Az egyházi szónoklat

Teljes szövegű keresés

Az egyházi szónoklat
Az ünnepi prédikáció, az egyházi beszéd a barokk rendi pompa irányában fejlődött. Az egyház, a köz- és magánélet jelentős eseményei elképzelhetetlenek voltak az alkalom fényét emelő vallásos szónoklat nélkül. A 18. század folyamán beláthatatlan tömegben jelentek meg az ünnepi prédikációk, a gazdag családok kézről kézre adták a híressé vált szónokokat.
427Az ékesszóló papok beszédei visszhangoztak a katolikus rendi nacionalizmus jelszavaitól. A jezsuita Landovics István (1635–1690) nagy pátoszú, jó szónoki készséget eláruló beszédeinek előszavában büszkén jelentette ki, hogy a magyar nemzet sem hazája szűk voltáért nem bánkódik, sem azon nem búsul, hogy nyelve másokéval nem rokon, mert a betelepedett idegenek hamarosan elmagyarosodnak (Novus succursus, azaz új segítség, Nagyszombat 1689). Az ugyancsak jezsuita Csete István (1648–1718) egy kötetre való prédikációt írt a magyar szentekről (Panegyrici sanctorum patronorum regni Hungariae (Magyarország védőszentjeinek dicsérete), Kassa 1754), hogy honfitársait "ős eleink dicséretes és szent nyomdokinak" követésére buzdítsa.
A szónokok hangsúlyozták ugyan az értelmi meggyőzés fontosságát, de inkább érzelmi hatáskeltésre törekedtek, mert azt gondolták, hogy korukban, a "művelt században" több bűnt követnek el az emberek az érzelmek romlottsága, mint a tudatlanság miatt (Csete István: Sacri sermones (Szentbeszédek), Kolozsvár 1750). Az uralkodó típus emiatt a moralizáló beszéd lett, melynek hatékonnyá tételére általánosan elfogadott és széltében használt irodalmi eszközöket alkalmaztak. Baranyi Pál, aki imádságos könyve mellett jeles szónoklataival is nevet szerzett magának, úgy nyilatkozott, hogy "a külső és világi históriák, fabulák és apológiák nemcsak díszére, hanem gyakorta nagy világosítására is szolgálnak az igazságnak, amint mind a próféták, s mind az Ezópus fabuláiból kitetszik… Erre nézve a szentírás is az igazságnak világosabb kinyilatkoztatására a fabulákról emlékezik…" (Imago vitae et mortis (Az élet és a halál képmása), Nagyszombat 1712). Minél műveltebb volt a hallgatóság, annál bővebben ontotta a szónok a képeket, hasonlatokat, annál bőkezűbben szórta a tudós irodalom mitológiai fráziskincsét.
A jezsuita-tanítvány Padányi Bíró Márton (1693–1762) a metaforák egész rendszerét dolgozta ki beszédében. Mikor a veszprémi káptalan képviseletében részt vett az 1741-i országgyűlésen, Mária Terézia koronázására négyemeletes allegorikus házat épített fel: "Mely háznak első szegeletköve, erős és megmozdíthatatlan fundamentuma Felségednek [Mária Teréziának] szentsége; eleven kövei pedig az egész magyar nemzetnek egyenlő hívséggel és buzgósággal Felséged szeretetire gerjedező szívei." Az első emelet a királynő iránti "hív állhatatosság", a második a "magyar nemzetnek régi őseitől örökösült nemesi szabadsága", a harmadik a koronázás fölötti öröm, a negyedik a békés, dicsőséges uralkodás; a padlásra nyolc lépcső, a nyolc boldogság vezet (Fragmentum regnorum (Országoknak töredéke), Pozsony 1741). Bíró Márton egyik beszédében a világot nagy vadászterületnek mutatta be, ahol Krisztus a lelkek tőrbeejtésén fáradozó fővadász; Máriáról úgy prédikált, mint "minden isteni ajándékokkal és kegyelmekkel megrakott arany ház"-ról, melynek az adott alkalommal csak a második szoba második ablakán mer betekinteni; egy főrangú hölgyet mint "igen szerelmes nyőstényszarvast" búcsúztatott; egy urat a récéhez hasonlított, mert mindketten a mélységeket vizsgálják, nem úgy, mint a szarvas és a galamb.
428Az egyházi szónokok a gyönyörködtető hatás elérésére nyelvileg igen gondosan dolgozták ki beszédeiket. Leggyakrabban alkalmazott eszközük a rokonértelmű szavak, a párhuzamos szerkezetek halmozása volt, mellyel pompát, csillogást, szónoki bőséget értek el. Idézetek sorát hozták ugyanazon tétel bizonyítására, egy-egy szót jelzők sorozatával díszítettek. Felsorolásaikat szépen hangzó, numerosus mondatokba szerkesztették, az előadást szabályosan visszatérő retorikus kérdésekkel, felkiáltásokkal tették ritmikussá. Különösen elismerték a jezsuita Szabó István (1685–1753) ebbeli kiválóságát (Prédikációk, Sopron 1743; Három esztendőre való vasárnapi prédikációk, Nagyszombat 1746).
A barokk prédikáció érett stíluselemei megtalálhatók a református szónokoknál is, akik számára elsősorban előkelő személyek temetései szolgáltattak alkalmat a jezsuitákéhoz hasonló pompázó retorika megcsillogtatására. A leghíresebb barokk református szónok, Verestói György (1698–1765) kolozsvári tanár, utóbb erdélyi szuperintendens gondolati világának Descartes, Leibniz és Christian Wolff a fényt adó napjai, a nemesi hiúságot azonban éppúgy legyezgette, mint katolikus kortársai, s nem maradt el mögöttük a metaforák alkalmazásában sem. Egyik halotti beszédében (1730), melyet év elején mondott, amikor szokás szerint szolgát szerződtettek az urak, ő minden ember számára fogadott egyet, hogy minden órában a múlandóságra emlékeztessen; a neve: "keserű és senkinek nem kedvező Halál", akinek életrajzával (született a paradicsomban), lakóhelyének leírásával sem maradt adós.
A nemesi közönségnek szánt ünnepi szónoklatok mellett nagy virágzásnak örvendett ezekben az évtizedekben a szélesebb néptömegek számára írt templomi prédikáció-irodalom is. Ennek termékei azonban már e periódus népies irodalmának a kereteibe tartoznak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT