlen Kata, Ráday Gedeon és testvére, Ráday Eszter könyvtárait, e céltudatosan fejlesztett magyar könyvgyűjteményeket, melyek kiegészítésében ő maga is segédkezett a tulajdonosoknak. A Magyar Athenasban felhalmozott anyagnak éppen ez a gyűjtési mód biztosít mindmáig forrásértéket: számos könyvről ugyanis egyedül az ő leírásából tudunk, mert azóta sok minden elveszett, amit Bod még a kezében forgathatott. Munkájának a korábbiakénál nagyobb megbízhatóságát az is biztosítja, hogy a szerző csak azokat az írókat vette fel lexikonába, akikről maga tudott, és működésükről tulajdon szemévet győződött meg; sem Czvittingert, sem Rotaridest nem kivonatolta saját adatainak kiegészítésére.
A Magyar Athenas legfőbb újdonsága az egyházias felfogástól való erős eltávolodás és a nemzeti szempont előtérbe kerülése. Bod munkájának Erdélyről az egész Magyarországra való kiszélesítése és latin helyett magyar nyelvű kiadása a nyelvi-nemzeti közösség eszméjéhez való közeledést jelzi. Ő már a más nemzetiségű írók és a közös magyar haza viszonyát is szükségesnek tartotta megmagyarázni előszavában: "Vagynak ezen magyar tudósok seregekben némelyek erdélyi szász és magyarországi tót nemzetből valók is: de azok mind olyanok, akiktől nem lehet sajnállani a magyar nevezetet. Ugyanis azok magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat; írásaik által is nagy ékességére voltanak a magyar nemzetnek, idegen országbéliektől is magyaroknak tartatnak. Megmutatták azt, szorgalmatos fáradságokkal, hogy ők méltán megérdemlik, hogy hazafiainak neveztessenek."
Bod Péter irodalomtörténeti munkásságával közvetlenül a polgári nemzetfogalom küszöbéig érkezett el. Ezt érezte meg a Magyar Athenasban a szlovák 566Wallaszky Pál, mikor nemzeti elfogultságot vetett a szerző szemére, s ezért jegyezte meg róla a szász Seivert János, hogy az erdélyi német nyelvű írókat "átutazó idegen" módjára tárgyalja. A könyv református színezete mégis nem annyira a nyelvi nacionalizmus úttörőit, mint inkább azokat serkentette a folytatásra, akik maguk is az egyházi nyelvhasználaton át jutottak el a nemzeti nyelv kultuszához. Szerencsi Nagy István (1728–1789) győri református pap új források felhasználásával ismét sajtó alá rendezte, de ez a változat nyomtatásban nem jelent meg; tőle függetlenül dolgozott a lexikon kibővítésén a kolozsvári Szathmári Pap Mihály (1737–1812).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT