47. A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC POLITIKAI IRODALMA (HOPP LAJOS)

Teljes szövegű keresés

47. A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC POLITIKAI IRODALMA
(HOPP LAJOS)
A Rákóczi-kor politikai irodalma gazdag 17. századi előzményekre támaszkodhatott. Alvincitől Zrínyin, a Siralmas panaszon, Nádasdyn át Bethlen Miklósig a rendi-nemzeti és a protestáns érdekeket képviselő publicisztika kialakította már a függetlenségi, Habsburg-ellenes érvelés, szólamkincs alapkészletét. A szabadságharc politikai írásai a Zrínyi-örökséget és a protestáns kuruc nemesi nacionalizmus hagyományait elevenítették fel és fejlesztették tovább, a magyar politikai irodalom történetében új fázist képviselve. A nemzeti függetlenségért vívott új háború jogosságát igazoló, erőit összefogó, ideológiáját kialakító publicisztikának gyökeresen megváltozott történelmi, katonai, jogi helyzetben kellett hivatását betöltenie. Az 1687. évi pozsonyi országgyűlés elismerte a Habsburg-ház örökösödési jogát és eltörölte az Aranybulla 31. pontját, mely a rendeknek formálisan jogot adott arra, hogy ellenálljanak a törvénytelenül eljáró uralkodónak; az 1690. évi Lipót-féle 359diploma pedig Erdélyben törvényesítette a Habsburg-uralmat. Míg tehát a korábbi mozgalmak és felkelések "törvényes" alapokra hivatkozhattak, addig Rákóczi publicisztikájának a tényleges jogi helyzettel szemben kellett igazolnia az uralkodóház ellen vívott háborút, s kifejtenie annak közjogi és történelmi alapjait.
A 17. századi politikai publicisztika elsősorban a protestáns rendeket igyekezett mozgósítani, s azok igényeihez, érdekeihez alkalmazta mondanivalóját. Rákóczinak a valamennyi erő összefogására irányuló törekvése viszont megkövetelte a nemesi történetszemlélet és ideológia össznemzetivé való tágítását, illetve a különböző osztályok, felekezetek és nemzetiségek szempontjai szerint történő rugalmas, differenciált érvelést. A szabadságharc publicisztikai írásai a külföld felé a magyar politikai nemzet, a "natio Hungarica" fogalmát hangsúlyozták; a magyar etnikum különböző osztályai idealizált nemzeti egységének jelszavaként a "magyarság", "magyar vér" terminusai szolgáltak; a más nemzetiségek megnyerésére pedig a közös haza gondolata került előtérbe.
A szabadságharc politikai irodalma gazdagságát, hatékonyságát és meglepő következetességét az egységes irányításnak, a fejedelem intenciói hiánytalan érvényesülésének köszönheti. A fejedelmi kancellária létrehozásával Rákóczi, Rádayval együtt, megteremtette a politikai irodalom anyagi és szervezeti keretét, kialakította a publicisztika újabb formáit. Az eddig is irodalmi igénnyel művelt műfajokon túl, a nagy feladatok sodrában, s a polititikai meggyőzés eszközeinek szaporítása érdekében még a máskor csupán hivatalos iratnak számító országgyűlési propozíciók, ediktumok, regulamentumok stb. is érzelmekkel telítődtek, irodalmivá emelkedtek Rákóczi és Ráday tollán. A munka dandárját ugyanis, jóllehet mások is részt vettek a politikai irodalom művelésében (Brenner apát, Forgách Simon stb.), ők ketten végezték. Ráday a fejedelem elgondolásainak konkrét kidolgozását és formába öntését nagyfokú önállósággal végezte, írásait azonban Rákóczi mindig ellenőrizte, javította, sőt egyeseket ő maga fogalmazott teljesen önállóan. A szerzőség kérdése gyakran eldönthetetlen, mert a hasonló történeti, jogi műveltséggel rendelkező és ugyanazt a nemesi nemzeti ideológiát valló két egyéniségnek gyakran még a stílusa is teljesen egymáséhoz hasonult. Ez teszi szükségessé, hogy a szabadságharc politikai irodalmát külön egységként, ne pedig Ráday, illetve Rákóczi egyéni írói életműveként tárgyaljuk, beleértve azokat az írásokat is, ahol kétségtelen egyikük szerzősége.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT